Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1963-12-15 / 24. szám

nnm D tiMNSON KÖSZÖ3VETE DOBI ISTVÁNOM

Lyndon B. Johnson, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, a budapesti amerikai követség útján üzenetet küldött Dobi Istvánnak, amelyben köszönetét fejezte ki a NépköztárA Magyar Népköztársaság kormánya, valamint Nagybritamnia és Észak-lrország Egyesült Királyság kormánya megállapodott ab-JOHN STEINBECK H

John Steinbeck Nobel-díjas amerikai író hosszabb európai körútra indult, amelynek során Magyarországra is ellátogatott. Feleségével együtt — a Kulturális Kapcsolatok Insaság Elnöki Tanácsa elnökének a John F. Kennedy elnök tragikus elhunyta alkalmából kifejezett részvétnyilvánításáért.

ban, hogy diplomáciai képviseleteiket nagykövetségi szintre emelik.

vZANKBA Érkezett

tézetének vendégeként megérkezett Magyarországra. Az Európa Könyvesbolt Lenin körút 20. szám alatti helyiségében dedikálta magyarul megjelent műveit.

ike

A tizenkét lejárattal rendelkező aluljáró — a magasból

Budapestre érkezett Ange Vlachos, az Európai Gazdasági Bizottság közgyűlésének elnöke és Vladimir Veiebit, a bizottság főtitkára.

Itt-tartózkodásuk alatt megbeszéléseket folytattak a magyar gazdasági élet több vezetőjével hazánk részvételéről az Egyesült Európai Gazdasági Bizottság munkájában és a következő évi közgyűlés előkészítéséről.

m

Mn./tu/iíiat UU

Kihirdettek a franciaországi Tours-ban ró szobrot, Jean Arp francia szobrászművész megrendezett nemzetközi rövidfilmfesztivál alkotását, Szabó István Te című kisfilmje zsűrijének döntését. A nagydíjat és a vele já- nyerte el.

°0tb,

JV \°oo 1^

A nyolcvan esztendeje született Babits tiszteletére rendezett emlékműsort hallgattuk a rádió mellett, mérnök barátom meg én. Egy kellemes althang éppen az "-Emléksorok«-at mondta:

«•Otthon érzem magamat, mint a hal, és tisztán.

Égbe látok egyenest, szinte égben úszván.

Áldott márvány, enyhe víz, mindig csillapító, pázsitodra fekszem én, és azt kiáltom: Így jó!«

Barátom, aki szinte szólásmondásszerűen hármat szeret — a verset, a szakmáját és a vitát —, megtörve a műélvezet csendjét, hozzám fordult:

— Mondd csak, szerinted hányán értik nálunk ezt a verset?

— Mi az, hogy hányán értik? iMindenki érti! Nincs ebben egyetlen homályos pont, egyetlen absztrakt kép egyetlen nehezen követhető gondolat!

Ezzel barátom is egyetértett. Aztán előkereste a statisztikai évkönyvet, és mutatta:

— 1949-ben az összes lakások 10,1 százaléka volt csak fürdőszobával ellátott Magyarországon.

— Igen, igen. De ide nézz: Budapesten 1961-ben 14 000 lakás épült. Ebből 11 767 a fürdőszobás. És nemrégiben jártam egy Pest megyei községben, Ceg'iédbercelen. Nem gondoltam ugyan, hogy felhasználom, mégis felírtam két számot: az utolsó tíz esztendőben 350 új családi házat építettek a faluban, nyolcvanat fürdőszobával. Tehát egyre többen leszünk

Az abonylak egy volt kastély épületéből alakítottak maguknak fttrdöt (Gábor Viktor felv.)

olyanok, akiknek mindennapos megszokottsóggá válik az »enyhe víz, a mindig csillapító«.

— Kétségtelen: a jövő az, hogy egyre több lakásban, minden otthonban legyen fürdőszoba, de ez még csak a nagyon távoli jövő. Amíg abból a 10,1 százalékból 100 százalék lesz...

Ezután már csak a faluról, a falusi fürdőkről beszélgettünk. Arról, hogy miért olyan szegényes falvaink fürdőellátása.

— Mert 19 esztendeje rettenetesen elhanyagolt, szegény falvakban kezdődött meg az új élet. Nem fürdő, hanem út kellett meg jár da, kút és iskola, orvoslakás és művelődési ház...

— Meg azért — folytatta barátom, aki a fürdőügyek elismert szakembere —, mert Magyarországon nincs is hagyománya a népfürdőnek, mint például Finnországban. Ott elképzelhetetlen a legkisebb falusi ház is szauna nélkül. Nálunk viszont a megszokás csak a szombat esti alapos mosdóst írja elő.

— Nem lehet azért ennyire általánosítani!

— De lehet. A kivételek csak erősítik a szabályt. Évek óta foglalkozom a fürdők építésének gondolatával, gyűjtöttem hozzá elég anyagot. Hidd el, sehol a világon olyan mennyiségben nem kínálkozik hévíz, természetes melegvíz, mint éppen nálunk. Azt is mondhat nám, ha a gyerekek golyózni akarván, lyukat kaparnak a földbe, abból a lyukból melegvíz bugyog fel. Fürdőt mégsem építünk a különböző kutatófúrások nyomán előbukkanó vízre. Miért?

— Mert rengeteg egyéb építeni való van még. Sürgősebb.

— Igen? Hát akkor én is mondanék néhány adatot. Ceglédbercellél példálóztál az imént. Én is jártam ott. Ez az ötezer lakosú falu most másfél milliós költséggel művelődési házat épít, pedig alig néhány kilométerre van Ceglédtől, mi sem lenne egyszerűbb, mint a jó buszjárattal élve a városba járni szórakozni. Itt tehát sürgősebb lenne a népfürdő.

— A 16 000 lélek lakta Abonyban — nem messze Ceglédberceltől — az idén, februárban létesült tisztasági fürdő. Mit gondolsz, hányán vették Igénybe?

— Hányán?

— A legforgalmasabb hónapban, áprilisban ezerkétszázan!

Eléggé távol kanyarodtunk már Babits -Emléksorok—iától, a költészettől.

— A fürdőhdány első oka tehát manapság már csak a megszokás, és csak a második ok a pénzügyi fedezet hiánya — folytatta barátom. — De új szokást meghonosítani, különösen falun, igenigein nehéz.

— Nem is olyan nehéz. Alig két-három év alatt megszokták az emberek a közös munkát. Még előbb megszokták, hogy van a faluban mozi, könyvtár, művelődési ház, és élnek is azzal, hogy van. Talán az a baj, hogy eszükbe sem juttattuk, hogy nem nyitottuk rá az emberek szemét: a fürdő is hozzá tartozik az új élethez.

Most barátom tiltakozott:

— Nono! Elkészült már a melegvizek felhasználásának és a fürdők telepítésének országos terve. ‘Megvannak már a falusi fürdők olcsó típustervei is. És azért nem hiába a sok iskola és a sok művelődési házi előadás .. Ceglédbercelen például már tanácsülésen szóba hozták a parasztok, hogy építeni kellene fürdőit. De ők, a javaslattevők még kisebbségben vannak. Többen szavaztak a művelődési házra.

— Törteién, ahol kutatófúrás közben melegvízre bukkantak, szintén tervezik már a fürdőt. És Rózsafán. Baranya megyében a termelőszövetkezet vette be ötéves tervébe az üzemi fürdő építését.

— Igen. Ügy érzem, hogy az utak, a járdák, az egészséges emberi hajlékok, a kultúrhózak és a tűzoltószertárak után végre a falusi fürdők építése is napirendre kerül. Jobb későn, mint soha!

*

Eddig jutottunk Babits versétől, amelyet valóban nem érthet még mindenki, pedig egyetlen érthetetlen szó sincs benne ... De hiába!.., A magyar falunak Juhász Gyula versétől kellett elindulnia 1945-ben:

»Babona, bánat, borok és botorság,

Mind összekapnak és a kocsma zúg,

Fölzengenek az átkok és a nóták

És döngetik a temetőkaput ...«

Innen, a Magyar Tél-bői indult a falu népe. És ha még nem is értheti vagy inkább érezheti át, de minden lehetősége megvan, hogy értse és átérezze a babitsi sorokat:

»•Áldott márvány, enyhe víz mindig csillapító, pázsitodra fekszem én, és azt kiáltom: Így jó!«

Garami László

ff ¥1

A Múzeum körút. Dél elmúlt, sűrűsödik a forgalom. Minden a helyén van már, a hatpályás úttesten sárgán nyargal a villamos, buszok kékje ugrik el, hatalmas teherautók, apró személykocsik csoszognak hosszú sorokban, bár az Astoria előtt még dolgoznak az aluljárón. A hónap végén azonban nyoma se lesz a nyári hajcihőnek, felszántott utaknak, ingó pallóknak, gödröknek és kotrógépeknek, daruknak meg kátrányfőző masináknak, ahogy egyik éjszaka felkapták s elvitték a kimustrált Zagyva-hidat, mely a forgalmat segítette át hevenyészett betonpillérek s a mély üreg fölött, ahol éjjel-nappal dolgoztak az emberek. Az Astoria-szálló árkádokat kapott s a járókelők most tömör masszában hömpölyögnek az oszlopok alatt, miközben burkoló munkások rakják fel a kőlapokat, fütyörészve a létrák tetején. Remélem, ismerik becses természetünket és nem felejtették el, milyen bámészkodók vagyunk mi, pestiek. Jóformán őrséget álltunk a »szekrények« körül, mikor légnyomásos süllyesztéssel, centimétereket haladva nyomták a földbe egyiket a másik után. Hetekig, hónapokig strázsáltuk, váltott műszakban a munkálatokat. Drukkolva és nagy elismeréssel, mégis élve a kritika jogával, mint mellettem az okos kis Pestike, aki kisded, elröppenő fanyalgással jegyezte meg, hogy azért a lejárati lépcsők keskenyek. A tegnapi Márkusparkban, ahol a földalatti fúrótornya áll, bekopogok a »felvonulási« épületbe. Az építésvezető főmérnököt keresem. Szívós alkatú, komoly, rokonszenves. 43, 45 éves lehet;

— Kemény munkát végeztek — mondom.

Elhárítja a dicséretet. Szájából nem áradnak hosszú, lelkendező frázisok. Elvégezte, amit rábíztak; időben, sőt: idő előtt. Ez volt a feladata. Az ünnepi szó mások szerepköre.

Viszont elmondja: idefönt most kötötték össze a síneket, terítik az útburkolatot. A lépcsők peremén fúrógépek rezegnek: szerelik a korlátokat. Az aluljáróban hajladozunk-botladozunk huzalcsomók,

drótok és félrelökött gömbvasak dzsungelében. Kőlapokkal burkolják a falakat, oszlopokat éppen, a mennyezetben neonvilágítás, egyik-másik felgyűl, majd kialszik: világításpróba. Kétoldalt vitrinek, ízléses kirakatnak. A padló szürke-fehér színes aszfalt, a járdákra, járdaszigetekre hét lépcső vezet fel. Lehet, okos kis Pestikének mégis igaza lesz: a holnapi, kettős forgalomhoz mérve a lépcsők bizony keskenyek. Viszont odafönt két nyomtávval szélesedik a pálya.

*

Ét 0 0 m 'tr

idmm jdlUllinil mPRV

HATVANI RONDELL A.

i’Fst ko/epkori \arosiAi vsak ifejeli Mnsriw k apiijai.a iiaiva'i karit ovf/ii korpastya s/firs u apui a; agvaiih. AK I lARÓ LPHESE KlVBEN. 1%',-BAS KERU Tik Vvj V!| ai.Ra MA)V an KIK Al V ÉRÁI KuPaSa iPCJEBEN A AVS/a/aP '!_(,£> ( PH 1. Ma.IO A WIII VAÍAPBAS lebontottak A HaIVaM KaPI I A RONDELLAVaI EGYIDŐSEN EVEITEK,LEBOSIanARA PEDIG 1803-bas keríti sor MaRadvamui az astória s/allo északi homlokzata előtt a felszín alatt rejtőznek.

Ez a Mátyás király Idején épült városfalkapu állt egykor a mai aluljárd helyén

Valaki felhív telefonon; az Astoria presszóban ad randevút. Kora délután van, az ég hideg, borongás. A Rákóczi útról érkezem, gondolván: átbújok az aluljárón, máris ott vagyok. Mikor leszállók a villamosról, hatalmas embergyűrűbe ütközöm. A széles úton, a járdaszélen, környező utcákban autók parkíroznak, áll a forgalom. Rögtön feltámad bennem a kíváncsi Pestike, előrenyomulok hát a tömeg kellős közepébe, ahol megtudom, hogy most nyitják meg az aluljárót. A kordon előtt miniszterek, osztályvezetők, mérnökök. Munkások, akik hosszú hónapokon át gyürkőztek itt a földdel, vassal, betonnalkeszonnal — vasárnapi ruhában, illőn az ünnepi alkalomhoz. Nyugtalanság támad hirtelen, feszültség, csönd. Akár a lelátón meg a gyepen, közvetlenül a start előtt. A favoritok most mi vagyunk, pestiek; a tömeg érzi, hogy »rajtához állt s első lesz azok között, akik átmennek az aluljárón. Ahogy a megnyitás pillanatában az újjáépített Lánchídon hömpölyögtünk át annak idején. Végre szabad a pálya: megindulunk. A hét lépcső, akár szomjas-kedélyes torok, lassan nyeli az áradatot. Én is sodródom, figyelem az arcokat. Köztudomású, a tömegben feloldódik az egyén, amikor az Gólemmé nő, hatalmassá. Ugyanazt érzem, amit mindenki: az óriásgyermek megkapta ajándékát. Amit még tavaly ígértek neki. Félmasolyok jelzik ezt, kétkedő-szellemes jópofák, akik megkopogtatják a köveket, sarkukkal a színes aszfaltot, miből van, mi van belül? A vitrinek ragyognak. Csábító hívásuknak azonban nem tehetek eleget: megállni előtte csak közelharc árán lehetne; arra már nem vállalkozom.

Mint kivilágított akváriumból, ' felmerülök az Astóriánál. Körössényi János

•

Az egyik lejárat

Az aluljáró fekete oszlopokon nyugvó csarnokát elözönll a kiváncsi Ifjúság