Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1963-02-01 / 3. szám

Jeanette Pllou, az athéni és Giambattista Davlu, a barcelonai operahiz magánénekesei, mint vendégszereplők, Puccini: Pillangókisasszony című operájának főszerepeit énekelték a Magyar Állami Operaházban. A képen: Reményi Sándor, Jeanette Pllou, Lukács Miklós karmester és Giambattista Davlu

Ishimoto Makoto, a tokiói Természettudományi Egyetem Biofizikai és Biokémiai Intézetének docense egy

évig végzett kutatómunkát Magyarországon

Az idén, akarom mondani 1982-ben két: szer jutott osztályrészemül az a kívánság,

: hogy a kor szellemi elitjének egy-egy nagy nemzetközi találkozásán résztvehettem. Az egyik a moszkvai Leszerelési Világkon- i ferencia volt júliusban, a másik az UNESCO : közgyűlése Párizsban, november elejétől december közepéig. Ha az ember a tanácskozótermekben körülnézett, úgy érezte, hogy az öt világrész szellemi hegy- és vízrajzi térképét szemléli.

Moszkvában a nagy név volt több, Párisban egy-egy tudományos ágazat kiváló művelője, egy-egy népnek, főképpen hazájában ismert nevelője, egy-egy, a világhír felé kitörő író. A sors a magyar küldöttségnek mindkét esetben kedvezett. Sorshúzással döntötték el, mind a két nemzetközi értekezleten, melyik országgal kezdik az ültetések sorrendjét. Moszkvában Haiti, Párizsban Ghana nevét húzták elsőnek, Magyarország, azaz Hongrie tehát az elejére jutott. Itt is, ott is, a terem közepén az első sorban ültünk. A viták félcsendjében volt alkalom bőven, hogy központi helyről jól láthassuk a mezőnyt, de arra is,

hogy bennünket hamar megtaláljanak, más«

delegációkból felkeressenek.

Mert hosszú távra mindkét nagy nemzetközi találkozó legfőbb értelme éppen ez: barátokat szerezni, megtartani, a kapcsolatokat felújítani, elmélyíteni. A közgyűlés az UNESCO kétéves munkatervét és ennek 40 : millió dolláros költségvetését vitatta meg ; és komoly, napi 8—10 órás ülésezést, vitát, : felszólalásokat jelentett. Közben szinte na| ponta éreztük, hogyan születnek a delegás dók között különféle gondolkozású, mű: veltségű és színű emberek között barátságok.

Milyen különös, kissé fonák, de végül •nagyon jó érzés volt párbeszédem az egyik i svájci delegátussal. A programbizottságtban olyan kérdést vitattunk, amely kívül Sálló fülnek nagyon is UNESCO-nyelven ; hangzik: adjon-e és ha igen, mennyi anyagi : támogatást az UNESO a Levéltárosok Nem: zetközi Szövetségének. Ügy láttam, hogy ez

a szervezet, amely egyébként idén tavaszszal nemzetközi kerekasztal konferenciát is fog rendezni Budapesten, megérdemli a támogatást. Szót kértem a vitában és felszólalásommal csatlakoztam az előttem szóló svájci küldött érveléséhez. A levéltárosokat még többen megvédték: győztünk.

Szünetben odalépett hozzám egy magas, diszkoszvető formájú fiatalember, bemutatkozott: ő a svájci delegátus, aki előttem felszólalt. Kezet ráztunk, örvendtem a szerencsének.

— Igen — mondta —, de szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy svájci delegátus vagyok.

Nem értettem, miért néz nehéz felfogásúnak és ismét örvendeztem.

— És ön az én érveimet támogatta — mondta a svájci.

— Igen — feleltem —, sőt tovább is fejlesztettem azokat.

Félrevont, suttogott.

— Mondja, tisztelt kollega, nem lesz önnek ebből baja?

Visszakérdeztem:

— Ha fordítva történt volna és ön szólal fel én utánam, ön támogatja az én érveimet, baja lett volna önnek abból?

— Nem. Miért gondolja?

Nem válaszoltam, elnevette magát. „Most már értem” mondta.

Ekkor feleltem újra: Köszönöm, mondtam, én nem kérdezem, miért gondolja, mert tudom, honnan származnak az előítéletei.

Néhány nap múlva egy nekünk fontos kérdésben keletkezett vita. Egy olyan javaslatról volt szó, amit mi erősen támogattunk. Mi tagadás, nem állt jól az ügy. Ekkor — ezúttal utánam — felszólalt a, svájci küldött és okos közvetítő javaslatot terjesztett be, amelyben megismételte a mi érveink javarészét. Ezt a bizottság egyhangúan elfogadta. Az ülés után odamentem a svájci küldötthöz és megköszöntem.

— Remélem, nem lesz bajom belőle... mondta álkomoly arccal és rámnevetett.

így születnek a barátságok.

Sándor Kálmán Kossuthdíjas iró hosszú szenvedés után, 60 esztendős korában elhunyt

Kiss Béláné budapesti lakos egymillió-hétszáztizenháromezer forintot nyert a lottón. A képen: a szerencsés nyertes szüleivel

JChziil a (Junta-múzeum. 'Ijúzkmín

Hatvankét éves korában elhunyt Remenyik Zsigmond, a mai magyar Irodalom egyik színes egyénisége. Élete során bejárta Európa csaknem minden országát és kalandozott Észak- és Dél-Am:rikában is.

Harminckilenc esztendőt élt itthon Magyarországon és negyvenegyet távol a hazájától Finta Sándor, a Túrkévén született szobrászművész. Nyolcvan esztendős vált, elismert, hírrel, dicsőséggel övezett mester, amikor meghalt Amerikában. Teremtett márványból, lehelt életet köbe, varázsolt lelket fába, véste álmait plakettekbe. Rio de Janeiró ban megnyerte az »Erő« szobrának pályázatát. A Világkiállítás főkapuja elé került akkor a magyar szobrászművész alkotása. Botondot és Lehelt mintázta meg. A clevelandi nyilvános könyvtárban ma is az a Petőfi szobor tekint a látogatókra, amelyet már márványból faragott. Egyik munkáját a New York-i Metropolitan Múzeum őrzi. Készített Kossuth szobrokat amerikai városok számára. Meaihlette az elnyomott amerikai néger milliók sorsa. *»Néger rabszolgák dala« a elme az ebből az ihletből született plokéttnek. Hazáikban egyetlenegy példányt őrizték eddig belőle a debreceni Déry Múzeumban.

De ki tudná felsorolni Így nagyjából és hirtelenjében ennek a gazdag áradású, bő termésű művészi pályának minden gyümölcsét? Hiszen még csak most tesszük meg az első lépéseket, hogy alaposan megismerjük a nagy

művész életművét. Majd még csak ezután vár a felL adat művészettörténészeinkre, hogy kijelölj ik Finta Sándor helyét a magyar művészek Pantheonjában. És nemcsak művészetének értékeléséről van szó, hiszen ez könnyű és hálás feladat. De az is a mi kötelességünk, hogy ennék a nagy művésznek, aki kint a világban hírt. becsületet és dicsőséget szerzett a magyar névnek, emberi becsületét megtisztítsuk a rosszindulatú mendemondáktól. Ezek a mendemondák napjainkban is élnek. Még mi is leírtuk. Pedig a hírforrás az úri Magyarország asztálvbiróeága. Az (télte el, az zárta börtönbe. Rásütötte a bélyeget igaztalanul és gáládul, hogy *embert ölt«. Az azóta kezünkbe került okmányok, a jelentkezett tanúk perdöntőén bizonyítják, hogy ez az > állítás valótlan. Finta Sándor teremtett embert márványból. gránitból, lehelt életet kövekbe, de soha nem oltott ki emberéletet.

Túr kévén született. Kubikos volt az édesapja. Egyik testvére, Sámuel, kőfaragó és kőszobrász, ma is Turkevén él. Fivére Gergely, művésznevén Zádori Oszkár, Rodln mellett dolgozott. Finta Sándor öt esztendeig szenvedett az első világháború poklában. De 1918-ban

megmintázta a “-Sztrájk« című plakettjét, amelyet azután megrendelt a Tanácskormány.

Finta Sándor 1920-ig Magyarországán dolgozott. 1920-ban hagyta el hazáját. Hogy mi minden késztette kivándorlásra, azt talán majd irodalmi hagyatékának áttanulmányozása után lehet kideríteni, hiszen mintegy tizenöt műve jelent meg nyomtatásban, milliós példányszámiban. Egy azonban bizonyos, Finta Sándor soha nem szűnt meg szeretni ezt a földet, mely szülőhazája volt. Vágyódott, vágyakozott a haza után. Még élete virágjában, művészi ereje teljében úgy hagyatkozott, hogy életének művészi termése hazáját. szülőfalúját illesse. Az örökség — harminc láda — hónapokkal ezelőtt megérkezett TúrkeVére. A művész özvegye, Finta Sándorné, Kántor Kata, aggódása és szeretete kísérte hazáig.., Azóta már a gyűjteményes kiállítás bezárult. Most dolgoznak to muzeológusok a Finta Múzeum felállításán. Mert Túrkevén múzeum születik. Finta Múzeum, úgy, ahogy a művész megálmodta, meghagyta...

Joós F. Imre