Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1963-11-15 / 22. szám

Kentner Lajos zongoraművész és felesége Budapesten

Csendes beszélgetés Kentner Lajossal

A Zeneakadémia zsúfolt nagytermében az ünnepélyes orgonasípok körül zászlófüzér lebeg, s tarkán és szívderítőn hirdeti a nemzetközi budapesti zenei hetek eseményét. S mélyen az orgonasípok alatt, a testvérien összesimuló különféle nemzeti színek alatt, a zongora mellől Bartók kis remekművei, a Gyermekdalok, s a Kodály-féle, régi dallamemlékektől ihletett, csodálatos Marosszéki táncok hangzanak fel.

Előadja a világhírű magyar zongoraművész: Kentner Lajos.

Amíg hallgatom, engem — s gondolom másokat is —■ az a sajátos, semmihez sem hasonlítható érzés fog el, amely a szellemi boldogságból fakad. Egy ideig csak Kentner játékát figyelem, s megpróbálom elemezni művészete varázsát. A titok azt hiszem a fegyelem, amely megfér, sőt szövetkezik az intuícióval, hogy ez az elképesztően virtuóz játék létrejöhessen. v

Csaknem harminc esztendővel ezelőtt hagyta el Magyarországot. Hogy miért? Higgadtan, de azzal a bizonyos mélyben lappangó izzással válaszol. Nem politikai okokból »csak* éppen szűk volt számára az ország. Aztán hogy tovább beszélt, kiderült, hogy áttételes formában, közvetve, méghozzá nem is olyan távoli összefüggésben, igenis, ez az ország politikai-eszmei-szellemi értelemben volt »szűk« Kentner Lajos és sajnos még sok igaz művész számára. A provincializmusnak és az erőszaknak azt a sivár atmoszféráját minden humanista szellem fullasztónak érezte. S van egyfajta lobogás, egyfajta rokonszenves türelmetlenség, amely nekivág tágabb horizontok felé. Persze van egy másik alkat, amelynek sajátja a heroikus türelem, s a képesség és elszántság, hogy a konok falakat, amelyeket a lelke szűknek érzett, alkotómunkával maga tágítsa.

Ilyenek Kentner itthon maradt barátai, akiket most viszszatérve üdvözöl: Kodály Zoltán, Tóth Aladár, Fischer Anni és ilyen volt a drága barát és tanítómester: Weiner Leó.

Kentner Lajos nagy megindultsággal beszélt róla. Hiszen régi személyes kapcsolata és a Weiner névhez fűződő zenei verseny zsűri-munkája hiwtalosan is minduntalan ráterelte a szót. Kentner, mint a kamarazene-verseny zsűritagja a művészet teljesség-igényével és szigorával nyilatkozott. Nem adtak ki első díjat, noha természetesen volt egy »legjobb« a résztvevők között. Csakhogy — mondta összevont szemöldökkel — a művészetben abszolút mértékre és nem relatív mértékre van szükség. Az első díj odaítéléséhez abszolút mérték kell, vagyis egy kimagasló, sőt... a vonósnégyesnél egyszerre négy kimagasló tehetség. Aztán hirtelen ellágyult a hangja, mert Weinerre emlékezett. Magyarországon Weiner megjelenéséig a vonósnégyes hamupipőke volt a zenei műfajok között. Weinernek mint pedagógusnak — mondotta Kentner elgondolkodva — ez volt az életműve, kamarazenén nevelt két magyar muzsikus-generációt, majdnem mindenkit, aki ma külföldön él és zenél, olyanokat, mint Ormániy Jenő, Doráti Antal, Solti György ...

És most itthon Kentner megismerkedett egy fiatalabb Weiner-tanítvánnyal is: a karmester Koróii Andrással, akivel mindjárt a legközelebbi eszmei-gyakorlati kapcsolatba került: Koródi ugyanis Kentner zenekari estjén vezényelt, s a londoni magyar zongoraművész nagy melegséggel beszélt a budapesti karmesterről. Hogy mi volt a közös produkciójuk? Természetesen Lisz-mű — hangzott a válasz mosolyogva — az Esz-dúr zongoraverseny. A mosoly pedig távolabbi eszmetársításnak szólt. Kentner ugyanis pályája kezdetén a zseniális magyar komponista műveinek interpretálásával vívta ki Londonban több mint negyedszázada a zenei világ elismerését. Az első nagy sikere egy Liszt koncerthez fűződött, amelyet Liszt születésnapja alkalmából adott az angol fővárosban. Azóta elsősorban »Liszt-játékosként« ismerik, és ez, noha megtisztelő »skatulya«, mégis azzal, hogy körülhatárol, idővel terhessé válik. Nem volt könnyű — mondotta Kentner — áttörni a hízelgő előítéletet. Azóta azonban klasszikus és romantikus programjával — kivált Beethoven harminchárom szonátájának előadás-ciklusával — bejárta a fél világot. A modern zenét is szereti, Bartókhoz, Kodályhoz bensőséges szellemi rokonság fűzi. De — mint határozottan kijelentette — a dodekafonikus zenével nem vállal közösséget. Ezeknél — mondotta — először a teória volt meg, aztán a teóriához született a zene, márpedig egy mű létrejötténél az ilyen fordított sorrend mindig gyanús. Az igazi nagy alkotások mindig megelőzték az elméletet, annál is inkább, mert azt belőlük szűrték le ...

S Így van ez az alkotó élet minden területén. Itt, Magyarországon is létrejött valami nagyszerű, amihez utólag szeretné az elméleti kulcsot megtalálni. Kentner most nagyon komolyan, szinte kutató szenvedéllyel tette fel a kérdést:

— Hogyan tették itt ilyen kellemessé az életet? Hogyan csinálták .ezt annyi megpróbáltatás után? Ügy látszik van a magyar népben valami legyűrhetetlen alkotóerő és lelkesedési képesség...

Igen, ezt tapasztalta egész itt-tartózkodása folyamán, amerre járt, s ezt tapasztalta a saját koncertjein is. Többek közt Szegeden, ahol szintén hangversenyt adott. Szegeden, igen, igen... de hát — csodálkozott tűnődve — az egy sivár porfészek volt valaha.

Sivár fészek volt, igen, szűk volt, elviselhetetlenül szűk, ahogy az egész ország szűk volt Kentner Lajosnak harminc év előtt. De most ez az ország, amelybe vendégként visszatért, nem szűk többé, nem, itt még Szeged is természetes közvetlenséggel érintkezik a szellem nemzetközi szféráival.

Ezt tapasztalta itthon Kentner Lajos, ezt a tágasságot, a hazai levegőnek a nagyvilággal közlekedő áramlását érezhette akkor is, amikor a Zeneakadémia dobogóján ült a pesti közönség előtt, s Lisztet, Bartókot és Kodályt játszott. A feje fölött pedig testvérien összesimulva huszonegy nemzet zászlaja lebegett. Soós Magda

2

Ml TÖRTÉNT MRS. MANNAL?

Az elmúlt hetekben két levelet is hozott a posta szerkesztőségünkhöz, mindkettőt Los Angelesből küldték, s mindkettőben kémek. Nem pénzt, nem valamiféle szívességet, hanem tájékoztatást. Tájékoztatást egy olyan ügyről, amelynek híre kelt a Los Angeles-i magyarok körében, s amely _ ha úgy lenne igaz, mint ahogy odakint lábrakapott — sokat árthatna Magyarország tekintélyének, s még így is, noha hamis híresztelés, lazíthatja azokat a szívélyes kapcsolatokat, amelyek újabbain egyre erősödő szálakkal szövődnek az óhaza polgárai és a kivándoroltak között. Érdemes idézni a két levélből.

«•1934-ben, szüleimmel vándoroltam ki Magyarországról. Azóta is mindig szívemből magyar voltam és maradok is. 1938 óta Los Angelesben élek. Az otthoni vezetők okossága, a helyzet enyhülése lehetővé tette, hogy a régebben kivándoroltak hozzátartozói hosszabb-rövidebb időre kilátogassanak

özvegy Mann Gyuláné hazaérkezése útin

Amerikába, örömmel, szeretettel hallgatunk minden hírt otthonról, még most is, noha húsz-harminc éve itt élünk. A mi városunkba is jönnek látogatók. Egyik-másik azonban olyan híreket terjeszt, amelyeket szinte el sem tudunk hinni. Erre jellegzetes példa volt Mr. Mann Béla hozzátartozója is, aki elkeserítő híreket terjesztett fián, és annak baráti körén keresztül. A fia barátja évek óta fodrászom. Most, hogy Mann Béla édesanyja, Mrs. Mann hazautazott, ismét elkeserítő híreket hall sok magyar vendég. Arra kérem Önöket, számoljanak be az újságjuk hasábjain, mi történt Mrs. Mannal hazaérkezése után. Igaz-e, hogy 12 órán keresztül mezítelenül vallatták, kifosztották a vámhivatalban? Igaz-e, hogy még a saját ékszereit, fülbevalóját is elvették? Nem óhajtom a hölgy igazmondását kétségbevonni, de Igenis tudnunk kell, mi történt vele. Vámcsempészést követett-e el, vagy pedig csak gyűlöletében íratta barátnőjével ezt az értesítést ide, amellyel Los Angeles egész magyarságában pánikot keltett...«

A másik levél ugyancsak ez ügyben kér felvilágosítást. -Szeretném megtudni, mi történt Mrs. Mannal, akit, miután hazatért Los Angelesből a fiától, 12 órán ét meztelenre vetkőztatve motoztak, mindenét elrabolták a magyar vámhivatalban, még a saját holmiját is.«

Mindkét levélíró sürgős választ kér lapunktól. A választ természetesen csak most tudjuk megadni, azt követően, hogy magunk is utánanéztünk: valóban, mi történt Mann Gyuláné, Bp., XIV., Thököly út 148/a szám alatti lakossal, aki kilenc hónapig tartózkodott fiánál látogató útlevéllel, Los Angelesben? Mann Gyuláné 1962. október 2-án utazott el Budapestről és 1963. július 7-én tért vissza. Visszatérésének időpontja, a júliusi hónap éppen arra az időszakra esett, amikor az országból kifelé is, befelé is nagyon sokan utaztak. A legszebb nyári hónap során látogatók és turisták tízezrei járták Magyarországot és viszont: magyarok a külföldet. Nem kétséges, hogy akadhattak olyanok, akiknek meggyűlt a bajuk a vámhatóságokkal. A világon mindenütt vannak emberek, akik valamilyen okból meg akarják szegni — rendszerint anyagi haszon reményében — a vámelőírásokat. Közismert, hogy a Magyarországról kiutazók négyezer forint értékben teljesen vámmentesen hozhatnak be különböző árucikkeket az országba. Aki csupán személyes használatra, s nem kereskedelmi forgalom céljaira hoz magával különböző holmikat, annak ez a négyezer forintos díjmentes vámhatár bőségesen elég. Ha az általa behozott árucikkek értéke meghaladja a négyezer forintot, vámot köteles fizetni. Ez a világon mindenütt így van, minden ország védi iparát, kereskedelmét a vámmal. Ennek különösebb magyarázatára úgy hisszük nincs is szükség. De nézzük, mi történt Mann Gyulánéval?

Először a vámigazgatóságot kerestük fel, ahol elmondták, hogy Manné, amikor megérkezett a Ferihegyi repülőtérre, s megkérdezték tőle, van-e elvámolnivalója, azt válaszolta, nincs. Azt az üres vámblankettát, amelyet kiutazásakor kapott, s amelynek a hátulján nyomtatásban nagyon pontosan részletezve van, hogy miképpen kell kitölteni, s mely esetben kell kitölteni, Manné aláírta. Ezzel büntetőjogi felelősséget vállalt, hogy a kintről hozott összes holmi értéke nem haladja meg a négyezer forintot. A repülőtéri vámtisztviselő megszokott mozdulattal belenézett Manné egyik bőröndjébe. Egy kissé megemelte a ruhákat, s ekkor egy tranzisztoros rádióra lett figyelmes. Ez az árucikk mindenféleképpen elvámollandó.

— A vámtisztviselő gyanút fogott, s kérte Mannétól, hogy mutassa meg a többi bőröndjeit is, valamint a kézitáskáját. S ekkor derült ki, hogy Mann Gyuláné, mint később ezt az igazságügyi szakértő megállapította, körülbelül 30 ezer forint értékű holmit hozott magával. Egyes tételek mennyisége azt mutatja, hogy Manné kifejezetten kereskedelmiüzérkedés! célra hozta a holmikat. Persze, ha közli, hogy milyen árucikkeket hoz, kivetjük a vámot, ami egyébként igen alacsony, és a vám megfizetése után természetesen kiadtuk volna az árucikkeket Mann Gyulánénak. De ő eltagadta, hogy mit hoz magával. Igaz, azt állította, hogy a fia csomagolt be, s ő nem tudta, mi van a bőröndjeiben. Ez néhány árucikk esetén még elhihető, de ilyen tételben aligha. Ki hiszi azt el, hogy nem tudta, hogy például három darab hat-tranzisztoros zsebrádió, négy férfi óra, öt arany karóra, egy kövekkel ékesített medál, két nehéz aranygyűrű, két nehéz, kövekkel ékesített arany nyaklánc, 14 műgyöngy nyaklánc, 33 fémbross, 26 pár nylon harisnya, egy ezüst ékszerdoboz, 19

A be nem vallott holmik, amelyek böröndjéböl előkerültek

— Igen.

— S felírta?

— Nem vittem ki aranytárgyakat.

— Tehát, akkor mindaz, amit ön hozott, kintről hozta, ennélfogva el kellett volna vámoltatni...

Mann Gyuláné erre már nem nagyon tud mit válaszolni. De ennél is sokkal inkább izgat bennünket az, mi vezette arra, hogy levelében rágalmazza a magyar hatóságokat?

— Kérem, én nem írtam semmi rágalmazó dolgot, mindössze azt írtam meg a fiamnak, hogy a vámhivatalban elvették a holmijaimat.

— S azt is meg tetszett írni, miért vették el?

— Azt hiszem, ő tudja ...

— Ügy látszik, mégsem... Sőt, olyan híreket terjeszt, amelyek enyhén szólva, valótlanok...

Az ügynek természetesen folytatása volt — bírósági tár-, gyalás lett belőle. Mann Gyuláné vámbűntettet követett el és szükségszerűen felelősségre kellett vonni, mint ahogy megteszik ezt a világ bármelyik országában. De a bíróság humanitását igazolja, hogy mindössze 400 forint pénzbüntetésre ítélte Mann Gyulánét. Természetesen a csempészárut a bíróság elkobozta. De ahogy ezt már pestiesen mondják: »Ez a minimum.« -Nem vonjuk kétségbe, a Los Angeles-i magyarok jószándékait az óhazát illetően. Kétségtelen, hogy Mann Gyuláné fia, Menn Béla is rossz szándék nélkül olvasott ki sokkal többet édesanyja leveleiből, mint ami a valóságban történt. Mégis van a dolognak egy mély tanulsága. Ez pedig az, hogy minden országnak megvannak a maga törvényei, így a vámtörvényei is, s ezek a törvények az ország minden polgárára nézve kötelezőek, ezért be kell őket tartani. Mann Gyuláné megszegte a törvényt, ezért felelősségre kellett őt vonni. Igaz, a lehető legenyhébb büntetést kapta. De ezt is elkerülhette volna, ha számol azzal, hogy az országba behozott külföldi árucikkek négyezer forinton felüli értéke után vámot kell fizetnie. S ha — az egyébként minimális — vámot megfizette volna, nem dagad fel belőle egy rágalomhadjárat Los Angelesben, Szabó László

férfi nyakkendő, 6 napszemüveg, 13 fésű, 160 borotvapenge, 9 körömlakk, 9 rúzs, 9 doboz púder, 17 műselyemkendő, több kiló mohair fonál és még sok más holmi van a bőröndjében.

■ A Ferihegyi repülőtéren elmondták, hogy. amikor Manné megérkezett, s a vámvizsgálatra került a sor,-neki is feltették, akárcsak másnak, a szokásos kérdést: van-e négyezer forinton felüli elvámolnivalója? Manné azt válaszolta, hogy nincs. S amikor a vámvizsgálat során a különböző holmik előkerültek, Manné azt mondta, hogy nem tudta, mi van a bőröndjében.

— Csak az rontotta ennek a hitelét, hogy az aranyholmikat például a retiküljébe, a kesztyűujjakba elrejtve találtuk meg.

Kétségtelen a szándék tehát, hogy Mann Gyuláné csempészni akart. S mégis olyasmit irt Los Angeles-i rokonainak, hogy őt ártatlanul meghurcolták, mindenét elvették, sőt, »12 órán át meztelenül« tartották.

— Egy szó sem igaz ebből — mondták a vámhivatalban. — Valóban megvizsgáltuk Manné holmijait, lefoglaltuk az eltitkolt árucikkeket, de szó sem volt holmi vetkőztetésről, vagy durva bánásmódról.

Jól tudjuk, hogy olyan távolságból, mint Los Angeles és Budapest, mindenféle hír megdagad, deformálódik, s ha rossz hírről van szó, sokkal sötétebb lesz a kép, mint ami a valóságban. Mit mond Mann Gyuláné a történtekről?

Thököly úti lakásában kerestük fel, s elmondtuk jövetelünk célját.

— Kérem, én nem tudtam, hogy a fiam mit csomagolt a bőröndömbe.

— És azt sem tetszett tudni, hogy mi van a retiküljében? Hogy az ujjain három nehéz aranygyűrű van kövekkel, a nyakán köves nyaklánc volt? ön jól tudja, hogy amikor kiutazott, mindenféle aranytárgyat fel kellett írnia. Erre külön fiÜÄZÖlffrwtt-j&lr