Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1963-11-15 / 22. szám

»Méneseknek vágtató futása« egy zalai versenyló-telepen

6

A neonvilágitású olajfúrótorony, a »Gulliver«

Virágos csend a temetőben

Fiatalok a farsangi bálon

út gyönyörűséggel töltött el; minden utca rejtegetett valami érdekest. Nem tudom én ezeket az utakat többé »befejezni«, csak akkor vetek véget nekik, ha már az én életemben is minden véget ér.

Összeszövetkeztem ezzel a tájjal, barátja és cinkosa lettem annak a százötvenezer »lélek«-nek, amely Zalaegerszegtől délre, a Zala, a Váliczka és a Kerkapataik közé ékelve, húsz kilométer széles és negyven kilométer mély földnyelven él, kilencven községben. A honfoglaló magyarok, avarok s az itt élt szlávok keveredéséből alakult ki a göcseji nép. Kilencven község, százötvenezer ember és ezer év: ez Göcsej.

Tíz év óta jártam már itt csikorgó teleken, forró nyáridőben, s visszahúz ide minden borpiros ősz. Laktam a mórfalas, füstkonyhás házaikban, végigtáncoltam falusi lakodalmakat, egy kis filmet is készítettem róluk. Feljegyeztem a babonáikat, gyűjtögettem a népszokásokat, végigszántottam én ezt a világot az emberi kíváncsiság sok-sok ekevasával. Göcsej lett lassan a második, fogadott hazám.

A leggazdagabb nép lakja, s a »legsötétebb Magyarország«-nak nevezték valamikor.

Humor bujkál a göcseji szavakban: »Akasztófa bimbaja, te!« A népi nyelv két sorban

»Jaj, de piciny ez a báz, Kirúgom az oldalát!« Rezl mama tánca

A mesterség művésze: Tüttő György göcseji fafaragó

Tíz esztendeje, érett, fényes őszidőben jártam először Göcsejben. Megtetszettek a mély zöld mezők, azok a hullámos hajlatok, a sok galagonyabokor. Az erdei rigók is szebben énekeltek, mint más tájakon, s mintha a felhők is gyorsabban szaladtak volna. Zsúptetős házakat láttam, útmenti, esőverte pléhlkrisztusokat, megrepedt fejfákat az ősi temetőkben és kis, szív alakú ablakot a padlások, házak szemöldökfáin.

Ide kötött a sok gyalogfenyő, a sok szederinda, azok a fakuló őszi, borveres színek.

Miután megbarátkoztam a tömött erdők nagy csendjével, a nagy tengerekhez hasonlítható hullámos vidékkel, a sűrű fák közül üzengető kakukkal, a mesékből és érett őszi ízekből font világgal — eltűnődtem azon: milyen nép lakik itt?

Kik ezek? — az avaskalapú vének, kifliformájú öregasszonyok, meg azok a lányok, akik azt éneklik, hogy »Iborfai hegytetőn, Integet a szeretőm...«

Milyen emberek ezek? Honnan jöttek? Kihez hasonlítanak? Mire törekszenek? Miről álmodoznak?

Keresni kezdtem az életüket. Évről évre visszatértem, gyalogoltam, búvárkodtam, ismeretlen portákra kopogtattam be. Minden