Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-01-01 / 1. szám
SÁNDOR ANTAL A 70 éves Sándor Antal, az “írja meg« pályázat második dijának nyertese 55 évi távoliét után a nyáron egy hónapot (öltött Magyarországon. Ütlnaplójának befejező részét közöljük. A. Rosner üdvözli a megjelenteket Schubert £vát a szünetben öltözőjében újonnan szerzett barátai látogatják meg LONDON Egy ködös, hideg novembervégi napon hat ember indult útnaik a budapesti repülőtérről, hogy megkezdje izgalmas fölfedező útját. Ez lehetne az első mondata annak a regényes naplónak, amely egy távoli szigetek felfedezésére készülő expedícióról szól. A mi hattagú expedíciónk is érdekes szigetek életének megismerésére indult, London, Párizs és Brüsszel kőtengereinek magyar szigetei voltak vállalkozásunk végcéljai. Nemcsak a hat utas, de az expedíció fölszerelése is merőben különbözött a hagyományostól. Iránytű, sátor, vadászpuska, teafőző, konzervek helyett szmoking, estélyiruha, arcfesték, kották, kártyacsomagök, és más bűvészkellékek képezték a felfedezők málhájának zömét. Ezek után most már a felfedezők névsora következik’ Neményd Lili érdemes művész, a Magyar Állami Operaház tagja, Rodolfo érdemes művész, Európa-szerte jó', ismert bűvész, Rozsos István, a Jókai színház népszerű művésze, Schubert Éva, a Vígszínház tehetséges színésznője, Miklós Gyöngy zongoraművész és végül jómagam aki műsorunk — mert hiszen errőa van szó — kowferansziéjának tisztét töltöttem be. Az öLutazást több és elmólyüllltebb felkészülés előzte meg, mintha magyarországi előadássorozatra indultunk volna. Tervünk az volt, hogy kabaréjölílegű műsorral szórakoztassunk, hogy távol élő honfitársainknak egy olyan nehezen nélkülözött hiánycikket vigyünk, amit hiába keresnek London és Párizs árubőségtől tarka hatalmas áruházaiban: a pesti humort. Különféle problémák adódtak ebből az elképzelésből. Többek között az, hogy a humor csak akkor érthető és élvezhető, ha ismerjük a talajt, amiből kinőtt, jelen esetben a pesti ember pesti örömökkel és pesti bosszúságokkal teli mindennapi életét. Azt tudjuk, hogy a kint élő magyarok túlnyomó többsége még a háború előtt, a fasizmus elől menekült nyugatra, vagy közvetlenül a háború után, megrémülve a romoktól és inflációtól, hagyta el hazáját. Vajon megértik-e ezek az emberek azt a pesti humort, amely ízében még talán, de tartalmában már semmi esetre sem hasonlít a harminc év előttihez. Ezek és más hasonló elgondolások után állítottuk össze valóban tarka műsorunkat. Mivei a továbbiak során gyakran lesz szó előadásainkról, el kell mondanom, milyen is volt ez a műsor. Rövid bevezető után Miklós György zongoraművész Bartók 3. rondóját játszotta el, már ahól erre lehetőség kínálkozott, mert például Párizsban, a csodálatosan feliszerelt hangversenyteremben minden jó volt, csák éppen a zongorát nem hangolták fel. Ezután Schubert Éva mondotta el Karinthy Frigyes: Olvasókönyv című novelláját, amelynek háborúellenes mondanivalóját egész műsorunk előszavának éreztük. Ezzel át is tértünk a humorra. Egy-két villámtréfa és konferansztréfa következett, amelyeket kettesben Rozsos Istvánnal csináltunk, majd pedig Rozsos, Gádor Béla humoros írásaiból adott elő. Neményi Lili jórészt régi magyar sanzonokat énekelt. A szünet előtti utolsó műsorszám Gyárfás Miklós: '-Papucs« c. házassági komédiája volt, amelynek két szerepét Schubert Éva és Rozsos István játszotta. Szünet után magyar költők humoros verseit mondotta el Schubert Éva, majd Rozsos István énekölt modern ritmusú dalokat. Ezután Rodolfó műsora következett és végül a hat szereplő búcsúja a közönségtől. Az egész műsort az én konferáló szövegeim kötötték össze. Megérkeztünk Londonba. A repülőtéren már vártak bennünket egész kőrútunk féltőén gondos, szeretetteljes irányítói és házigazdái. Hosszan tudnék időzni a londoni városképnél, amelynek hangulata a szédítő arányok és még szédítöbb forgalom ellenére sem a metropolisok hangulata. A házak túlnyomórészt kis családi házak, amelyekkel csodálatos harmóniában egyesülnek, a történelmi épületkolosszusok: paloták, várak, székesegyházak és hivatali épületek. Ezt a harmóniát csak itt-ott töri meg egy-egy modern felhőkarcoló. Persze — jól tudom — nevetséges ennyit és ilyen felületesen írni Londonról, de az viszont ugyancsak nevetséges nagyképűség lenne, ha négynapi ott tartózkodás után bővebben mernék beszámolni a világ egyik legnagyobb és történelmi nevezetességekben leggazdagabb városáról. Bizony humorista szemmel nézve is érdekes város London. Keménykalapot, cilindert harminc éve jóformán csak a színpadon láttam. Itt Londonban állandóan .találkozik vele az ember. A londoni taxik, mosolyogni valóan magasak, hogy az angol úriember cilinderről a .fején ülhessen benne. Arndt azonban rövid néhánynapos ott-tartózkodás alapján is meg lehetett állapítani, az az angol ember őszinte udvariassága és az a szívélyes és békés egymás me.lett élés, ami az autósok és gyalogjárók viszonyát jellemzi. , Londont kóstolgatva készültünk az első izgalmas találkozásra. Művész és közönség találkozása még otthon is izgalmas a művész számára, hiszen magában hordozza a sikertelenség veszélyét. Elképzelhető hát, hogy mennyi "drukkolással« vártuk az előadás napját. Hogyan fogadnák majd bennünket szocialista művészeket a londoni magyarok, akiknek jelentékeny része erős gyökereket eresztett a '-ködöskörnyezetben, más része pedig az 56-os események kapcsán hagyta el hazáját? Meg fogják-e érteni a mai életünkből született tréfáimat, mai életünk fonákságait gúnyoló szatíráinkat? Ha megértik, vajon hogyan értékelik? Hibáink gúnyolásából csak a hibákat, vagy a mii életünkre jellemző szabad kritika friss levegőjét fogják észrevenni? Megannyi nyitott kérdés, nyugtalanító kérdés. Tudtuk: magyarok ülinök majd a nézőtéren. Bíztunk a miagyar nyelv erejében. Nem hiába ... Fejér István Rodolfo és Schubert Éva búcsúzik a függöny előtt Neményi Lili megköszöni a virágcsokrot OJ barátságok Is szövődtek. Alsó kép: Rodolfo kapcsolata közönségével Londonban épp oly közvetlen, mint Budapesten Pócsra is ellátogattunk a rokonsághoz, mert meg akartuk ismerni Etel ángyót, akiről azt híresztelték nekünk odakinn, hogy szegénységben él. Etel derék szál, csontos, pirosarcú szép asszony. Az örömtől, hogy nővérét valahára megölelhette, majdnem elesett. Tudja, sógor, a múlt éjjel fél éjszakát nem aludtam, mert az a jószág, — és félremutatott, — küszködött szegény, meg akart elleni, de hála istennek már túl van rajta. Akkor nézek oda, hát látom, hogy egy szép svájci tehén nyalogatja az ugyancsak gyönyörű kis borjút. — Hát ez szép áldás! — mondom én Amíg aztán Etel ángyó a tehenet és borjút tiszta aljjal látta el, csalamádét és ivóst adott neki, addig a tizenötéves Mariska, Etel jobbkeze, früstököt készített, a találkozás örömére. Az ezerféle kérdés és felelet közben gyorsan telt. az idő. Megkérdeztük többek között, hogy mi is igaz abból a sokat hangoztatott szegénységből, amiben Etel ángyóék élnek? Ekkor Etel ángyó egy nagy kérdőjel lett, és ránk nézett: miféle szegénység? — Jöjjetek Annánk, meg drága sógor — szólott — megmutatom, hogy milyen szegények vagyunk. — De előbb még eszünk valamit — csiripelt közbe Mariska. Früstök után elindultunk Etel ángyó társaságában megtekinteni a kis »szegénységünket«, amit a következőképpen találtam: szép, nagy, terjedelmes udvar, elkerítve rendesen. Ezen az udvaron áll egy csinos kétszobás lakóház, sertésól, amelyben négy nagy hízó disznó van, egy nyári konyha, ahol főznek, mosnak, stb., egy nagy szín, ahol most a tehenet kötik ki, mivel nagy a nyári hőség. Nagy gémeskút, beton, benne jéghideg víz, oly jól iható, amilyet hiába keresnénk Floridában. Négy szilvafa, melyen oly felséges gyümölcs terem, hogy párját ritkítja, ehhez jön a rakodóhely, ahol télire tárolják a szénát, szalmát, lóherét, répát, szóval a jószágoknak a takarmányt, van még egy krumplis verem, a szárnyas jószágoknak külön ólak, van harmincöt liba, harminc kacsa, tizenkilenc tyúk, csirke, igaz a róka időnként elhord belőlük. Továbbá az éléskamrája tele, részben tavalyi sonka, szalonna, részben idei vágás zsírja, főzelék, minden az égvilágon. Kilenc gyereke közül már három nős, azok más-más községben laknak. Az Etel férje egy Budapest körüli állami gazdaságban dolgozik, amiért havi ezerhatszáz forint fizetést kap, hozzá két hold háztáji földet. Ezen szintén ö dolgozik és hozamát pénzzé teszi, amiért nem fizet adót. Pénzüket egy új cserépfedeles házra teszik félre. Itt Pócson még a felsoroltakon kívül van a ház körül vagy másfél hold föld. ami a kintiévá háztájival kitesz három holdat, itt aztán megterem nekik az egész évre való élelem, kukorica, krumpli, paszuj, napraforgó, tök, dinnye, zöldség, szóval, ami csak kell. Ezen felül Etel ángyó még kétszer bekapált a nyáron is öt hold állami kukoricát, minden ötödik mázsa kukorica az övé az ott termettből. A Sándor fia a tsz-ben dolgozik, mint kocsis, ö onnan kapja a részt. Szántáshoz, vetéshez; ültetéshez, kaszáláshoz, aratáshoz gépeket használnak. Kombájnnal aratnak és amikor ott voltunk, már az aratást, cséplést elvégezték. Sándor büszkén mondta az anyjának, hogy tizenkilenc métermázsa szemes életet hoz haza: búzát, rozsot, árpát és zabot. Mondjátok kedves honfitársak, mikor vitt egy arató a régi világban ennyi életet haza egy évben? — Hát aztán — kérdem én Etel sógornőmet — mit csináltok ti ezzel a temérdek élelemmel, vagy talán igaz az, hogy elviszik? Hát erre is egy jót kacagott, mondván, viszik a fenét, mi a felesleget eladjuk a kormány által megszabott áron, és az adót kifizetjük, többi megy a bankba. — Mert hát — fűzte a szót — nekünk is kell már televízió, és új rádió, mert ami van, már régi. De ha elvinnétek két szép párnát, szívesen adok, Marikámnak készen van már a tizenkét nagypárna, meg a dunyha a kelengyéjéhez. — Hát ez szép szegénység, én is vágyom ilyen szegénységre, — jegyeztem meg, mire ő azt mondta, hogy Pócson ilyenek a szegények. És mint mindenütt, ezek is, Etel és családja kórusban mondták, hogy -ez nem is lehet másképpen, mert ez a miénk, ezzel mi rendelkezünk és aki másképpen akarja, azzal elbánunk.« Ezzel aztán vége is lett a mi gondunknak, hogy szegények, milyen nehéz életük van, és hogy nekünk innen, a tengerentúlról kötelességünk őket támogatni. Most már pontot teszünk bánkódásunk után, mert saját szemünkkel láttuk, amire vágyunk, amit nem tudhatunk, csak sejtettünk, de a sok mende-mondából teljesen kihámozni nem tudtuk. Láttuk, hogy a magyar nép képes nagyot, hasznosat és üdvösét teremteni. (Vége)
