Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-01-15 / 2. szám
Nemrégiben külföldi újságíró-csoport látogatott Magyarországra. Vendégeink többek között jártaik a Csepel Vas- és Fémművekben; Budapest, sőt Magyarország legnagyobb ipartelepén. Az újságírók hazatértük utáni lapjaikban nagy teret szenteltek magyarországi élményeiknek, és részletesen beszámoltak azokról a beszélgetésekről is, amelyeket a csepeli Szerszámgépgyárban folytattak az üzem munkásait érintő gazdasági és politikai kérdésekről. Az egyik újságíró — ahogy például erről a Corriera della Sera is tudósított — a következő, «kényes« kérdést szegezte a gyáriaknak: mi történt az 1956 őszén alakult gyári «forradalmi munkástanács« tagjaival és a tanács elnökével? Az újságírók e «kényesnek« hitt kérdésre is választ kaptak, de azt közülük többen egyáltalán nem tartották említésre méltónak, mások pedig csak lakonikus rövidséggel szóltak róla. Nos, az akkori munkástanács 58 tagjából 40 jelenleg is ott van a gyárban, a többi 18 munkás, mérnök, pedig a Csepel Művek más üzemeiben, vagy Budapest más gyáraiban dolgozik. De most hadd mutassam be Önöknek, kedves olvasóink, Rosmann Antalt, az 1956-os »forradalmi munkástanács« elnökét, a »kényes kérdés« alanyát. — Sajnálom, hogy nem kerestek meg az újságírók, pedig itt voltam a közelben, a kisöntvény-üzemben. Na de válaszolok magának is, csak kérdezzen — így fogad a 39 éves magas, szikár Rosmann Antal, miután elmondom, hogy mi járatban vagyok. A beszélgetés során aztán megtudom, hogy 1942-ben lett a Csepel Művek munkása, 1949 óta esztergályos, két gyermeke van, felesége szintén itt dolgozik a gyártelepen, mint vegyésztechnikus. Rosmann Anitái 1956. október 23-a után lett a Szerszámgépgyár úgynevezett »forradalmi munkástanácsának« elnöke. Mi történt Rosmann Antallal 1956 óta, hogyan alakult az élete, váiltozott-e gondolkodása? — 1956 után semmi bántódásom nem esett, nem mondtak fel, megmaradhattam munkahelyemen itt, a Szerszámgépgyárban. De ebben az időben szinte ünnepélyesen elhatároztam: eltűnök a közéleti porondról, nem érdekel többé a politika, csak a családomnak fogok élni, és ha lehet, folytatom 1956 őszén elkezdett 'tanulmányaimat, a gépipari technikum esti tagozatán. De ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre határozottabban észleltem, hogy valami változik körülöttem, és ennek hatására bennem is. Hát először: az ellenforradalom alatti tevékenységem ellenére nemcsak megmaradhattam munkahelyemen, méghozzá előnytelen megkülönböztetés nélkül, hanem lehetővé tették számomra, hogy folytathassam technikumi tanulmányaimat is. Észrevettem, hogy az emberek napról napra felszabadultabbak lesznek körülöttem. 1957 teléntavaszán még azt hittem, hogy az ellenforradalmat követően visszatér az 1950-es évek szorítása. De nem történt. A régebben oly feszült légkör egyre jobban engedett, amit szinte kézzelfoghatóan éreztem én is a műhelyiben, az egész gyártelepen, az üzletekben, szerte a városban, mindenütt, amerre csak jártam. És amikor gondolkodni kezdtem rájöttem, ilyen légkörben tovább én sem lehetek közömbös, hiszen magammal sem vagyok őszinte, amikor azt mondom: elegem volt a politikából. Rosmann kis szünetet tart, .talán, hogy leplezze szemmellátható megindultságát. Aztán így folytatja: — 1960-ban, miután elvégeztem a technikumot, az igazgatóság, kinevezett üzemi technológusnak. Szinte nem hittem a szememnek, amikor kézhez kaptam a kinevezési okmányt. Mérhetetlenül boldog voltam' — higgye el, elsősorban nem is a megnövékedett fizetésnek örültem, hanem annak, hogy társaim bíznak bennem, számítanak rám... Valóban Rosmann Antal egyike volt az üzem ama tíz technológusának, akik megalakították a Szerszámgépgyár azóta híressé vált Eötvös Lorándról elnevezett szocialista brigádját. A beszélgetés végén megtudtam azt is, hogy az ez évi szakszervezeti választáskor a Szerszámgépgyár Vlll-as műhelyének 130 főnyi kollektívája egyhangúlag választotta szakszervezeti bizottsági taggá Rosmann Antal technológust, a szocialista brigád köztiszteletben álló tagját. Mindezeket megtudhatták volna Rosmann Antalról külföldi kollégáim is. A jó információ persze utólag sem haszontalan. Talán élnek majd vele.. Várkonyi András Rosmann Antal. (Vámos Láázló felvétele) Megalakulásának tizedik évfordulójára a Szocialista Kultúráért kitüntetést kapta a debreceni Dongó Együttes. (Ojsághlr.) Az első kérdésem a Dongó Együttes vezetőjéhez, hogy érvényben van-e még a tilalom, amely szerint: »Debrecenben kidobolták, Hogy a Dongót ne dalolják! Csak azért is: Dongó! Diri-diri Dongó! Diri-diiri-diri Dongó!-« — Ugyan, hol van az az idő! — nevet dr. Páljy István és vele a többiek. Éppen ellenkezőleg! Tiz esztendeje, amióta megalakult a mi ikis társaságunk, arra biztatnak bennünket, hogy bíráljunk keményebben, szürküljük még bátrabban a hibákat... A Dongó Együttes tehát — nevéhez méltóan — szatirikus műsorokat ad elő, versben, dalban, rövid jelenetben szurkálja meg az emberi, társadalmi, bürokratikus, morális torzulásokat. Különös kis együttes ez a Dongó. A hét tag egyike sem színész, mindnyájan műkedvelők. Civilben tanár az egyik (a vezető), műszaki rajzoló a másik, tisztviselő a harmadik, agrármérnök a negyedik... Ma már arra sem emlékeznek, 1hogyan találkoztak össze, hogyan lettek alkalmi vállalati műsoros estek »beugró« szereplőiből — hetenként rendszeres előadást tartó, külön színházteremmel rendelkező, Debrecen környékét állandóan járó, a rádióban, televízióban sokszor szereplő, már-már országos hírű együttessé. Hogyan? — A közös ízlésű, azonos törekvésű emberek könnyűszerrel meglelik egymást egy ilyen kis városban. Meg aztán a téma az utcán hever! — mondja Páljy István, és ezt szó szerint érti, mint a továbbiakból kiderül, — Megszólítanak bennünket az emberek az utcán: »Miért nem szúrják már meg egy kicsit az Áramszolgáltató Vállalatot, hogy világítsa ki az Aranybika melletti utcát?!-« vagy: »Miért nem dongják körül a mi szövetkezetünket? Építettünk egy istállót, aztán avatási ünnepet rendezett a vezetőség és az avatásra majdhogynem annyit költöttek, amenynyibe az építkezés került/« — Szóval, témában nincsen hiány. De van-e foganatja a szurkolásnak? — Többnyire használ a szurkálás. Persze, lehet, hogy amélkül is segítenének a bajon, de hogy a szurkálás meggyorsítja az intézkedést, az biztos. — Előfordult már, hogy egy számot csak egyszer tudtak előadni, mert egyik szombattól a másikig «lelőtték« a poént? — De mennyire. Az előbb említettem azt a kivilágitatlan utcát. Amikor másodszor elő akartuk adni a számot, csengett a telefon, az Áramszolgáltató Vállalat jelentkezett és a főkönyvelő közölte: »Vegyék le a számot a műsorról, mert a Bajcsy-Zsilinszky utcában ma befejeztük a neonlámpák felszerelését.« A dongósok belemelegednek az emlékek felidézgetésébe, és emlék van bőven, hiszen a tíz esztendő alatt egyedül Debrecen városában félezer előadást tartottak, vidéken mégegyszer ennyit. Tavaly egy tanácsi házi ünnepségen a Dongó Együttes is fellépett és meglepetésként új számot adtak elő. A tréfás kis dal arról szólt, hogy a város kellős közepén évek óta romoson áll egy ház, s már-már a járókelők testi épségét is veszélyezteti. Ahogy a dalocska elhangzott, felpattant helyéről a város egyik vezetője és ott, a helyszínen felelősségre vonta beosztottját, miért nem intézkedett, hisz a bontási utasítást már réges-rég megkapta. A »nyílt tárgyalást« valószínűleg »négyszemközt« folytatták. Tény az, hogy néhány nap alatt eltűnt a vdmos épület, azóta új ház épült a helyén, amelyben már laknak is. Hát ilyen viharok is követték már a Dongó szúrásait. De azt kevesen tudják, hogy olykor-olykor vihar dúl az együttes tagjai között is. Az egyik oldal inkább a társadalmi, bürokratikus visszásságokat, a városi vagy megyei intézmények hibáit szeretné szóvá tenni a műsorban; a másik amellett kardoskodik, hogy inkább az emberi hibákat pellengérezzék lei, hiszen udvariasabbá tenni az embereket, emberségesebbé változtatni a közömbösöket, szerénységre inteni a törtetőket van olyan fontos jeladat, mint hogy egy utca neonvilágítást kapjon, vagy hogy egy romos ház eltűnjék. Egyelőre döntetlen a mérkőzés állása: mindkét »tábor« ötletei helyet kapnak a műsorban. Garami László Viktor felvételei) 5 fit a közönség Önfeledten mulat — olykor a maga gyengéin is ,/ (Gábor
