Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-05-01 / 9. szám
LLVÉS QYULA: * \ (3da a löroényhozóhoz / A JUBILÁLÓ TERSÁNSZKYNAK Ügy volna jó a törvény, úgy egyforma hatályú, ha akként gyártódnánk, mi emberek, akár a vályog, mit a vályú billiószám is egyformára vet. De hát ezt nem lehet. Ahány szív, annyi akarat. S rég nem vagyunk csupán agyag s anyag! Pontos leszek, mint mindig az író, ha a tudós költ s a bíró. Ez a mi új dalunk. Törvényt, de elevent, tehát, hogy ne csapódjunk folyton össze, hogy részlet igazát ' ki-ki illessze a közösbe, úgy mégis: emberek maradjunk, ne vályog-vályú sarává meredjünk; atomok, atommagvakként kerengjünk; helytálljunk, mégis szabadon szaladjunk. A lét tegyen rendet, ne a halál! Jogot tehát az árnyalatnak, melyben a holnap rajza áll s a kivételnek, mely holnapra talán szabály; jogot — hogy hadd kísérletezzék — a költőnek, a legfőbb kutatónak. Mert semmivel nem kell nagyobb tehetség s buzgalom meglelni a rák ellenszerét, gépbe fogni az atom erejét, röpülni világűrön át, mint megmutatni, amit a jövő a szívben érlel, mint fölfedni ibolyántúli fénnyel, mi lesz holnap kötelező közöttünk, emberek; mi az, mi idegünkben közeleg! Évmilliárdok távolából évmilliárdok távolába. Jogot a boncolóknak, a külszín-, fölhám-, látszat-rombolóknak, kik elválasztva percenként a rosszat a jótól, percenként fölmutatják, hogy mikortól gyilkos a gyilkos, tolvaj a tolvaj, torz már a szép, szép az imént torz, a hős: pribék, s ki az, aki elöl megy — mert nincs szabad jegy jól haladni a korral; mert van, amikor — hány a példa! — a néma szólal, az iszkol, aki űz, makulátlan a céda, mocskos a szűz. Nem minden alkotó ilyen, de én őket, az így működőket, a haladókat s harcolókat vallom — a tér ep-f ölver őket — a legkülönbeknek! A holnap felé ők jelzik az irányt! Előttük jár, főnnén libegve Hamlet, Karenin Anna, Bánk, — megannyi tiszta láng! A homályt-űző ős Világ nő, ha ők szólnak. Üdvözlet s hála hát a törvény- és a fényhozóknak, kik — hol máglyán, hol gúnykacajon át — — s elbukva is! — előre törnek tán nem is tudva, hova s mért. Így mondjunk hálát Tersánszky Jenőnek, mi, akik látjuk, hova ért. Az Igazért. Fütyülj, tovább, két hangon, Mester! Építsd hordozható csónakjaidat, törd fejed ős-sípon, új bicikli-féken, — szépítsd, javítsd, akkor is, ha nem kell, a részletet, te, teljes ember! ne pihentesd se karodat, se agyadat, se szádat, dolgozz soká még és vigadj s ne is tudd — akárcsak a század — ki vagy! Tersánszky Józsi Jenó F im Hogyan is mondja Arany János? »Művész hazája széles e világ!« Ez a megállapítás illik a művészkedő pásztorokra is, akik elhagyva szülőföldjük szép, de szűk határát, más vidéken próbálnak szerencsét. S ha eljön a Szentgyörgy nap, akkor költözködnek: Tuskómajorból Tüskésmajorba, Péteriéről Pálfára, Zalából Somogyba és vissza, Így rögzítették a művészi vágy meg a szegénységtől való szabadulás földrajzi mozgásirányát a népi művészettel foglalkozó műtörténészek, akik a két háború között a leghíresebb pásztorok keserves kínlódását feljegyezték. Az öregkorára Kossuthdíjjal jutalmazott id. Kapoli Antal is így pillant vissza egykori nehéz helyzetére. »... én meg bizony este elfaragtam mécsvilágnál tizenegy-tizenkót óráig is, akkor kimentem a nyájaimhoz az akóban, lepihentem, de már hajnalban négy-öt órakor már megencsak bementem, faragtam, hogy mikor elfogy a konvenció, akkorra legyen egy pár faragványom, amit eladhassak, hogy a családnak a mindennapi kenyere meglegyen ...« A túrkevei Finta Sándornál — akiről most írni akarunk — még többről volt szó. Nála nemcsak a konvenció fogyott el, még ennél is súlyosabb kényszer kergette. Embert ölt, hirtelen haragból, hogy testvérbátyjának becsületét kitisztázza. S nála a »Szentgyörgy nap« nemcsak Bánommajorból — Koplalódombra való helyváltozást jelentett, hanem a keserves börtönévek után a távoli földrészt, az 1920-as évek Amerikáját. Akt (fafaragás) Micsoda elszánás kellett ahhoz, hogy egy büszke csikóslegény a kevi határból, hajóra szállva, számára ismeretlen világba induljon! Megszokta ez a csikóslegény, hogy a szilaj -ménessel nemcsak tavasztól—őszig vándoroljon legelőről legelőre, hanem télen is a szabadban tanyázzék. Világa a természet volt, végtelen messziségű égbolt, sokszor hetekig egyedüli társa önnön, szárnyaló képzelete. A pásztori múlt emlékeit hordozta magában s az állatok gondozása, gyógyítása mellett faragni kezdett. Már fiatalkorában »őstehetség«-nek tartották Finta Sándort, olyasvalakinek, aki átlépve a díszítés kereteit, önálló műveket, szobrokat alkot. Nem csupán az érdekelte, hogy a sótartóját vagy az ostornyelét szépen kicirkalmazza, hanem izgatta az is, hogy az a fadarab, vagy csontdarab, amit bicskája alá fog, miként elevenedik meg, hogyan formálódik, a holt anyag miként válik élővé, s a végtelen pusztán az elszabadult képzelet mire képes, Olvasó nő-lemásolva« a való világot. A börtönévek mozdulatlanságra kárhoztatták Finta Sándor teremtő kezét, csupán a képzelete gyúlt ki az álmatlan éjszakákon. S amikor ismét szabad emberré vált, merte vállalni a kalandot, s tehetsége megmentette az elkallódástól: az ő Amerikája nem bizonyult délibábnak, ami után egy csikósgyerek bánatában és fájdalmában sokszor akár az egész életét is igazítja. Pásztorműyészből igazi művész lett. Rodintől tanult Párizsban, aki megbecsülte a szótlan és fájdalmas arcú magyart. Műhelyébe fogadta, s szobrainak kezeit vele készítette el. De Finta Sándor számára Rodin csak pihenő volt: szabadság utáni vágya még akkora művészt sem engedett magán uralkodni, minit a század talán legnagyobb szobrászát. Konok volt, zabolátlan s a honvágy is gyötörte. De visszautat Bölény csontfaragás nem ismert — meg kellett mutatni a büszke keveieknek, hogy idegenben is válik valakivé! Sokan mentek el még a ferencjózsefi, vagy a Horthykorszakbell Magyarországról: megbántott, megsebzett emberek, akiknek szíve majd megszakadt a hazáért, de az életük, körülményeik úgy alakultak, hogy csak távolról szerethették, idézhették legtitkosabb álmaikban. Finta Sándor 30—40 évig készült haza, de mindig arra gondolt: még mindig nem tud eleget adni szülővárosának, Túrkevének. Szobrai már ott díszelegtek az Egyesült Államok számos közterén, s meghódították Dél-Amerikát is. És amikor a művész már végképp hazafelé készült — mint néhány évvel ezelőtt Székely Jánosnak, az Amerika-szerte ismert Oscar-díjas filmírónak — a halál neki is útjába állt. Művészetének azonban nem állhatta útját: öröksége a hazájáé, Túrkevéé. Végrendeletét már jó előre elkészítette s most néhány héttel ezelőtt érkezett meg harminc, gondosan becsomagolt láda Túrkeve város múzeumába, hogy kései utódoknak Finta Sándor is hirdesse annak a pásztorból lett művésznek dicsőségét, aki a végtelen nagykun ég után Amerika csillagos ege alatt is olyan művészetet teremtett, amelyet egyformán megért a New York-i jenki, a brazil munkás vagy a kévéi pásztor. Külföldi műtörténészek már több tanulmányban elemeztek a »magyar csodát«, Finta Sándor, egykori szilajcsikós művészetét. A »csoda« — vagyis, hogy a magyar mester a személytelen népművészetből kilépve személyiséggé, erős egyéniséggé növekedett — a csoda valójában abból áll, hogy egyetemes művészi értékké tudta tenni alkotásai magyar vonatkozásait, népi elemeit. A nyugtalan művész tehát — noha csak holta után — megnyugodott. Az aranyjánosi »... széles e világ« útjait megjárva ismét hazai földön él: itt él köztünk műveiben s a hazai csodálok lelkében. Korolovszky Klári Nőalak (Vámos László felvételei) AZ ISMERETLEN CSALAD EGYKOR ES MOST Az Ismeretlen Családot látogatta meg 1935-ben Bálint György. A ferencvárosi kiserdő egyik sárkunyhójában laktak. A falak száraz sárból és szalmából készültek. A kunyhó nem volt nagyobb, mint egy jobbfajta fürdőszoba fele. A tetőről, amelyen keresztül az eső becsurgott, madzagra erősített edények csüngtek le. Hatan laktak ebben a viskóban. — Mikor volt utoljára moziban? — kérdezte az író az asszonyt. — Még lánykorában, lehet már vagy tíz esztendeje — volt a válasz. — Volt már színházban? — Sohasem. — Mit szoktak olvasni? — Olykor újságot. Ha kapunk valahonnan. Azelőtt néha könyvet is kaptunk kölcsön. De most már nincs hozzá kedve az embernek. Valóban, mit is olvasnának, amikor hatkor lefekszenek, mert drága a petróleum. Most olvashattuk, hogy az országban 265 000 televíziós előfizető van. Azaz, az összes magyar háztartások egy tizede televíziós készülékkel rendelkezik. Nézem az 1960-as statisztikát. Az átlag budapesti lakos egy évben húszszor volt moziban, hétszer színházban. Száz lakos közül csaknem ötven volt operában és nyolcvan látogatott el valamelyik múzeumba. Figyelemre méltó adatokat találunk az országos háztartási statisztikában is. A háztartások kulturális kiadásai évről évre növekednek. A munkás és alkalmazotti családoknál 1955 óta mintegy háromszorosára, a parasztiaknál pedig körülbelül kétszeresére emelkedtek. Sajnos az 1935-ös adatok nem állnak rendelkezésre, akkor nem végeztek ehhez hasonló háztartási felméréseket, A városi munkások és alkalmazottak 1960-ban átlagosan 1528 forintot költöttek kulturális célokra, a paraszti háztartások 410 forintot. Szembeötlő a különbség, de ennek magyarázata az, hogy ma még falun a kulturális lehetőség és az igény kisebb. Figyelemre méltóan alakult a tartós kulturális cikkekkel való ellátottság. 1960 végén minden száz munkás-alkalmazotti háztartásból 91 rendelkezett rádióval, kilenc televízióval és 15 magnetofonnal, vagy lemezjátszóval. Száz paraszti háztartás közül 16-ban volt rádió, kettőben magnetofon, vagy lemezjátszó, televízió akkor még csak szórványosan, hiszen a rendszeres adás 1958-ban kezdődött meg. Jellegzetes a háztartások könyvvásárlása is. A parasztcsaládok legnagyobb részének tíz—huszonöt könyve van. A munkás-háztartások több mint 15 százaléka már 50—100 kötetes könyvtárral rendelkezik, s 5 százalékuknak 200—500 könyve van. Az Űjság- és folyóiratvásárlásban is az alkalmazotti háztartások járnak elöl, utána következnek a munkásháztartások. A parasztcsaládok aránylag keveset fordítanak újságra és folyóiratra, legfeljebb évi 15 forintot. Tanulságos a két réteg kulturális kiadásainak számszerű összehasonlítása. A munkások és alkalmazottak háztartása újságra évente 200 forintot, könyvekre 150-et, tankönyvekre, Írószerekre ugyancsak 150-et, tandíjra 140-et, színházra, mozira 340-et, rádióra, televízióra, magnetefonra 560-at adtak ki. A paraszti háztartások újságra 15. könyvre 15, tankönyvre 90, tandíjra 40, színházra, mozira 150, rádió, TV, stb.-re 110 forintot költöttek. A két réteg közti különbség a könyvre fordított kiadásokban a legnagyobb. A munkás-alkalmazotti háztartások 1960-ban körülbelül tízszer annyi könyvet vásároltak, mint a parasztiak. Hozzá kell tenni, a parasztság könyvvásárlása nem tükrözi helyesen az olvasás mértékét, mert sokan olvasnak könyvtári könyvet. Két évvel ezelőtt a községi könyvtáraknak 165 000 parasztolvasójuk volt. Kulturális célokra fordított kiadások természetesen az értelmiségi háztartásoknál a legmagasabbak, a munkásháztartások közül pedig a szakképzett és betanított munkások kulturális kiadása lényegesen magasabb, mint a segédmunkásoké. A megvizsgált alkalmazotti háztartások közül, ahol a családfő értelmiségi dolgozó volt, évente 310 forintot fordítottak könyvek beszerzésére, szemben a többi alkalmazotti háztartás 219, a szakmunkások 103 és a segédmunkások 36 forintos vásárlásával. Mindenekelőtt az adatokból világosan kitűnik a kulturális forradalom szélessége és mélysége. Bár a viszonyok különbsége az egyes társadalmi rétegek között még számottevő, de már összehasonlíthatatlanul javult minden egyes rétegnél az 1935-ös állapothoz képest. Ha az író ma, 25 év után végezné el a felmérést, nehéz dolga akadna, mert a többi között eltűntek a ferencvárosi kiserdő sárkunyhói is és helyükön a József Attila lakótelep modern házai emelkednek. Az Ismeretlen Család most ezekben a házakban lakik és kultúrálódásra, olvasásra nemcsak azért van módja, mert a drága petróleum helyett olcsó villannyal világít, hanem mert évi jövedelmükből több mint másfélezer forint jut a művelődés céljait szolgáló kiadásokra, PETHÖ TIBOR 9
