Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-12-01 / 23. szám
Dr. Dolozsek főorvos kis betegei közt Az elemi osztályosok naponta rendszeres oktatásban részesülnek (Vámos László felvételei) Fekvő kúrán — mesekönyvvel NEM KALLÓDHATNAK EL Ott, ahol a fogaskerekű, hosszú kacskaringók után először bukkan ki a fák közül, ilyenkor tél elején is vidám a világ. Pedig a nagy sárga ház, s az erdőben megbúvó pavilonok lakói — betegek. Hosszú pihenőre érkeztek a hegyre. Tbc-sek. Emberi szenvedést látni mindig szívbemarkoló, kétszeresen az, ha gyerek az áldozat. Nos, aki kintről jön, szorongva lép a küszöbre, úgy érzi, a szomorúság házába érkezett. Pedig nem így van. A szenvedést, igaz, még nem tudták véglegesen száműzni, de a vidámság már tanyát vert Itt, nem a falakon túl élő egészségesek privilégiuma többé. A hegyen gyógyuló gyerekek ezer gyökérrel, egyre erősebben kapaszkodnak az életbe. Gyógyszer, kezelés, műtét, kiváló orvosok mellett, ebben még egy nagyszerű gárda segíti őket: a pedagógusok. Mert a Szabadsághegyi Gyermekszanatórium — köznyelven csak iskolaszanátóriumnak mondják — a teljes életet adja hatszáz lakójának. Nemcsak fizikai gyógyítást, hanem lelkit is: játékot, tanulást, munkát, örömöt. Egyetlen beteg kisgyerek se érezze, hogy kitépik az egészségesek világából, ne a betegség töltse ki mindennapjait, ne jelentsen a kór egyben szellemi visszamaradást, legyen a tanulás, a munka híd az életbe. Hogy meggyógyuljanak és ne kallódjanak el. Évekkel ezelőtt még Füzérradványon, Farkasgyepün, Mosdóson, Szentgotthárdon is kétszáz-kétszázötven ágyas iskolaszanatóriumok működtek. Ma már — makacsul védekezve, de hátrál a veszedelmes kór — jószerint csak a Szabadsághegyi Szanatóriumban vannak »-tüdős-“ gyerekek csecsemőkortól huszonegy éves korig. De a legfiatalabb korosztály tbc-fertőzöttsége erőteljesen csökken. Talán nincs messze az idő, amikor nem lesznek többé az erdei pavilonokban rajzolgató, éneklő apróságok. Iskoláskorúak, felnőtt fiatalok — szívós, makacs kór a tbc — még bizonnyal jóidéig. S ameddig igen, addig az orvosok nyomában hatvan pedagógus fáradhatatlanul rója — van, ki betűvetésre tanít, s van, aki érettségire készít elő — két kilométer körzetben az utakat, pavilonról pavilonra, ágytól ágyig, hogy idejében ott legyen az aprócska, derűs színű tantermekben, a munkaterápiás szobában, a fotólaboratóriumban, a barkácsolók, a vetítésre várók között, ha csökken a láz a betegágy mellett. S az életerővel együtt visszatér az életkedv, és közben szinte észrevétlen történik még valami: a felkészülés az egészséges életre. * A vendég kedvéért néhány percre elül a gépek zaja és tíz szempár tekint kíváncsian a látogatóra. — Mondd csak, Kati, hogyan végezted az iskolát? S a pirosló arcon megjelennek a verejték apró gyöngyszemei, a torz ujjak még jobban begörbülnek, nagy küzdelem zajlik most itt azért az egymondatos ép válaszért. De a tanár, Mundi Béla bácsi mosolyog, a feszültség oldódik, s a felelet már értelmes, mondhatni vidám: — Az ál-ta-lá-nost? Hármasra! Mert Tabacsni Kati, akinek agybevérzése volt, rendes iskolából került ide a szövődéi foglalkoztatóba. De van, aki ebben az épületben járta a kisegítő oskola osztályait is, s a Miklós téri egyemeletes ház nyújt számára otthont, gondviselést, iskolát, oktatja a munkára is. Jelenleg 104 fiú és leány él itt, aki — különböző értelmi fogyatékosságban szenvedve — egyébként csak kallódó, megtűrt, semmire sem használható emberré növekedne. Budapesten még 3 ilyen intézet van — országosan már vagy tucatnyi, a gyógypedagógiai osztályokról nem beszélve —, s lesz még több is. Mert az általános iskolás korba kerülőknél állandó az egészségügyi szűrő-, és a gyógyító kéz (mintegy huszonegyezer jelenleg az értelmi fogyatékos, süket, nagyothalló, vak, egyszóval a gyámolításban részesülő gyerekek száma, az óvodáskorúaktól az iskolás koron tűiig) lassan mindenhová elér. A mai modern technika minden eszközével felszerelve megalkottuk Európa egyetlen gyógypedagógiai főiskoláját — mert mindenütt másutt a gyógypedagógus-oktatás csak az általános tanárképzés része, függeléke, — volt kastélyokból, öreg épületekből otthonokat formáltunk, s ma már egyre több újat — tegnapelőtt Kőszegen, tegnap Győrött, s holnap majd Vácott, Debrecenben — építünk. De tennivaló még van. A segíteniakarás, a vágy — nagyszerű, lelkes gárda a gyógypedagógusok kara — sokszor túlszárnyal a lehetőségeken. Kaposvárott a gyógypedagógia egyik fáradhatatlan képviselője Dureczky József például állami támogatást, társadalmi segítséget egybegyűjtve, megalkotta az első korszerű siketnéma óvodát, ahol a második évben már 210 szót és sok-sok mondatot tanulnak a kicsinyek. A vakok (nyolcezren élnek Magyarországon) »látóvá« neveléséről, a velük való törődésről sok szépet mondhatunk, egyelőre azonban még csak keveset az értelmileg csökkent képességűek sorsáról. Mert ha az intézetek a maguk lábán megállni tudó emberekké formálják is védenceiket, kézenfogva mégsem vezethetik őket végig az életen. Ha az ember az egészségesek világából az ő világukba lép, hajlamos a kishitűségre. De tölts akárcsak pár napot is közöttük, figyelj napról napra egy-egy órákon át ismétlődő beszédgyakorlatot, nézd szótlanul a vakok tanítását, lesd meg az örömöt a munka első fogásait végre megtanult, szellemileg csökkent képességű kislány, az első szavakat gügyögő süketnéma apróság arcán, hallgasd meg a gyógypedagógusok történeteit, olvass bele az életbe kiröppentek hozzájuk viszszatérő leveleibe (»Kedves Édesanyám! Tudatom, jól vagyok, már keresek is«) — egyszerre törpévé zsugorodik kishitűséged, s nagyra nő hited a gyógyító, segíteni tudó emberben és társadalomban. Csatár fmre A tüdőbeteg óvodások élete épp oly vidám, mint az egészségeseké JílatiióloLd — 1963 Nézem, a matyó legényt, bámulom. Megcsodálom jellegzetes-furcsa magas kalpagját, dúsan hímzett bekecsét, viragos kötényét es az övebe tűzött dúsrojtú selyemicendöt... Való, ami való: van rajta mit nézni, mert ha nem is oly buja-gazdagon, mint a matyó lányon vagy menyecskén, az o ruháján is egy kertbe gyűlt rétek és mezők minden szép-színes virága ... Nézem a matyó legényt, bámulom. De ő nem néz viszsza rám, nem lát engem. Nem is láthat, hiszen bábu csupán, bábu egy üvegszekrényben, múzeumi tárgy. Egykor, nem is oly rég — tiz-tizenöt éve talán — ebben a ruházatban meg igazi férfi pompázott. Akit nemcsak néztek, de aki nezett is. Nézte a vasárnapi korzon a lányokat, hogyan karolnak — azaz sétálnak és akit kedvére valónak talált, egy fensőbbséges, parancsoló mozdulattal magához inteue. Es ha véletlenül nem az lépett feléje, akinek az intés szólt, bizony vissza is küldte... Akkoriban még ilyen hímesruhás legényekkel és lányokkal voltak virágosak a mezőkövesdi utcák. A lányok ragyogóján megcsillant a napsugár, a legények fehér irgegatyája vakította a szemet, kattogtak a fenyképezőgépék, berregtek a filmező-masinák, és .,. És várható lenne, hogy ezek után azt írjam: de kár, hogy elmúltak ezek az idők, de kár, hogy eltűnt, nyomtalanul eltűnt a szép matyó viselet, csak itt, a múzeum hűvösében, üvegvitrinjeiben maradt belőle valamicske mutatóba. Pedig nem így folytatom. Egyrészt azért nem folytatom így, mert nem nyomtalanul tűntek el és nem is tűntek el egyáltalában az ékes matyó virágok, ami viszont eltűnt — maga a viselet —, jobb is, hogy a múlté. Dala József, a matyó múzeum pedagógus-festőművész-néprajzkutató igazgatója már vagy harminc esztendeje megjósolta könyvében: a matyó viselet és a népviselet általában halálra van ítélve. Meg is indokolta, hogy miért. Azért, mert a népviselet a közhittel ellentétben nem öröktől fogva van, nálunk például a szabadságharc utáni időkben, az egységes jobbágyviselet megszűntével keletkezett. Azaz, ahogyan változik a világ, az élet, a gazdasági rend, az életmód, úgy változik véle a viselet is. Valóban! Hogyan is illenék a gépekkel dolgozó mezőkövesdi parasztokhoz, az újonnan épített fürdőszobás, modern lakásokhoz, a városba járó földmunkásokból lett ipari dolgozókhoz a sokszoknya vagy a bokrétás-szalagos kalpag? És még valami: szemet, szivet, lelket gyönyörködtető volt a népviselet, igaz. De csak annak, aki nézte! Aki hordta, már kevesebb gyönyörűséget lelt benne. A matyó lányok például 100 méter csipkét varrtak alsószoknyájukra, ennyi volt a divat szerint az alsó határ. Gondolni való, hogy egyedül' a csipke súlya mennyire meghúzta a nők derekát. Aztán -a mellényke: valósággal présbe fogta a mellkast. Mesélik, hogy a múzeum berendezésekor a normál méretű nőbábun nem tudták begombolni a pruszlikot, a legnagyobb pruszlikot sem. Fel kellett tehát vágni a baba »mellkasát«, ki kellett szedni belőle jócskán a kócot, hogy rámenjen a mellényke ... Miért sajnálnám hát én vagy sajnálnák a matyók a múlt századi viseletét? Hiszen a viselet — szokás. És azt a másik szokást sem sajnálják, ami előírta: lakodalmon, házimulatságon a leánynak-asszonynak, az udvaron vagy a folyosón van a helye. Persze: a szűk házacskákba csak a vendégek egy része fért be, a férfiak. A mai tágas, háromszobás házakban azonban miért rostokolnának a nők a szobán kívül? Jut hely nékik is. Meg aztán: Matyófoldön is, a Sárközben is, Kalocsán is, és mindenütt, ahol népviselet dívott, csak a ruhák divatja tűnt le, a népi művészet maga, a nép alkotó tehetsége megmaradt. Matyóföldön például: a szűrök, virágai modern lakásokba illő párnákra kerülnek; a matyó motívumok függönyre, térítőre; a tarái keresztszemes öltéssel kivarrt madárkák női blúzra, szőnyegre; és tulajdonképpen még a viselet is él: a mezőkövesdi népművészeti szövetkezet tagjai ezerszám öltöztetik eredeti matyó ruhákba a babákat, keresik is őket a gyerekek, és az ajándékot vásároló szülök karácsony előtt szinte mindenütt. Valahogyan a népviselet megváltozott tehát. Elvesztette vasárnapi, hivalkodó, testhez kötött jellegét. Mindennapivá lett, a szó jó értelmében, hiszen a lakásban, amelyet díszít, mindennap élünk; természetessé leit, mint párna, terítő, függöny, fényképalbum-boritó; de a ruhán is maradt valami belőle: egy motívum, egy díszítés. Mezőkövesden és környékén — csak egyetlen-egy, viszonylag szűk és zárt tájegységen belül — több mint ezer embert foglalkoztat a népművészeti szövetkezet, öregeket és ifjakat. Ma is születnek új minták, akárcsak régen; ma is öktatgatják »írásra« az öregek a fiatalokat, mint valaha; és ha nem is minden vasárnap az utcán, de esztendőnként ezek a népművészek is kiállítják alkotásaikat, most már azonban nemcsak a minta gazdagságával versengenek, hanem az új minták új alkalmazhatóságának kifundálásában is. És mennyi szép, mennyi új, mennyi művészi alkotás születik serény ujjaik alatt! Már csak ezért sem siratják és siratom el a kipusztult népviseletet. És még valamiért. Mert ha a viselet, mint a szokások közül egy, el is tűnt, a szép, egészséges szokások továbbra is megmaradtak. Ünnepnapon például éppenúgy viszik a modern városi ruhába öltözött leányok a szépen hímezett kendőbe kötött pipicset (kalácsot) vagy kocsonyát a rokonságnak, mint valaha. A lakodalmas házhoz éppenúgy' nyitott kocsin viszik a legények az új pár bútorát, mint egykor. Csak most a kocsi nem szekér, hanem teherautó; a bútor nem kevés-szegényes, hanem két-három szobára való és modern. Igaz, a virágos teherautón üldögélő legénykoszorú is városi ruhában (nemegyszer szmokingban) kelleti magát a leányok előtt... És megmaradt, mint jó szokás, a munka szeretete is. Ahogyan a múzeum bekeretezett ódon papírjai bizonyítják: innen, Matyóföldről tavasszal útrakelt a fél falu férfinépe. Mentek a szélrózsa minden irányába, mert helyben nejn akadt elég munka. És szívesen fogadták őket, hiszen közismertek voltak serénységükröl. A matyó summások, zsellérek, napszámosok, kubikusok szorgalma szinte közmondásossá vált. És ez a szorgalom nem múlt el a népviseletté l. Találd csak a múzeumban álldogáló matyók — összesen négyen vannak — henyélnek egész napon át az üvegszekrényekben, de őket ugyan ki róná meg ezért? Nézzük őket, én is, mások is, sokan járunk ide... Csodáljuk őket, emlékezünk a régen-válókra ... És ha jól meggondolom, akkor tulajdonképpen ők, a bábuk sem henyélnek. Hiszen nékik ez a dolguk: hogy bámultassák magukat... Jt t Garami László- .3.
