Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-12-15 / 24. szám
Lajtai Lajos a szünetben köszönti Németh Marikát Üdvözlet nyílt színen az Erkel Színház színpadán Lajtai Lajos Honthy Hannával és Kátonyl Róberttel (Novotta Ferenc felvételei) Jobbról balra: Akinek a fejében ez a mondat megfordul, i s láthatóan nem először fordul meg: »nehéz Pesten születni és aztán valahol kinn a nagyvilágban meghalni-« — az tudja, mi a honszeretet. Az eltöltött már álmatlan éjjeleket, nyugtalan éveket idegen szállodaszobákban, hajlékokban, lakásokban, amelyeket nem sikerült otthonná fűteni sem radiátorral, sem hősugárzóval, sem kandallóval. Hiányzott valami e fűtőtestek mellől — valószínűleg az átmelegítő lélek. A mintegy három évtizede külföldön s ebből az utóbbi húsz esztendőben Svédországban élő magyar zeneszerző: Lajtai Lajos ismételte el ezt a mondatot nekem egy pesti kávéházban. * »A szívem a tiéd, Budapest« — hirdették november utolsó napjaiban a pesti plakátok Lajtai Lajos szerzői estjét, egyik ismert dalának első sorát idézve. És fogják hirdetni még hónapokon át új meg új szalaggal átragasztva, mert többször meg kell majd ismételni, akkora sikere volt az elsőnek. A kávéház ablakából épp egy ilyen plakátra látni. Követem a kék tekintetét, ahogy nézi s nem kell szólnunk egymásnak, tudom, mit gondol. Hogy ez a közhírré tett vallomás voltaképp az ő muzsikájának, a dalainak, a slágereinek, ezeknek a valódi Gassenhaureknek a nagyon szemérmes, szerény ars poeticája is. Az utcán teremtek — legalábbis az utca ihletésére egy-egy kávéházi asztalon, amelyet az utcától csak egy üvegfal választ el, a régi New Yorkban, az Angol Kávéházban, a Luxorban, a körutakon — és az utcára tértek vissza. A Józsefvárosban született kisfiú, amikor a bécsi egyetemi évek után, mialatt zeneszerzéstant is tanult odakint, a húszas évek legelején huszonegynéhány éves fejjel visszajött Pestre, meghallotta az itthoni utcáknak a dallamát. Azt a könnyű melódiát, amelyet itt a sarkok, a városrészek, a hegyek felől besettenkedő alkonyatok zümmögnek. Mert Budapestnek is van »kék órája«, nemcsak Párizsnak, amikor szétoldódnak a házak a könnyű árnyékok vizében s megenyhülnek az érzések a szívben. »Hétre ma várom a Nemzetinél...« — dúdolta tovább, s formálta meg magában csakugyan dallá az utcasarkon elúszó és szétfoszló dallamot az akkor még ifjú zeneszerző. Állítom, hogy ez a dal nem a szövegével visz el a Nemzeti elé, a hatos megállójához, a randevú-óra alá, hanem a szaggatott ritmusával, a szerelmes türelmetlenségével, amely felidézi egy nagyvárosi gócpont lüktetését és egy randevúra váró férfi toporgását az aszfalton. Mintahogy a »Jöjjön ki Óbudára ...« sem a szövegével idézi ezt a guggoló városrészt, hanem a sramlis melódiájával, amelyben a halászlé gőze párolog, s megcsillan a piros borok parazsa. Óbudán azóta már fel-felállnak, kikinyújtóznak a házak — a dalban még kissámlin ülnek az ecetfák alatt. És itt kell megemlítenem valamit, amit Lajtai Lajos sem fogalmazott meg még talán magának. Egyik első külföldi sikerét, még tanulóéveiben, a »Servus, du altes Wien« kezdetű dalával aratta. Tud pajtáskodni egy idegen várossal, tud inteni neki a melódiáival — ismerni és fölidézni csak azt tudja, együttérezni csak azzal tud a dallamaiban, amelyben született. * A háború előtt majdnem egy évtizedig élt Párizsban. Hitler utolérte, elmenekült Dániába. Itt is utolérte, az utolsó menedéket Svédország adta neki. Menedéket azzal, hogy a göteborgi színház lekötötte egy operettjét. Letelepedhetett, svéd állampolgár lett. — A magyarok egy része ott véti el — folytatja az előbbi mondatot —, hogy odakinn franciább akar lenni a franciánál, dánabb a dánnál, svédebb a svédnél. Ez nem megy. A vendéglátók szemében elveszti az értékét. Vendég ne viselkedjék házigazda módjára. A hűtlenségnek odakinn sincs becsülete. Rólam Stockholmban is tudják, soha nem akartam eltitkolni, hogy józsefvárosi gyerek vagyok. Hatvannégy éves. Magyarként aratja a sjkereit olyan operettekkel, amelyeket Magyarországon nem is ismernek: a Szerenád-dal, a Boys in blue-val... Idehaza még mindig a régi darabjai: az Okos mama, a Párizsi divat, a Régi nyár, a Mesék az írógépről, a Régi orfeum, s legutóbb bemutatott műve, a Három tavasz dalait éneklik pódiumon és fütyörészik az utcán. Magyarként élte át Európán végigbujdosva a menekülők halálfélelmeit. Magyarként kapott svéd kitüntetést, és svéd állampolgárságú magyarként magyar kitüntetést. * Évenként hazatér. Nyaranta három hónapra, télen egyre. — ötvennyolc szilveszterén fölvette a magyar rádió néhány számomat. Kértek, az egyiket énekeljem én. Mondtam, nem tudok énekelni. Mégis, egy szál zongorával! Rávettek, kezdtem próbálgatni. Azon vettem észre magam, hogy a refrén második felébe lassan belekapcsolódik egy cigányzenekar, amely -ott várakozott a maga felvételére. Kijövet a stúdióból, az éjszakai Múzeum körúton egyedül baktatva, azon tűnődtem, hogy ilyesmi hol is eshetik meg az emberrel? Csak nálunk, Magyarországon. Mátraí-Betegh Béla «**~y*^ ffODMEZOVMÁRHELYEN Szikáncs község tizenöt kilométerre fekszik Hódmezővásárhelytől. A községtől -három kilométerre, magányos tanyán lakik az a parasztasszony, akivel sokat foglalkoztak az utóbbi időben az újságokban, a rádióban, a televízióban és a híradóban. A neve: Jozó Erzsébet. A mesébe illő történet a következő: Egy napon Jozó Erzsébet, aki felesbe nevel pulykákat, kiment a mezőre és a földet botjával turkálta, mert ezen a vidéken sok a földi mogyoró. Azt ugyanis a pulykák igen kedvelik. Amint így turkál, egyszer csak valami fényes pénzdarab bukkan elő. Tovább túrja a földet, s egyre több, az elsőhöz hasonló pénzdarab fordul ki a botja nyomán. Nosza átszalad a szomszédasszonyhoz, hogy megtárgyalják a rendkívüli eseményt. Rövid tanakodás után úgy döntöttek, hogy ebből a sok pénzdarabból jó sárgaréz kilincseket lehet majd csináltatni. Jozó Erzsébet addig is befőttes üvegbe rakosgatta a különös leletet. Hanem, amikor újabb pénzdarabokra bukkant — összesen ezernégyszázra —, mégis csak úgy vélte, hogy be kell jelentenie a helybeli múzeumnak. Innen már egyenesen vitt tovább az útja a Magyar Nemzeti Múzeumba. Jozó Erzsébet álmélkodva hallgatta a tudós szakértők véleményét az érmékről, amelyeket az 6 földimogyorót kereső botja túrt ki a földből: ezek a pénzek színaranyból vannak, s az 1500 esztendő előtti időből származó lelet hat kilogramm súlyával felbecsülhetetlen értéket képvisel. A magyar állam a becsületes megtalálót 70 000 forint pénzjutalomban részesítette, s a pénzjutalmat a hódmezővásárhelyi Tornyai János MúzMimban kis ünnepség keretében nyújtották át Jozó Erzsébetnek. Milyen aranypénzek ezek, s hogyan kerültek a Tiszántúl földjébe? Az érmék nagy részét II. Theodosius kelet-római imperátor verette, néhány III. Valentiánus idejéből való. A 4,6 grammnyi súlyú solidusok előlapján a császár látható a következő körirattal: DN Theodosius PF AUG. Hátlapjukon több változatban Róma megszemélyesítése, a jólét, a bátorság ábrázolásai. A darabok a konstantinápolyi verdében készültek, s megtaláljuk rajta az OB jelzést, amely a késő római időkben az arany finomságát, súlyát garantálta. A történelmi események az V. század második negyedére vezetnek vissza, amikor II. Theodosius Konstantinápolyban székelt, s unokaöccsét III. Valentiánust Rómában elismerték nyugat-római császárnak. A nyugat felé terjeszkedő hunok ebben az időben már elérték hazánkat, s a Duna—Tisza közén és a Tiszántúlon a hódítók fejedelmei szedték az adót. Feltételezhető, hogy a Szikáncson előkerült solidusok kamat-, ajándék-', adópénzek voltak, amelyet valamelyik követ hozhatott Attila udvarába. A nagy tudományos értékű arany solidusokat a Nemzeti Múzeumban kiállították. Korolovsrty Klári Jozó Erzsébet és az arany solidusok Dr. Liptai Ervin, a Művelődésügyi Minisztérium múzeumi főosztályának vezetője átadja Jozó Erzsébetnek a 70 000 forintos pénzjutalmat fT?TVTTF»TTitt iTWn ' "WT*nrrrvw tthtttwt*'W»I?^tt f t t » yr-ryn ^itti T't hm iiitth tu wti « itt tit n r> tt rr
