Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-05-01 / 9. szám
(£y) Igen, ezért is kapta a Kossuth-díjat. Egyébként nincs semmi önmutogatás abban, ahogy magáról beszél, de mesterkélt álszerénység sincsen. Pontosan tudja, mit akar, miért csinálja, mit szolgál vele, s ahogyan azt tudja, mi a helye és a szerepe az anyagban az atomnak, úgy azt is tudja, hogyan illeszkedik az a részfeladat, amit kimunkál, a nagy egészbe. S a kis és nagy egységek közötti összefüggések feltárásában még tovább megy... és az atom titkainak kutatásától a széles társadalmi mozgásokig jut el. — Gondolja csak meg — szól, s hirtelen bizalmasan közelebb hajol —, mit jelent a mi munkánk szempontjából a leszerelés. Mi az atomerőt építő célokra használjuk. De mit jelentene ez világméretekben! Hatalmas energiákat szabadítana fel az emberi élet megnyomorítása helyett az emberi élet kiteljesítésére. A tudósok zöme átérzi a felelősséget. A mozgalom, amelyet Einstein és Russel elindított, s amelyhez kezdetben húsz-huszonöt ember csatlakozott, ma valóban a tudósok tömegmozgalmává vált. Mintegy hatszáz tudós vallja és vállalja ezt a felfogást. Az egyetlen igazán tudományos — mert erkölcsös és felelősségteljes — felfogást1. Igen, tudom. Az ősszel lesz egy konferencia Londonban, amelyen ismét öszszeülnek a tudósok, hogy megtárgyalják felelősségüket, és amelyre őt is meghívták. S míg a tudomány és a lelkiismeret kapcsolatát fejtegeti, arra gondolok, hogy ez a fiatal tudós — munkáscsalád gyermeke. Anyja a gyomai Knerrnyomdában volt könyvkötő, így jutott el a kisfiú a könyvekhez, a szellem régióihoz. Azt akarták, ha már sok gond árán elvégzi a középiskolát, mielőbb tisztes keresethez jusson, legyen... banktisztviselő ... Mosolyognom kell, mert a tehetség robbanóerejére gondolok — s lám, a robbanásnak ez a fajtája is a haladást szolgálta. A felszabadulás után vegyészdiplomát szerzett, 1950-től 53-ig a Szovjetunióban tanult. S azután és azóta: kemény, megfeszített, lázas tevékenység, az atomreaktorok hazai megszervezése és felállítása, a tudományos intézet vezetése, elméleti kutatómunka, amely úgyszólván végtelen. Ügy érzem, sikerült az alkotó szellem — e legfinomabb, anyagtalan anyag — szerkezetébe pillantanom s tökéletesen értem, amikor azt mondja: — Tudja, miért élek? Hogy ahhoz, ami a tudományban ismeretes, valami újat, bármilyen keveset, de újat hozzátegyek. A szünetnek vége, a tudományos tanácskozás folytatódik. Ismét egyedül maradok Eötvös Loránd szobrával. Vajon álmodta-e, hogy egykor az atomfizikáról folytatott beszélgetést hallgathatja majd végig? S vajon értette-e? Nem tudom; de ezt a harcos-harmonikus embert biztosan értette. Látom a homályból előderengő, széles homlokán. SOÖS MAGDA valami még nagyobb egészet szolgál: a békés építést. Kezdem érteni, milyen szervesen összetartozik nála kutatásainak tárgya: kutatásainak céljával; s hogy a kettőhöz együtt valószínűleg a szemében váltakozó kimért okosságnak és vibráló nyugtalanságnak, a tisztán látásnak és a folytonos kis belső láznak éppen ez a különös keveréke szükséges. — Tehát a békés felhasználásról akar hallani valamit. Nos, a hazai kutatási program: a gyógyászati, ipari, mezőgazdasági célokat szolgáló izotópok előállítása. A rádióaktív izotóp a gyógyászatban — pusztítás helyett — életet ment. Gondolom, világos a különbség a kétféle felhasználás között. De nemcsak az orvostudomány állítja az élet szolgálatába. A mezőgazdaságban az izotóp a terméshozam növelését segíti elő, az iparban pedig szinte forradalmi jellegű. Képzelje el: a régi módszerrel a hengerelt acél minőségét csak úgy lehetett megvizsgálni, hogy várni kellett, amíg kihűl, s a módszer még akkor sem volt Budapesti lavas/. • U (Vámos László felvétele) Tizenkét esztendeig éltem külföldön. Az ott szerzett tapasztalataimat, sok csalódásomat és keserűségeimet verseimben írtam meg, melyek egy könyvben összegyűjtve, nemsokára itthon is megjelennek. Most nem ezekről akarok írni a Magyar Hírek olvasóinak. Inkább első élményeimről szeretnék beszámolni, elmondani, hogy mit éreztem, amikor oly sok hosszú év után visszatértem hazámba. Amikor e sorokat írom, több mint hat hete vagyok itthon, de még most is érzem annak a pillanatnak a varázsát, amikor ismét megláttam Magyarországot. Fölkészültem e pillanatra, tudtam én azt előre, hogy mélységesen megrendülök majd, de még én sem sejthettem, hogy annyira megrázza egész bensőmet a viszontlátás öröme. Midőn megláttam az országút fáit (melyekről ifjúkori műveimben oly sokat írtam), midőn megláttam a mi mezeinket, bevallom, hogy hangom elcsuklott és könnyek tolultak szemembe, és ezt mondottam: légy áldott, te kedves és jó Magyarország, légy boldog és áldott. És az egész táj mintha megszólalt volna, és én hallottam és értettem beszédét, mint valaha gyermekkoromban, midőn iskolába mentem az országúti jegenyék között. De nem akarok tovább beszélni meghatódásomról. Minek is nehezíteném olvasóim szívét, hiszen aki átérzi azt, amit mondottam, annak szíve már amúgy is elég nehéz. Inkább elmondom, most csak röviden, hogy mit láttam itthon e néhány hét alatt. Az első meglepetésem az volt, hogy az* emberek mennyire udvariasak ’ és barátságosak egymáshoz. Azonnal feltűnt, hogy az embereknek egymáshoz való viszonya mennyivel szívélyesebb, mint másutt. Lehet, hogy ez csak annak tűnik fel, aki oly hosszú időt töltött külföldön, mint én. Itt érzem mindenütt az emberi közelséget és közvetlenséget, a barátságos jóindulatot és figyelmet. Most értem meg igazán, hogy miért nem tudtam megszokni az idegen országokat. A másik dolog, ami meglepett engem, az, hogy az emberek milyen jól és sokat esznek. A régi időkben (erre én gyermekkoromból emlékezem) a nép nagy része nem táplálkozott rendesen, mint Szekfű Gyula profeszszor, a nagy történész mondotta egyszer: az ember szájából kifordul a falat, ha arra gondol, hogy Magyarországon milyen sok embernek rendszeres éhezés a sorsa. Ennek most vége. Kivétel nélkül mindenkinek van jó és bőséges élelme. Azonkívül az emberek tisztán és jól vannak öltözve, különösen a gyermekek és fiatalok. Persze, nincs az az esztelen fényűzés, amit külföldön láttam és még külföldön közzétett írásaimban annyira elítéltem. Nem akarok abba a hibába esni, hogy mindent jónak jelentek ki, ami itt van és mindent rossznak, ami külföldön van. Itt dolgozni kell, takarékosan és józanul élni, de mindenki megkapja azt, ami megilleti. Az ország nagy többsége ma sokkal jobban él, mint valaha — ezt nyugodtan állíthatom. Most még néhány szót személyes ügyeimről. Mint mondottam, nemsokára megjelenik egy nagy verseskönyvem, azokból a verseimből, melyeket még külföldön írtam. Ez a legnagyobb örömöm. Végre van értelme a munkámnak, végre meghallják a szavamat azok, akikhez szólanom kell, mert én soha máshoz nem beszélhetek, mint a magyar olvasókhoz. Külföldön sem volt mindig rossz dolgom és talán még jobb dolgom lett volna, ha bele tudtam volna illeszkedni abba az irodalmi szórakoztató iparba, mely mindig idegen volt szívemnek és elmémnek. De én magyar költő voltam mindenütt és nem tudtam kivetni magamból mindazt, amit gyermekkoromban és ifjúságomban lelkembe vettem. Az idegenben a költő talán sokkal inkább érzi a gyötrelmet, mint mások, hogy nem hazájában él. És ez fáj, eleinte csak egy keveset, alig lehet észrevenni, azután egyre jobban, végül oly elviselhetetlenül, hogy egészen összezúz. Nekem haza kellett jönnöm. Nekem éreznem kellett végre hazám levegőjét. Nekem megint meg kellett élnem egy igazi tavaszt, amilyet szülőföldemen éltem meg, azt a tavaszt, amely sehol a világon nem tör oly fényesen ránk, mint Magyarországon. Nekem megint magyar szavakat kellett hallanom, nekem megint magyarokkal kell beszélnem, akikhez én tartozom, hogy valamit viszszaadjak nekik abból, amit tőlük kaptam: az ő költészetüket, ami az én költészetem. Ez az én dolgom és boldog vagyok, hogy ezt a munkát most végre megkezdhetem. A könyvekkel bélelt falak között az egyik sarokból fehér gipszszobor tekint szét, vonásai alig láthatók, a félhomályból csak a széles homlok dereng elő. Eötvös Loránd... De hirtelen széttárul az ajtó, az odabent folyó tudományos tanácskozás résztvevői rövid szünetet tartanak, s a küszöbön megjelenik dr. Pál Lénárd Kossuth-díjas atomfizikus, a Központi Fizikai Kutatóintézet igazgatóhelyettese. A tekintetében van valami diákos. Miféle tekintet ez? Diákos, szóval fiatalos, hát persze, hiszen az is. Pál Lénárd mindössze harmincnyolc éves. De néhány perc múltán, ahogy kissé közelebb kerül... mintha ez a tekintet a tudás sajátos terhétől már nem is lenne olyan fiatal. — A munkám érdekli? — kérdezi, s fejével a szomszéd terem felé int. — Tudja, a modern tudomány egyik fontos jellegzetessége, hogy ma már nem lehet egyedül dolgozni. Ha a magam munkájáról beszélek, akkor tulajdonképpen mindig a munkatársakról is beszélek. Az atomfizika meg Dr. Pál Lénárd különösen olyan sokrétű, hogy egy sereg rokontudomány művelőjével, vegyészekkel, fizikusokkal, matematikusokkal kell együtt dolgoznom. Az igazán nagy dolgok ma a tudományok közötti együttműködésből jönnek létre. — Ami a munkát illeti — folytatja Pál Lénárd —, napjainkban a megismerés kétirányú: a végtelen kozmikus távolságok s a legkisebb irányában folyik. Egyik irányban sem járunk az élen, ez a feladat és előny nagyobb, fejlettebb iparral rendelkező országoké. Mi nem fogunk interkontinentális rakétát építeni, sem olyan berendezést, amellyel az elemi részecskék belsejébe lehet hatolni. De ez nem tölt el bennünket kisebbségi érzéssel. Mert számos olyan oldalág művelése szükséges, amely nélkül fő ág sincsen. A részfeladatok egyenértékűvé válnak annak az egésznek a szolgálatában, amely tökéletes. Most az ipari izotóppal a gyártás folyamata közben végezhetünk pontos méréseket s ha valami hiba van, maga a készülék ad utasítást: korrigáld önmagad. Óriási jelentősége van az automatizálásban, vagyis az emberi erő kímélésében. Megkérem, beszéljen saját kutatómunkájáról, ha ugyan röviden és közérthetően megfogalmazható. Ám ebben a bonyolult mikrokozmoszban csak én vagyok idegen, ő otthon van, tehát képes egyszerűen s meghitten beszélni róla. — A reaktorok fizikájával, a reaktorokban alkalmazott szerkezeti anyagok problémáival foglalkozom. Ezek megválasztásánál fontos, hogy alkalmazásuk egyszerűsítse a reaktorok konstrukcióját. Elméleti munkásságom is ezzel kapcsolatos. A reaktorok üzembiztos működéséhez szükséges, egyik fontos feltétel kidolgozását oldottam meg. ti
