Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-01-15 / 2. szám
»A deportált« Mezei Sándor a Jövö kis szobrászai között •IDINIinlÁROM ÉVI A pomázi temetőben: a felvétel balszélén az elhunyt özvegye, mellette a fia A h U'foáfrd' éhlaptl Egy fakó téli napon, 1962. december 1-én a pomázi temetőben a református egyház szertartása szerint elhantolták Akosfalvi Szilágyi Lajos volt huszár-alezredes földi maradványait. • Az emberhalál az ellet rendjéhez tartozik. Az élet rendje alól pedig kivétel nincs. Ez a temetés mégis rendhagyó volt, s van némi tanulsága itthon is, s odakint, a nagyvilágban szétszórt magyarok számára is. Akosfalvi Szilágyi Lajos holttestét ugyanis az a haza fogadta be, amelynek állami és társadalmi rendjével a volt huszár-alezredes hosszú éveken át szemben állt. És most idézzük fel a tragikus — emberi és politikai zsákutcába futott — életet. A huszár-alezredes 1944 végén, a hitleri összeomlás küszöbén, a magyar nép drámai megpróbáltatása s a háborúból való kiszakadásának megkísérlése idején alakulatával együtt Nyugatra távozott. Felesége, lány- és fiúgyermeke, özvegy édesanyja, három élő testvére azonban itthon maradt. A fia kivételével a család tagjai csak tizennyolc esztendő után és holtan látták viszont a volt huszár-alezredest. Akosfalvi Szilágyi Lajos a hitleri öszszeomlás, a magyar újjáépítés, az új magyar állami és társadalmi rend megteremtése után nem tért vissza Magyarországra, hanem a nyugati magyar katonai emigráció vezető alakja lett. Münchenben telepedett le, a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége elnevezésű szélsőjobboldali katonai emigrációs szervezet nyugat-németországi főcsoportvezetője, az MHBK havi folyóiratának, a Hadak Űtján című lapnak a felelős kiadója és a Németországi Magyar Szervezetek Szövetségének az elnöke volt. Mindennel szemben állt, ami az új Magyarország társadalmi álma és megvalósított törekvése volt. Fiával, Szilágyi Sándor budapesti gépésztechnikussal a tizennyolc év alatt kétszer találkozott. Egyszer 1956 október elején, mikor Szilágyi Sándor egy turistacsoporttal, az osztrák—magyar válogatott labdarúgó-mérkőzés alkalmából Bécsben járt. Másodszor pedig 1962 novemberében, mikor a fia édesapjának már a halálos ágyához utazott ki Münchenbe. Akosfalvi Szilágyi Lajos mindig azt állította és írta, hogy hazáját szereti, hazájához hű maradt. A haza szolgálatát azonban tragikusan téves úton kereslte, s élete végén már belátta, hogy egész sorsa, pályája zsákutcába jutott. Beismerte, hogy tévedett. Felvetődött a hazatérés gondolata te, s e terv megvalósításának idehaza semmiféle akadálya nem volt. Hazatérését halálosan súlyos betegsége tette lehetetlenné. Fehérvérűségben szenvedett és menthetetlennek látszott. A fia az édesapa halála előtt öt nappal étkezett Münchenbe, hogy ott legyen Akosfalvi Szilágyi Lajos végóráinál és meghallgassa utolsó kívánságát. A volt huszár-alezredes a müncheni klinikán feküdt. Az utolsó óhaja — ha már életében nem tért haza — az volt, hogy legalább holtában vigyék haza Magyarországra. Utolsó szavával, az élet végső leheletével is azt kérte, hogy fia a holttestét majd szállíttassa haza szülőföldjére. S Pomázon temessék, ahol a testvére, Szilágyi Zoltán a család részére egy tiirányában megnyilvánuló tisztelet és megbecsülés ellenére tervezte apám hazatérését, mert semmiféle tisztség, megbecsülés stb. az j emigrációban nem pótolhatja a hazai földet, a környezetet, a magyar beszédet, szokásokat, nem beszélve a . családi környezetről. Én ma- i gam te csak azokban a nehéz novemberi napokban ér- ! tettem meg ezt igazán, ami- \ kor kiutaztam válságos állapotban levő apámhoz, és amikor tőle, valamint több más magyartól közvetlenül 1 szereztem ilyen élményeket.« \ Az utolsó búcsú: bal oldalon Szilágyi Zoltán, az elhunyt testvére és özvegy Szilágyi Lajosné, az édesanyja zennyolc parcellás külön temetőrészt vásárolt meg azzal a szándékkal, hogy a família tagjai majd ott pihenjenek, ahol a Szilágyi család — a történelemkutatás szerint — még az Árpád-kforban megtelepült. (A hazatérés volt az utolsó kívánsága, utolsó gondolata a nyugati magyar katonai emigráció egy másik tagjának te: Oszlányi Kornél vezérőrnagynak. Hazatérését azonban Olevelandben 1960. november 16-án bekövetkezett halála megakadályozta. 1962 januárjában már csak az özvegye térhetett haza Magyarországra.) Akosfalvi Szilágyi Lajos végakaratának a megvalósítását azok a magyar hatóságok tették lehetővé, akikkel az elhunyt életében szemben állt. Mélységesen humanista gondoskodás segítette elő az utolsó kívánság teljesülését. Az elhunyt fia a haláleset bekövetkezése után a frankfurti magyar kereskedelmi kirendeltséghez, a kirendeltség a legközelebbi magyar külképviselethez, a brüsszeli magyar követséghez, a brüsszeli követség a magyar Külügyminisztériumhoz fordult. Miután megjött a hazaszállítási engedély és a volt huszár-alezredest Pomázon hazai földbe temették el, az elhunyt fia levelet írt Beöthy Ottónak, a Magyarok Világszövetsége főtitkárának, megköszönve a magyar hatóságok és a világszövetség segítő támogatását: »Az emigrációban betöltött funkciói — írja a többi közt — és az egész nyugat-németországi magyarság részéről x.z utón ."jwjfofcuón no üaonni aaokaak, akii: fiuójrotni >uiolt^,Ii^aatéréai'c, Icözjsan torveztók azt, óz pitije hogy bál*. i hogy ,, . ---------------------------------— részűről oíhaagaau.:, .:oz.,o!: a ar-arar sajtóban .togjelannek, s melyek az e-sicrán tóban' óló .-nagyarolckal foí-jlalkozank, mennyire Isszák! fiz a aól, ahogyan az ilyon dolgakiau foglalkoznak. lO-mviro onbsril loßboldogult fipóm erste lo - és s k mis hazatért magyar története - azt bizonyltja, ho^y Itthon ma é rtik a külföldre szakadt aaíyarok érzáBvil&at, gátlásaival oiyütt. Nagykanizsa utcáin úgy kavarog a hóförgeteg, mintha szilárdan eltökélte volna, hogy reggelre a kémények csúcsáig hetemeti a várost. Metsző a szél, pillanatok alatt vörösre csípi az arcot, hogy ég az ember bőre, akárcsak reszelővei dörzsölték volna meg. Bent azonban, a Kőolajipari Gépgyár irodáiban és műhelyeiben barátságos meleg és nyugalom honol. Kalamár Zoltánt keressük, aki tizenhét esztendős sem volt, amikor elhagyta az országot, hogy megismerkedjen a belgiumi szénbányákkal. Nyolcán indultak el, fiatalok, barátok, világot látni. Négyen mindjárt az első hetekben hazatértek, a másik négy pedig — közöttük »Igaz, mint édesapámnak, mint magamnak te voltak az elmúlt két és fél év alatt különböző fel-felmerülő kétségeim apám hazatérésével kapcsolatban, azonban ezeket az önök türelmes, együttérző magatartása eloszlatta. Végül azonban, sajnos, csak apám földi maradványainak hazahozatala és hazai földben való eltemetése vált lehetővé. Nem nehéz elképzelnem, hogy ha apám korábban hazatért volna, itthon, az emigrációs hányatottságtól és problémáktól mentesen, normális körülmények között meghosszabbíthatta volna életét és ma te köztünk, szerettei között élhetne.« »Ezúton szeretném megüzenni azoknak, akik apámmal együtt gondoltak a hazatérésre, közösen tervezték azt és akik közül többekkel magam te beszéltem ottlétemkor, hogy bátran jöjjenek, nincs mitől tartaniuk! Most látom, hogy azok a nyilatkozatok, melyek a magyar hatóságok részéről elhangzanak, melyek a magyar sajtóban megjelennek, s melyek az emigrációban élő magyarokkal foglalkoznak, menynyire Igazak! Az a mód, ahogyan az ilyen dolgokkal foglalkoznak, mennyire emberi! Megboldogult apám esete is — és sok más hazatért magyar története — azt bizonyítja, hogy itthon megértik a külföldre szakadt magyarok érzésvilágát...« A temetés egyébként nagy csendben történi, a sírt csak a rokonok vették körül. Ott volt az elhunyt 88 esztendős édesanyja, özvegy Szilágyi Lajosné, aztán a távozó három élő testvére, Szilágyi Sándor, a fia, az asszonylánya, az unokái. A koporsót hatalmas fenyőkoszorúk, s fehér krizantémok borították el. A hű anyaföld befogadta eltévedt fiát. HUFFY PÉTER Kalamár Zoltán munkahelyén Kalamár Zoltán is — 1958-ban lépte át ismét a határt Komáromnál, immár visszafelé. A határ előtt félelem szorította össze a szívüket: hátha igazak a rémhírek ..., hátha tévedtek a szülők, amikor hazahívták őket... A határ után könnybeborult a szemük és a nagy, sós cseppek végigfolytak az arcukon. — Hát magukat mi lelte? — csodálkozott az egyik határőr. — Boldogok vagyunk! — felelték, és ebben a percben megérezték: itthon vannak és nincs mitől tartaniuk. Zalaegerszegen egyik barátjuk szüleinél aludtak. Másnap reggel jelentkeztek a rendőrségen, délután pedig ki-ki saját hozzátartozóinál — Nagykanizsán, Újudvaron, Nagyrécsén. Kalamár Zoltán fiatal szakmunkás volt már, amikor elment. Vasesztergályos. Egy hét kellett ahhoz, hogy rászánja magát és szemébe merjen nézni azoknak, akik a gyárban tanították, nevelték. De csak egy nap kellett ahhoz, hogy megértéssel visszafogadják. A következő reggel már régi műhelyében találta. Mint fiatal munkás, disszidálása előtt havi 1400 forintot keresett. Ezúttal ismét új munkásként vették fel, az új munkások szokásos próbaórabérével. Két hét múltán azonban emelkedett az órabére és azóta — többszöri emelés után — ebédpénzzel együtt havi 1850—1900 forintot kap kézhez. — Megbecsülik? — teszem fel a kérdést. Ám csöng a telefon és hallom, amint egy erélyes férfihang a titkárnővel vitatkozik: — Fél órára kérték! Értsék meg, nem nélkülözhetem! íme, kérdésemre a válasz. Kalamár Zoltánt megbecsülik. A művezető, már »visszakéri« a legjobb munkásokból szervezett üzemrész esztergályosát. így hát rövidre fogom kérdéseimet. — Elégedett fizetésével? Mosolyog. •— Nemcsak ennyit kapok. Van nyereségrészesedésem, az tavaly például kilencszáz forintot tett ki. Bányásznapon háromszáz forintot adtak. Kétszázötven-háromszáz forintos jutalmakban is gyakran van részem. Ha mindent összeszámolok, megvan a havi kétezerkétszáz is! És a gázról még nem is beszéltem ... — A gázról? A mosoly szétterül az arcán. — Nagykanizsa is »Olajország« egyik fővárosa. Mindenütt földgázzal fűtenek. Csakhogy az olajosok nem 35 fillérért kapnak egy köbméter háztartási földgázt, hanem mindössze 5 fillérért. Ezzel fűtünk, főzünk éjjelnappal. —> Mivel foglalkozik szabadságidejében? — Májusban vettem egy Munkácsy-televíziót. ötezerkilencszáz forintot fizettem érte. Lelkes televízió-néző vagyok. Ezen kívül sakkozom, biliárdozom, moziba járok, táncolok, sokat olvasok. — Távolabbi tervei vannak? — Igen. A Gépipari Technikumot szeretném elvégezni. Levelező tagozaton. Tudja, a mi gyárunk nagy fejlődés előtt áll, szükség lesz a jólképzett szakemberekre. Talán még kérdeznék tőle valamit. De ismét csöng a telefon. Tudpm már ... akár fel se vegye a kagylót a titkárkisasszony... A művezető sürgeti esztergályosát... Odakint hóvihar dühöng. De bent, a barátok, munkatársak között meleg van, nyugalom és biztonságos élet. — óm — EGY TÁVOLBAN ELHUNYT MAGYAR MŰVÉSZRŐL Faragott székelykapu áll Párizs egyik szűk kis utcájában, nem messze a Metro Alesiától. A ház gazdája maga faragta, maga festette, s míg élt, művei közül talán legjobban szerette, mert otthonossá teitte számára az idegen utcáit — azt a tájat varázsolta Párizsba, ahonnan messze szakadt. Mezei Sándor nem büszkélkedik már a Cité Bauer 19 kapujával, szép szobraival, nem magyarázza a szomszédoknak a világpolitikai helyzetet, pár honlapja örökre letette a vésőt és a kalapácsot. De értékes, alkotó élete megérdemli, hogy egy percre még felidézzük az őt ismerők és nem ismerők között a cingár legény két, aki 1924-ben munkát ment keresni Erdélyből Párizsba, s nemcsak munkát talált, de feleséget és barátokat is. Néhány esztendei céltudatos küzdelem és tanulás után erőteljesen bontakozott ki fafaragó művészete. Kiállított és dijat nyert a Salon des Artistes Framgais —ban, majd késeibb a Société des Artistes Independánts-toan. Magyar asszonyfejét, Táncosnőjét s egyéb szobrait sokan ismerik Párizsban. Legjelentősebb, ugyancsak díjat nyert műve »A deportált« italán a magyarországi műértőkhöz is eljut a közeljövőben. t
