Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1963-10-15 / 20. szám

Kellemes este emlékére . . . Ezzel az aláírással kapta a felvételt Szűcs Gyula, az ÜJpestl Dózsa labdarúgóinak) edzője. A nyári amerikai labdarúgótornán szerepelt újpesti labdarúgókat a kint élő magyarok a Chicago melletti Evestonban baráti vacsorán látták vendégül. A felvétel is Itt készült baráti beszélgetés közben. A képen (balról) Szűcs Gyula, Színi, az újpestiek balfedezete, az egyik honfitársunk vendéglátó és Henni Géza a Ferencváros jelenleg Amerikában élő válogatott

kapusa

Legkedvesebb emlékeim sorából elevenedik meg a McKeesport-i vasárnap, amikor szép, nagy magyar gyülekezettel találkozhattam. Jólesett az egyházközség gondnokának üdvözlő szava:

— Ügy lépjen be püspök úr közénk, mintha egyházkerületének bármelyik gyülekezetébe érkezett volna.

A kedves, magyarruhás lányok beszédét hangszalagon őrzöm. Bizony az ő kiejtésükön már érezni lehet, hogy küzdenek atyáik és nagyatyáik anyanyelvével, de azért választékos, szép kifejezésekkel mondták el gondolataikat.

Ahogy állok a templom kapujában és kezetszorítok a távozó gyülekezettel, egyszer csak egy fiatalasszony és egy férfi borul, a nyakamba. Megölelnek, s közben ujjongva mondják:

— Kedves tiszi bácsi, kedves tiszi bácsi, de jó, hogy eljött közénk. — Felismerem őket: huszonegy évvel ezelőtt a dunavecsei református iskolában növendékeim voltak, Horvát Albert és Klára. Ma már családosak, a szomszédos Irwinben laknak. Gyorsan autóba ülünk, meglátogatom őket is és írunk egy üdvözlő levelet a messzi Duna mentére. Szép, jó, boldogító könnyek hullanak s ezeken keresztül csillannak meg az egykori emlékek, a gyermekkor esztendei, rég nem látott vagy már soha többé nem látható arcok. Ezer kérdés hangzanék el, de az időből alig telik egynéhányra, a legfontosabbakra.

De jelentkezik a derű is.

A McKeesport-i eklézsia nagytermében közebédnél ülünk. Az asztalon illatos töltött káposzta, sült csirke, rétes, úgy, ahogyan a Duna—Tisza tájáról magukkal hozták a receptjét, ízesen, finoman. Gyanakodva nézegetem a poharat. A kis üvegekben Coca-Cola és Harmat-víz, illetve tejeskávé. Amikor aztán pohárköszöntőre kerül a sor és átadom a hazai egyház üdvözletét, így fordítom a szót:

— Akkoriban, amikor már elment a híre odahaza annak, hogy eljöhetek ide közétek, meglátogattam még az utolsó napokban egy gyülekezetei. Mondják aztán az én kedves, csizmás presbitereim ott a Kunság peremén, hogy »jól nézze meg püspök úr odakint az atyafiakat s majd mondja el, ha visszajött, hogy nagyon megváltoztak-e, vagy még rájuk ismernénk«. Hát kedves testvéreim — mondtam pohárköszöntőm vége felé —, én most elég nehéz helyzetben vagyok. Szilárd meggyőződésem ugyanis, hogy ti nem változtatok meg. Ugyanazok a derék, tisztességes, jószívű magyar emberek vagytok, mint akik odahaza élnek, sőt mi több, terített asztalotokon is majdnem ez látszik. Egyezzünk azért meg: én el fogom mondani odahaza a töltött káposztát is, meg a sült csirkét is, a rétest is megdicsérem, de azt már elhallgatom, hogy mindezekre ti Harmat-vizet és kávét isztok, mert ha ezt is megemlíteném, biztosan azt mondanák az enyéim, hogy »beszélhet a püspök úr, amit akar, csak megváltoztak azok akkor, mégpedig nagyon, mert a töltött káposztára nem lehet vizet inni...«

Igen jólesett tapasztalnom azt, hogy amerikai lelkésztársaim egytől egyig kivétel nélkül igazán pásztorai a nyájnak. Hűséges odaadással, gyöngéd figyelemmel gondozzák az atyafiakat. Minden ügyes-bajos dolgukban segítségükre sietnek. Ahogy az egyik találóan mondta:

— Tudod, itt a lelkész orvos, ügyvéd, tolmács és még ki tudja, mi...

Csakugyan, a lelki áldások mellett ezt az emberséges odaadást becsülik nagyra papjukban az amerikai gyülekezetek. Azt is nagy örömmel hallottam, hogy az Amerikai Református Egyesület milyen széles körű, értékes szociális segítséget nyújt tagjai részére. A különféle szükséges biztosítások mellett kölcsönt és segítséget ad a rászorulóknak, s ezzel egyidőben a keresztyén szeretetszolgálat számtalan jó cselekedetével teszi magát hasznossá a hívek számára.

Külön kell itt megemlíteni a Ligonierben működő árva- és öregotthont. Az utóbbi közel félmillió dolláros költséggel épült nemrég. Modern, ízléses, ragyogó termei, lakószobái, úgy gondolom, világviszonylatban is példaadóan szépek. A lelkésznék, lelkészek igen jelentős munkát folytatnak a nyári iskolákban. A harmadik, negyedik generációt tanítják magyarul írni, olvasni, beszélni. Ismertetik velük művészi alkotásainkat, magyar költeményeket, dalokat tanítanak. Ennek a nyári iskolai oktatásnak is egyik fellegvára a ligonieri Bethlen Ótthon.

Igazán nem volt nehéz megszeretni az amerikai magyar embereket, hiszen derűs, kedves honfitársaink ők, és gazdagok a humorban. Egy-két komoly mondat után csakhamar tréfára fordul a szó. Szeretnek nagyon vitatkozni is.

Ez azonban nem választja el őket, sőt a legjobb barátok, a legnagyobb elvi ellenfelek. Ez náluk a világ legtermészetesebb dolga. Én azonban láttam azt is, amikor egyetértettek, sőt ezer és ezer amerikai magyar ember értett és érzett együtt.

Akkoriban portyázott Amerikában az Újpesti Dózsa. New Yorkban egy portugál csapattal vetélkedtek Meg kell mondani, hogy Amerikában a futball csak nagyon kevés embert érdekel — ahogy hallottam —, most van a futball »feltörőben«.

Szóval, egy eléggé elhagyatott New York-i futballpályán került sor erre a mérkőzésre. Azt mondták, hogy mintegy húszezren ülnek a tribünön. Én azonban azt tapasztaltam, hogy bármerre is megyek a lelátón, mindenütt magyar szót hallani, s olykor zeng fölöttünk az égbolt, ezrek harsány kiáltozásától :

— Tem-pó, ma-gya-rok!

Kérdem aztán, hogy milyen magyarok ezek a népes szurkolótáborban? Jött talán

nagyobb látogató-csoport? Barátaim aztán nevetve mondják a tragikomikus valóságot, hogy csakugyan igazam van: jött ide nagyobb látogató-csoport Amerikába, de az idők folyamán jött és itt is maradt: kivándorlók ezek egytől egyig, akik, ki tudja mikor, miért hagyták el hazánkat.

A lélek azonban nem alszik ki: magyarokról van most szó, tizenegy magyar emberről, annak az értékéről, munkájáról, küzdelméről, s ehhez csak biztatás illik:

—t Tempó magyarok!

Ott a stadionban elgondolkoztam: a sport eléggé kivetkőzted az embert kötöttségeiből — vagy ha szebben fejezem ki magamat —, a sport alkalmas arra, hogy a legszebb köntösbe öltöztessen bennünket, a tárgyilagos és mégis melegen elfogódott emberiesség köntösébe. Tehát máris van egy olyan pont, ahol a nemes értelemben felfogott magyar ügyben egyetérthetünk, egy érzelembe olvadhat a lelkünk: fontos számunkra a piros, fehér, zöld és nem engedjük sem sérteni, sem bántani azt, ami e színek alatt jó, szép és emberséges.

volt a legborzasztóbb. Rettegés, anyám halála, s a katonaság, többet voltam ott, mint itthon. Az asszony szegény meg egyedül húzta az igát. Aztán ezt is túléltük. Front, angol hadifogság, hazatérés, s azóta munka rogyásig.

— Igaz, 53-ban azt hittük, vége a világnak. A hajókat hegeszteni kezdték, nem kellett többé a szegecselők munkája. El is mentem máshová, de nem sokáig. Búzás Sanyi bácsi, a főművezető üzent: „Gyere vissza Guszti, jó hajókovács lesz itt belőled!” Gondoltam, megpróbálhatom. Így lettem hajókovács. Ennek éppen tíz esztendeje.

— Most csoportvezető vagyok. Huszonöt emberem van, minden szerelést mi csinálunk a hajón. Igaz, a rajzolvasás eleinte nehezen ment, de megtanultam, rávitt a kényszer. Meg aztán nem félek én a tanulástól. A Guszti fiúval együtt — most katona, határőr, — annak idején kimaradt a csibész az iskolából, hogy tanulásra szorítsam, elvégeztem vele a nyolc általánost. Esti iskolán. Mert Hogy nekem csak hat elemim volt. Azóta a hajóipari testépítő technikumból tis „letöltöttem egy esztendőt". Sajnos, a sok munka miatt abbamaradt. Most aztán a művezetői tanfolyamot tanulgatom. Nem nagyobb fizetségért, csak érdekel. A brigádomtól semmi pénzért nem megyek el. Egy személyszállítót építünk éppen. Ez a negyvenharmadik ilyen hajónk.

— Azért jó lenne, ha felépülne az új műhely, amit már tavalyra ígértek. Olyan erős daruk is kellenének, mint odaát az angyalföldi gyárban, meg sajtológép, automata hegesztők. Mert munkával évekre el vagyunk látva. Ha eljött a gyár előtt, láthatta ott a kishidon a táblát: esztergályost, lakatost, mázolót keresnek. Node miránk, Rinhofferekre, nyugodtan számíthatnak. Kitelne belőlünk most is egy kisebb csapat. Az asszony is a gyárban dolgozik, néhány hét múlva a Pista gyerek is a kezem alá kerül, Károly bátyám két fia hajómázoló, s ha Guszti leszerel, ő is visszajön, villanyhegesztőnek.

*

Feláll, nagyot nyújtózik. A beszélgetésnek vége. Ideje is, holnap korán kell kelni. A szobából már nem hallatszik zeneszó, néma a televízió, Pista is lefeküdt. Csak a nagymama keresget valamit és a felesége rakosgat ennivalót egy nylonhálóba. Indulnia kell, éjszakás. Kikísér, a folyosói lámpa gyér fényt vet a kis lépcsőházra, az udvaron túl kopár kertre látni. Ez nem Krúdy takaros házakból álló, romantikus Óbudája, nem is az új, ahol toronyházak szökkennek az égbe. A kolónia egyszer majd eltűnik. „Guszti, ha leszerel, megnősül, s talán már új lakásba költözhet — mondja az ajtóban, s barázdált sovány arcán mosolyba futnak a ráncok —, aztán jöhet az utánpótlás. Mindig volt Rinhoffer az Óbudai Hajógyárban. Ezután is legyen.”

CSATÁR IMRE

MAGYAR KÖNYVSIKER LONDONBAN. A British Museum öt évszázad legszebb könyvelt állította ki Londonban. A XX század legszebb könyvel között szerepelt a Magyar Helikon Könyvkiadó Omár Chájjám, a XI. században élt nagy perzsa költö Robályát című könyve. A kötetet Haiman György tervezte és Szász Endre Illusztrálta. A Magyarországi Corvinák cimü kötet, ugyancsak a Magyar Helikon kiadványa, Berkovits Ilona és Szántó Tibor munkája

Királyok nevét emlékek őrzik, dinasztiák apró-cseprő tetteit is kicirkalmazták krónikáikban rég holt történetírók. De ki tartotta számon azoknak történetét, akiknek nevével 50—100 éve összeforrtak Budapest gyárai. Ki jegyezte fel azok nevét, akik az Alföldről, Dunántúlról, asszonnyal, gyerekkel egykor útrakeltek szerencsét próbálni, mert odahaza nem volt föld, nem volt munka, s úgy gondolták, a nagyváros majd jobb szívvel lesz hozzájuk? S azokét is, akik külországból érkeztek, cseh, német meg holland iparoslegényekét — szaktudás és szorgalom volt egyetlen vagyonuk —, s akik örökre ittragadtak. Szakmájuk titkaira tanították magyar társaikat, együtt emelték az első gyárfalakat, s kezük munkája nyomán készültek az első gépek, hajók, gőzmozdonyok.

A Rinhofferek hajókat építenek. Régóta, ötven, de az is könnyen meglehet, hogy száz éve, merthogy ki volt a „dinasztia-alapító”, azt Guszti bácsi nem tudja. Csak annyit tud, hogy idősebb Rinhoffer János — ma is él a hetvenhat éves hajómázoló, itt lakik a szomszédban, nyugdíjas —, szóval János bátyó, apja testvére 1905-ben már a hajógyárban dolgozott. Aztán apa és édesanya is. Ha a gyárban maradnak — ki tudhatja —, talán ma is élnek. Dehát ez nem rajtuk múlott. Akkortájt — a harmincas évek vége felé — nem készültek még szériában nagy hajók Óbudán, mint most. Válság volt, s a bécsi vállalat, a Dunagőzhajózási Társaság nyaran-A Rinhofferek

ta szélnek eresztette — csak télen volt némi javítómunka a sójatéren — legjobb szakmunkásait. Elmentek kőműves mellé, szállító munkásnak, ki hová tudott. Az öreg Rinhoffer köveket rakodott, s összezúzta magát. Édesanyját a háború rándgálta ki a gyárból. Sáncot, futóárkot parancsolták ásni. Ott pusztult el — fia a fronton volt — a Pamutfonó udvarán.

— S a maga élete, Guszti bátyám, a saját sorsa, hogyan alakult?

— Az enyém? Nincs abban semmi érdekes, dolgozom kölyök korom óta.

De az idő nemcsak a szív fájdalmát tompítja, szépíti az emlékeket is. A gyerekkor sivár évei derűben oldódnak, s az élettel való örökös birkózásból csak a dac — „erős voltam, nem bírtak velem” — maradt mára, meg a csendes öröm, hogy túl van a nehezén, hogy már nyugodt szívvel beszélhet mindenről.

S említi a Lajos utcai üzletlakást, azt a szűk lyukat, ahol járni is alig lehetett, Stern urat, a szemközti ház „lfirályi közjegyzőjét”, aki ugyan gyakran emlegette, hogy „Rinhofferné asszony, mindenemet odaadnám, ha olyan egészséges gyerekeim lennének, mint a magáé” — beteges, göthös volt egyetlen fia —, de azért tizennégy szobája közül egyről se mondott volna le, hogy Rinhofferné kilenc gyereke legalább éjszaka kialudhassa magát. S az első gyári nap emléke ma is mosolyra fakasztja. Üjra éli a régi örömöt. A téglagyárba indult egy reggel — tizennégy éves volt akkor —, ott ígértek munkát, s a hajógyárban kötött ki.

— Akkor már Károly testvérem, nemsokára meghalt szegény, meg István bátyám is ott dolgozott. Beálltam hát én is a sorba. Voltam — ahogy a regula előírta — először szöghordó, aztán melegítő, rátartó, szegecselő. Ezzel eltelt vagy tíz esztendő. Dehát nem olyan szépen, mint ahogy most elmondom magának. Mert voltam én közben cserepes, téglahordó, tróger is — nyaranta nem volt munka —, mi mást tehettem. Egyszer egy május elseji „születésnapi ünnepség” miatt — ne nevessen, az tényleg igaz, hogy május elsején születtem —, szóval az ünneplés miatt egy teljes esztendőre kizecceltek.

— De azért nem emlékszem mindenre. A rosszra nem is szívesen. Mert az is akadt jócskán. Gyenge pénz, szorongás, kenyérféltés. Nem, hajcsárkodás nem volt. Nem kellett. Itt kérem „finom” módszerek voltak divatban. Nem szóltak senkinek egy szót sem, hanem aki önmagát nem hajtotta, annak szombaton a pénzzel együtt könyvét is a kezébe nyomták. De minden között a háború