Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-02-01 / 3. szám
írói és újságírói munkásságom során nem sok riportot készítettem, de most vonzott ez /a műfaj. Az író, akit megszólaltatok, itt van velem, talán legközelebb áll hozzám. Ismerem gondolatait, tulajdonságait és gyakran társalgónk némán, a magánynak legbensőbb óráiban, midőn csak önmagának ad fel kérdéseket az ember és felelettel is csak maga-magának tartozik. Ügy érzem, jó interjú-alány, (hiszen időnként észlelem én is ama kettősséget bennem, ami a gyakorlat emberét elválasztja a képzelet művelőjétől. Kivetem hát őt ide a papírra, azzal a bizonyos tudattal, hogy a hatalmamban van, miként — megvallom, — én sem élhetek nélküle, összetartozunk, szó szerint egymásra vagyunk utalva: valóság és képzelet, praktikus' érzék és írói ösztön. Mind a ketten több minit tizenhárom évet éltünk külföldön, Európa különböző országaiban és együtt tértünk vissza majdnem egy évvel ezelőtt, 1962. február 22-én a hazánkba. Az írónak nemrég jelent meg a könyve, egy kis elbeszélés kötet, »Névadás- címmel a »Magvető- kiadásában. Tulajdon, képpen ez adta az ötletet,hogy nyilvánosan megszólaltassam. Nem a szokásos kérdéseket intézem hozzá, ehhez nem volna szükség mind a kettőnkre. Én most a magánvéleményét akarom hallani. Például azt, ho©r miért éppen nekem nyilatkozik a könyvéről? . — Félek a bírálattól — mondja elgondolkozva. — Akkor Is, ha jó, akkor is, ha lesújtó. — Nincs.talán a könyvével megelégedve? — Ami a könyv kiállítását illeti, szakszerű és ízléses munka. Másutt sem adnak ki szebb könyveket, mint Magyarországon. De ez természetesen nem az én érdemem, hanem a kiadóé. írásaimról legfeljebb azt mondhatom, hogy szeretem őket... — Ez mindenesetre szerényen hangzik — mondom. — Nem vagyok szerény; az alkotói munka szigorú mértékének tartom, hogy az író szeresse az írásait. Különben hogyan kívánhatja olvasóitól, hogy ők is szeressék? — Ez az érzés nem ok a félelemre. — Szerintem igen. Dicsérni egy könyvet már-már annyi, mint a szerzőséget vállalni. Ami pedig a bírálatot illeti, azt hiszem, hogy legpontosabban maga a szerző Ismeri hibáit és gyengéit. Ezt már többször mondta nekem, és néha elképzeltem magamban, hogy micsoda virágzása indulna meg az irodalmi bírálatnak, ha utólag a szerzők lennének hóhérai önnön szülötteiknek. De elvetettem magamtól az önkínzás efféle játékát, és feladtam a következő kérdést: — Mit gondol, hogyan fogadja a közönség a könyvét? — Nem tudom. De valószínű, hogy eladják a példányokat — Kitérő válasz — mondom én, aki már tapasztaltam, amióta idehaza vagyok, hogy Magyarországon azonnal meg kell venni az új kiadványokat, mert néhány hét múlva egy példányt sem lehet kapni. Szemébe mondtam: — Nem az íróké az érdem, hanem a társadalomé. — Az írók érdeme is — kelt a szakma védelmére a társam. — Mert igaz ugyan, hogy a társadalomiban óriási a művelődési igény, de ez csak részben kultúrpolitikánk eredménye. Igaz, a könyv aránylag olcsó és. általában jó könyveket adnak iki. De ugyanilyen fontos, hogy, a nép íróit szereti, és ezért vásárolja könyveiket. — Mit érzett, amikor könyve megjelent a kirakatokban? — Hazatérésem igazolását. Külföldön talán soha nem jelentek volna meg könyvalakban ezek az elbeszélések, hacsak a magam pénzéből ki nem adom, mint ahogy kint élő barátaim kiadatták nagy áldozattal egy-két könyvüket. Mint ember, úgy érzem, hazataláftam. — És mint író? — kérdeztem, mert már-már az ón területemre (kalandozott. — Mint író ugyancsak igazolásomnak tekinthetem, hogy ezek az elbeszélések, amelyeket külföldön írtaim, idehaza is minden változtatás nélkül megjelenhettek. — Miért »Névadás« a címe? — érdeklődtem, mert ezen sokat vitatkoztunk. — Az előszóban 'kifejtettem. A »Névadás- nem gyűjtőcím, hanem keresztelője egy embernek, aki visszatért hazájába, mert magyar író szeretne maradni. Afféle bemutatkozás, mint valaha volt a névjegy, »mesterségem címere-, esetleg cégtábla, mely arra hivatott, hogy megnyerje a közönség bizalmát. — Nem lett volna helyesebb a legterjedelmesebb novella címével, »A hazatér黫-sei bemutatkozni? — kérdeztem, mert én, gyakorlati szempontból inkább ezt a címet javasoltam. De ő határozottan ellentmondott: — Nem. Ügy éreztem volna, hogy propaganda. — Pr&pagare annyi, miint elterjeszteni — vetettem közbe —, elterjeszteni hitet, vallásit, véleményt, ez minden igaz író dolgai. — Ezzel én is egyetértek. De éppen- ezért: d »Névadásjobban tükrözi a valóságot. Amióta idehaza vagyok, végre ismét tartozom valahová. Üjra egy társadalomban élek, amelynek sorsát és törvényeit magamra vállaltam, amikor Hegyeshalomnál átléptem a határt. E társadalomban mindenkinek megvan a maga helye, munkája, joga, kötelessége és igazolványa. Nekem is meg kellett neveznem magamat. — Gondolja, hogy idehaza könnyebb az író dolga, mint a külvilágban? — kockáztattam meg az utolsó kérdést? — Ami a módszert illeti, nincsen sok különbség. Az író azt írja, amit lát, tapasztal, vele történik, vagyis a valóságot. Alkotásának értelmet azonban csak a haza adhat, annak a népnek a közössége, amelynek nyelvét és szép szavait iparkodunk rendszerbe foglalni. Talán mondott volna még többet, ha kérdezem, de rövid időre magára hagytam, hogy beszélgetésünket emlékezetből gyorsan legépeljem. Vámos Imre I Kovich Adóm tudományai munkatári tömegspektrométerrel határozza meg a s ólomércek életkorát. Alsó kép: Oaál Ferenc laboráns kicseréli a MO 00« Ws • kaszkád típusú részecske gyorsítójának a rádiófrekvenciás Ionforrását Bornemissza Oyórgyné tudományos munkatárs a 100 kV-os neutron generáto t készíti az abszolút neutronhozsm mérésére Látogatás a Magyar Tudományos Akadémia debreceni Atommag Kutató Intézetében Ax 1945-ös felszabadulás előtt a Somogy megyei, zömében mezőgazdasági cselédlakta Csákány községben ugyancsak »nagynév volt a Hertelendy uraságé. Hertelendy Zoltán egyike volt a 750 lelkei számláló kis falu és környéke hat gazdag földbirtokosának. 429 hold föld és 21 állandó mezőgazdasági cseléd — ez jelentette a Hertelendyek csákányi uradalmát. 1945-ben a felszabadult cselédek szétosztották maguk között a hat uradalom birtokát, s nem sokkal később a hajdani, ház nélküli Hertelendy-cselédek is szinte valamennyien házat építettek maguknak. Két éve pedig már az egész falu népét magába ölelő nagy gazdaságban, az egyre virulóbb mezőgazdasági termelőszövetkezetben dolgoznak közös hasznukra a csákányiak. Az eddig elmondottakban semmi rendkívüli nincs, hiszen a csákányiakéval szinte szó szerint megegyezik ezer és ezer magyar falu népének felszabadulás utáni története. De a csákányiak történetének van egy érdekes szereplője is, i éppen róla szólunk a következőkben. 1945-ben, a földosztáskor, amikor a csákányi parasztok nemcsak a földeket vették jogos birtokukba, hanem elfoglalták az uradalmi kastélyokat, majorokat is — mind a hat földbirtokos sietősen maga mögött hagyta a falut. A gyors távozásnak megvolt a maga oka. Jól tudták, hogy addig — ahogy mondani szokás — egyikőjük sem bánt kesztyűs kézzel parasztjaival. Voltak a földbirtokosok közül, akik külföldre távoztak, mások az ország valamely másik részében telepedtek le, egyik tisztviselő lett, a másik munkás. Hertelendy és családja is elköltözött akkor Csákányból. Fia, az 1945-ben 20 esztendős Zoltán azonban apja minden Ijesztgetése, figyelmeztetése ellenére ott maradt a községben — igaz, nem a kastélyban, hanem csak egy szerény, faluszéll kis házban. Az Ifjú Hertelendy akkor így beszélt: »Paraszt akarok maradni, két kezemmel szeretném művelni, megdolgozni a főidet, ha hagynának nekem Is egy kevéskét belőle!« Az évtizedekig föld nélkül, cselédkenyéren tengődő csákányi parasztok, szomorú tapasztalataik ellenére, méltányosak voltak a köztük maradt nagybirtokos-fiúval. Dolgozni akart, s erre megkapta a lehetőséget: tíz hold földet osztottak a volt főldesúr fiának. És ahogy teltek az esztendők, a csákányiak egyre jobban maguk közé fogadták a fiatal Hertelendyt A parasztok látták, hogy minden Igyekezetével más akar lenni, mint apja, földjén nagy szorgalommal, példamutatóan gazdálkodik, közben tanul, mezőgazdasági főiskolát végez, és főleg nem akar elszakadni a falutól, ragaszkodik szülőföldjéhez, az emberekhez, akiket segít szakértelmével, tanácsaival. És 1959 végén, amikor a környéken a legszélesebb alapokon szerveződtek a termelőszövetkezetek, Hertelendy Zoltán maga ment el az egyik megyei vezetőhöz, hogy megkérdezze: vajon lesz-e helye neki is a termelőszövetkezetben? A vezető így válaszolt: »Ml bizalommal vagyunk őn Iránt, számítunk munkájára, közreműködésére.« És Hertelendy Zoltánt, mint jó szakembert, befogadta a termelőszövetkezet, sőt a csákányi parasztok megválasztották újonnan alakult termelőszövetkezetük mezőgazdászává. Hogy helyes-e a csákányi parasztoknak egy tálból cseresznyézniük volt klzsákmányolójuk fiával? Ma már ez nem kérdés a faluban, sőt a környéken másutt sem. Mindenki jól tudja: Hertelendy Zoltán a falu érdekében igyekszik hasznosítani tudását, tapasztalatát, t megtalálta belyét az emberek között. A minap, amikor lent jártam a kis Somogy megyei faluban, Csákányon, már nem találtam ott Hertelendy Zoltánt Néhány hónapja a szomszédos nagy, 3500 holdas nemesvidi termelőszövetkezet főagronómusa lett. De asért, mint mondják, faluja tsz-ét is segíti, hiszen esténként hazajár a csákányi kis házba. Itt él édesapja és édesanyja Is. Néhány éve, hogy visszaköltöztek fiukhoz. A parasztok nem bánták, az Ifjú Hertelendy kedvéért »Meg hát az idő is múlik- — mondta nekem erről a falu tanácselnöke, Jankovlcs József, majd hozzátette: »Tudja, úgy hírlik, hogy az öreg Hertelendy nemegyszer még szakmai tanácsokat is ad a fiának, hogy a szövetkezet hova vesse a kukoricát, merrefelé a burgonyát, mert hát az öreg jól ismeri a főidet, hiszen nekik hajtott hasznot vagy fél évszázadig.« Várkonyi András I
