Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-02-01 / 3. szám
XVI. évfolyam, 3. szám. 1963. február 1. Ara: 2 forint. MONOLOG El ELEJEI em nagy összeg, kedvesem, nem. Hogy nagy lenne, azt éppen nem mondhatom. De a helye azért megvan, ne féltse... — Mariska néni felnéz rám, ferdén tartott fejjel, ahogyan öregasszonyok szoktak, ha tréfálnak, vagy ravaszkodnak, vagy mind a kettőt, egyszerre. Derűsen hunyorog a pókhálók mögé bújt ma is kéken villanó szemével — azt mondják, híres szép Hány volt a maga korában, úgy a századforduló idején, — a szeme ma is szép. Éles, acélos kékséggel, amin semmit se hígitott az idő, nézi a világot, mintha kihívná: — No, barátom, hat évtized alatt melyikünk vénült többet, he? Nem, Mariska néni, ha testben törődött is, lélekben derűsen fiatál ma is. Még a humorában is lépést tart velünk. Azt mondja: — Persze, mondja erre maga, én könnyen beszélek, mert nekem itt a lányom meg a vejem, azok keresnek jól, az én nyugdíjam csak arra jó, hogy legyen valami dugipénzem, meg persze arra is jó, hogy két nappal elseje előtt lehessen pumpolni: jaj mama, elszámoltam magam, adjon kölcsön egy százast hol.naputánig! Nagyon téved kedvesem, ha erre gondol csak, mert hány nyugdíjas öregasszony van, akinek igenis, minden fillér számít és ez a karácsonyi emelés úgy érkezett, mint mennyből az angyal... Oppardon, maga nem hisz az angyalokban. De azért nem haragszik? — és Mariska néni nevi,t, kivillantva hófehér fogsorát, amely persze hamis, de mégis szebb, mint a semmi. Az ősi, évezredek alatt beidegződött kézmozdulatot mégsem tudja legyőzni: szája elé emeli a kezét nevetés közben, mint a parasztaszszonyok tették azelőtt, hogy takarják meztelen ínyüket. Az „új” hófehér fogak és az ősi mozdulat úgy fedi és üti egymást, hogy hirtelen beleborzongok. mint amikor valaki ragyogó napsütésben egy nagyon mély és hűvös kútba néz le. "Kegyszerre komoly lesz Mariska néni, a kék bogarak elbújnak a pókhálók sűrűjében. — Minden fillér fontos annak, akinek minden fillér számít. Mégsem az összeg, mégsem a szám az igazán fontos — mondja, miközben egy öreg kardigán fonalát bontja és gombolyítja. Nyolcvanesztendős párka a huszadik század közepén. Nézem a fonalat és hallgatok. — Nyáron aszály volt, ősszel majdnem háború lett, a tél hamarább jött, mint szokott. Megvan a gondja mindenkinek. Az országnak is, vagy mint manapság mondják, az államnak, mert úgy komolyabban hangzik. Persze, az özvegyeknek is, hisz már az én időmben is, ha valaki nagyon szívhezszóló, könnyfacsaró akart lenni, akkor az özvegyek és árvák panaszait dalolta. Még jó, hogy maga kedvesem nem költő, mert ki tudja, milk jutnának most rólam az eszébe... — és Mariska néni döcögve mulatott rajtam. — Hát egy magamfajta szegény özvegyet lehet is sajnálni, pláne harminc évi boldog házasság után. De én mondom magának kedvesem, hogy a legfájdalmasabb özvegyi, öregasszonyi gond Is csekélység egy ország gondjához, úgy általában. Nem mondom, a vejem elég bogaras és a lányom se sokat segít itthon, de az én háztartásom mégis gyermekjáték egy államháztartás (jól mondom?) mellett. És mégis gondoltak rám. Hát, ez a nagy dolog benne, kedvesem. A sok külső, meg belső baj mellett, — de mikor nem volt baj a világon? — senkitől sem szorítva rá, felemelték az én özvegyi nyugdíjamat. Ne kezdje nekem magyarázni kedves, hogy ez a szocializmus, meg miegyéb, mert egyfelől, én is olvasok újságot, van rá időm elég, másfelől pedig én java koromat mégis csak úgy éltem le, hogy ha emeltek valamit, az mindig az árak voltak és nem a... Hát ne csodálja, ha csodálom. — Ha már az újságnál tartunk, mellesleg abban az is benne volt, hogy ez a húsz százalékos emelés száznyolcvan millió forintot tesz ki az államkasszának egy esztendőben. No, ez már nem csekélység, ez már szép summa, igaz? Sose hittem volna, hogy ennyi nyugdíjas öregasszony van még, mint én! Nevetnek a töretlen kék szemek, oly ártatlansággal, mint csak a gyermekek és öregek szeme tud nevetni. És hogy nevethetnek, abban egyformán benne van a száznyolcvan millió, meg az is, hogy nem feledkeztek meg róluk „odafönt”. ■^Tarácsonyra jött ki a rendelet, az új évvel lépett érvénybe, mint a többi is: a húsz hetes szülési szabadság; az ingyenes kórházi ápolás időkorlátozásának megszüntetése; a nyugdíjasok ingyenes kórházi ápolásának felemelése harminc napról kilencvenre; a gyógyászati segédeszközök kedvezményeinek kiterjesztése, és így tovább. Karácsonyra, újévre — mondhatnám, ajándékként, mint ilyenkor szokás. Mégsem lenne jó, ha egyszerűen ajándéknak nevezném, mert akkor Mariska néni csodálkozásának társául szegődhetnék. Inkább, — még ha ismételten leint is a jó néni, — azt mondom: igen, ez, pontosabban e z i s a szocializmus. S akkor már nincs ok a csodálkozásra, mert a dolog, hogy úgy mondjam, magától értetődő. Mármint annak, aki érti, s jól érti, hogy mi is az a szocializmus. Mariska néni érti-e? Ebben a korban?... De hisz rá tapintott a lényegre: az összegen túl, a tettre. Azt hiszem, érti. Mert Mariska néni korában az ember már vagy semmit sem ért meg, vagy mindent. Gombolyítja a fonalat, és nevet, kék szeme mint az igaz-, fehér foga mint a hamisgyöngy, ki-kivillan a pókhálók közül. B. P. TÉL MAGYARORSZÁGON (Vámos László felvételei)
