Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-04-15 / 8. szám
Újsághír: Április 3-án kiállítás nyílt Budapesten a Sugárút történetéről. Külföldi ismerősömet kalauzoltam végig a Népköztársaság úton, a volt Andrássy úton. — Szép, szép... — bólogatott elismerően az út végén —, igazi sugárút, á la Párizs ... Csak egyet nem értek. Miért nincs neki eleje és vége ... Az idegen csakugyan rátapintott a sugárút egyetlen fogyatékosságára. Természetesen fogalma sem lehetett róla, hogy ugyanazt mondja, amit csaknem egy évszázada a sugárút ellenzői hajtogattak a parlamenti és sajtóvitákban: nincs eleje és nincs vége ... Vagyis: nincs szükség rá... Mi, budapestiek, ma már nem gondolunk erre, tudjuk, hol kezdődik a sugárút és hol végződik. Hiszen van 1-es szám (a Bajcsy-Zsilinszky, volt Vilmos császár útnál), és van 130-as szám (a Hősök terénél), és különben is — éppen elég hosszú: 2300 méter. Pedig 1870-ben a képviselőház ülésén csaknem ezen bukott meg a sugárút ügye. Az ellenzék ugyanis rögtön felismerte a tervezett sugárút szinte védhetetlen gyengéjét: nem . köt össze semmit semmivel. Nem vezet ki a Dunához, mert a Lipótvárosban útját állja a Bazilika tömbje, kifelé pedig elvész a Városerdő (ma Városliget) bozótjaiba. Azonkívül, mint a képviselők mondogatták, olyan vidéken vezet keresztül, ahol a madár se jár. (Legalábbis ők, a honatyák nem jártak arra.) Mivel érvelt a másik tábor? Pesten létre kell hozni a sugárutak és körutak modern rendszerét. Ennek első fázisa lesz a terézvárosi sugárút. Hogy miért éppen ez? Mert szüksége van a közönségnek egy széles, levegős, kellemes sétaútra. Az ellenzék tüstént lecsapott a valóban gyenge érvre. Sétaút? Abban a városban, ahol még megoldatlan a csatornázás, a Duna-szabályozás, ahol nincsenek közraktárak és kikötők, ahol még kevés a híd? Luxus! Indokolatlan fényűzés... Sok igazság volt ebben az érvelésben. És mégis ... Még abban az évben ledőltek az útjába eső földszintes terézvárosi viskók, szétszedték a majorsági palánkokat és épületeket. Hat év múlva már állott a sugárút, foghíjasán ugyan, a mai villasor helye még olyan volt, mint a faluvége, de volt. Itt kezdődik a Népköztársaság út A Magyar Állami Operaház (Vámos László felvételei) És a sugárút, amely pártfogójáról, Andrássy Gyula miniszterelnökről nyerte nevét, lassan megtalálta a helyét és rendeltetését fővárosunkban, s ma dísze, ékessége. Hogy milyen ma a sugárút? Mi új van rajta? De miért is kellene ide újat tenni, ha "egyszer a sugárút úgy szép, amint van? Az első szakasz ékessége még mindig az Operaház, úgy, amint 1884-ben, Ybl tervei szerint >*a legjobb reneszánsz modorban« megépült. Az Oktogonon (régen magyarul Nyolcszög térnek nevezték) új köntösben áll az Abbázia Kávéház, szemben a Savoyt éppen átalakítják. Arrább, a Vörösmarty utca sarkán megtaláljuk a régi Zeneművészeti Főiskola neoreneszánsz épületét, amely hajlékot adott Liszt Ferencnek és tanulni vágyó növendékeinek. Pár házzal odébb a hajdani Országos Mintarajztanoda, ma Képzőművészeti Főiskola, mellette a régi Műcsarnok megszűnt épülete a főiskolának szolgál, földszintjén pedig, Nagy Endre kabaréja helyén az Állami Bábszínház kapott otthont. A Köröndön túl látszólag mit sem változott a kép. Az árnyas kertek mögé húzódó villákat a helyükön találjuk, legfeljebb rendeltetésük más, mint régen. Most intézmények, gyermekotthonok, múzeumok, követségek célját szolgálják, s némelyikben lakások vannak. A sugárút sok mindent megért. Végigvonultak rajta és az alatta húzódó földalatti vasúton, Európa második metróján Ferenc József császár és kísérete, azután az első világháborúba induló csukaszürke katonaoszlopok. 1919-ben vörös lepel borította a Hősök terén a királyszobrokat, és vörös zászr lók alatt vonult a nép az Andrássy úton. 1930 szeptember elsején itt hömpölygőit a munkáért, kenyérért tüntető tömeg, itt kergették őket a kardlapozó lovasrendőrök. Tizenöt évvel később megint itt vonultak a dolgozók tömegei, de a rendőrök, az újak, tisztelegtek és utat csináltak nekik. 1945. május elseje volt. Hát igen, kedves idegen, igaza van. Ennnek a sugárútnak nincs eleje és nincs igazi vége. Mégis szeretjük, mert felségesen szép és életünk egy darabja. De nemcsak a miénknek, hanem apáink és nagyapáink emlékeinek is. Sőt, alighanem unokáink és azok unokái is meghatódva mennek majd végig rajta. Hogy milyen közlekedési eszközön, azt persze nem is sejtjük még ... Novobáczky Sándor LOMBIK Y FALU JÁRÓ-AUTÓ Vita az életformáról Néhány hónappal ezelőtt irodalmi folyóiratunkban, az „Űj lrás”-ban érdekes és sok vitát kiváltó írás jelent meg. Gyurkó László írta és címe „Vallomás az életformáról”. Helyenkint ellentmondásos és korántsem tisztázott nézetek meglehetősen összezsúfolt gyűjteménye ez a mai, harminc év körüli írókorosztály életforma-problémáinak és az alkotó munkáját akadályozó tényezőknek. Nem is egy nyugati kommentár — előfordult, hogy félmondatok elhagyásával, s összefüggéseiből kiragadott gondolatok, szándékos átcsoportosításával — olyan jelleget kölcsönzött a cikknek, mintha az „a fiatal magyar írók életundorát” tükrözné, sőt, mintha valamilyen fajta lázongás lenne a rendszerrel szemben. Hadd szögezzük le rögtön, hogy a „Vallomás az életformáról” és az utána széles körben kibontakozott vita egészen mást tükrözött, sőt bizonyított. Az orrabukás szabadsága „Nem kínoz benneteket legalább olykor a kétely, vajon jó úton haladtok-e?” A cikk ezzel a kérdéssel fordul a szóban forgó írókorosztályhoz, majd részletesen kibontja a szerző panaszait. Sűrítve, a következőkben lehetne összefoglalni a Gyürkét, illetve szerinte az egész korosztályt foglalkoztató negatív vonásokat: A már említett írókorosztály nagyrészt a saját hibájából bizonyos lombik-életformába kényszerült, tevékenysége zárt belső körön, az eszpresszótól a szerkesztőségekig, illetve kiadókig terjedő rádiusszal megvonható körön belül játszódik le, s ezzel szemben nem használják ki ama másik életformának a lehetőségeit, amelyet a falujáró gépkocsi biztosít. Ezen túlmenően helyteleníti, hogy túlságosan „fogják a kezüket”, „úgy óvják őket, mint valami üvegházi palántát”, nincs meg az „orrabukás szabadsága”, a kiadók, illetve lektorok „másodkézből átvett elméletekhez igyekeznek igazítani művészetüket”, vagy egyrészt azt várják tőlük, hogy „kész” műveket tegyenek le a szerkesztői asztalra, másrészt megpróbálják „jellemükből kiretusálni a szabálytalan vonásokat”. Emellett, szerinte, ennek az írókorosztálynak az életszínvonala nem emelkedett egyenlő arány- • ban az országéval, és a külföldi jutalomüdülések nem elégíthetik ki a világ megismerésének igényét. A cikk további fejtegetéseivel ellentmondásokba bonyolódik, mert amíg korábban egzisztenciális problémákról beszélt, addig második felében az elhízásra, még pedig nemcsak a fizikai, de a szellemi elhájasodásra és a puha ágy megszokására panaszkodik, mintegy ezzel indokolva a kísérletezési kedv csökkenését. ír ezután a nyárspolgári életforma elkorcsosító hatása ellen, majd megállapítja, hogy a „közérzetük rosszabb, mint az ország közérzete”. Itt természetesen csak a panaszokat soroltuk fel, hiszen nyilván ezekből vonták le a kéretlen „írás-magyarázók” az életundor következtetést. Eszpresszó-centrizmus A cikket követő vitában — volt vagy negyven hozzászólás — azután világosabb körvonalakat öltött és sok tekintetben tisztázódott is e korosztály életforma, illetve alkotási problémája. Megállapították a többi között, hogy senki sem kényszeríti őket „lombik-életre”, az irodalmi élet nem olyan bűvös kör, amelyből ne lehetne kilépni és nem létezik olyan döntő körülmény, amely eszpresszó-centrikus életformává zsugorítja szemhatárukat. Ami a „kész” műveket illeti, természetesen nincs olyan kiadó vagy lektor, aki rögtön remekműveket várna a fiataloktól, de mindenesetre épkézláb műveket, amelyeknek van mondanivalójuk és hibáikkal együtt is ígéretesek. Az „orrabukás szabadságát” illetően, amit a cikk jog gyanánt kér, az jóideje igény, a szerkesztők és kritikusok régóta várják a merész, kísérletező, korszerű írásokat. Rámutattak arra is, hogy a modernséget senki sem kifogásolja, ha az nem levetett ruhák felöltését, utánzást és epigon-próbálkozást jelent, összefoglalva, általában az az álláspont alakult ki, hogy a legnagyobb baj a mondanivaló hiánya, főleg a ma embere számára szükséges mondanivalóé. A mához kell tehát szólni és mindenkinek ki kell harcolni az élettől a maga sajátos írói anyagát. Ábrázolni és tettekkel alakítani a valóságot. — ez az írók feladata. Mit mond Németh László Még mielőtt az említett cikk megjelent és körülötte a vita kibontakozott volna, figyelemre méltó tanulmányt olvashattunk Németh Lászlótól a Kortárs-ban arról, mit tenne, hogyan élne, ha most lenne fiatal. Ebben írja a többi között: „Az utazásban az a szép. hogy figyelmünk, amíg úton vagyunk, éberebb, mint máskor. Az ifjúkor első esztendeiben az ember állapota természetszerűleg hasonlít az utaséra. S benne is ott van a fürkész érdeklődés, hogy az emberek titkait megértse, a társadalmi viszonyoknak a mélyére lásson. El kell-e kopnia ennek a figyelemnek? Lehet-e úgy élni, hogy tompulás helyett inkább élesedjék?” Majd rögtön válaszol is saját kérdésére: „Én azt hiszem (s tán tapasztalásból is tudom), hogy lehet. S hogy erre ma is megvan, sőt több a lehetőség, mint az én fiatalkoromban.” A ma fiatalságának adott tanácsai abban foglalhatók össze, hogy a termékeny „jófajta” becsvágy vezesse őket, amelyet nem az Én érvényesülési vágya, hanem az Ügy lelkesít, hogy a nagyságot igyekezzenek ábrázolni, azt a nagyságot, ami ott lüktet korunk érverésében, s hogy a szocializmust ne a tökéletesség plátoni eszménye felöl bírálják, hanem vigyék bele a maguk tiszta szándékát, jóakaratát, lelkesedését és így segítsék annak minél teljesebb megvalósulását. Mint látható, Németh László korábbi, s a vita későbbi megállapításai csaknem azonos feleletet adnak a harmincas korosztály problémáira. Tág horizontok Világos tehát, hogy a cikkből és a vitából egészen más következtetések vonhatók le. Ott kint mindenekelőtt észre kellett volna venniük azt a bátor és nyílt problémafelvetést, amely az egész vitát jellemezte, s ami korántsem mutat lombik-légkörre, még kevésbé kívülállásra és legkevésbé életundorra, hanem az útkeresés forrongó szenvedélyességére. Másrészt — s ez a legfontosabb —, a kifogások nem a társadalmi rendszert, hanem az egyéni életrendszert, illetve e fiatal író-csoport egészségtelen életmódját érintik és a vita egész éle ez életforma avult vonásai ellen irányult az új, a jobb megteremtésének, segítésének igényével. És itt kiszélesedik az egész kérdés, hallatlanul tág horizontok bontakoznak ki. Mint a folyóirat vitazáró cikke megállapítja: nyilvánvalóvá vált, hogy fiatal íróink helyzete függvénye és mutatója egész társadalmunk, s azon belül egész ifjúságunk mai életének, amely egészében helyes irányban halad. Eljutottunk tehát a nehezebb és bonyolultabb kérdés, a „kultúra és életforma” problémájának vizsgálatához, s ennek tanulságairól ugyancsak érdemes lesz beszámolni. Pethő Tibor Halidór Kiljan Laxness Nobeldljas Izlandi Író, felesége társaságában néhány napig Budapesten tartózkodott. — Kedves emlékem marad többek között egy irodalmi est Domoszlón, termelőszövetkezeti parasztok között — mondotta. — Ezenkívül nagy hatással volt rám Bartók Béla három művének operaházi előadása, különösen a Csodálatos mandarin. Eddig Is ismertem és nagyra tartottam Bartók művészetét, de ez az előadás mélyen meghatott. Legutóbb meg egy könyvesboltba hívtak el, hogy magyarul megjelent könyvemet dedikáljam. Gondoltam, nem sok dolgom lesz. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor rövid egy óra leforgása alatt legalább kétszáz budapesti olvasóm hozta el régebben vásárolt könyvét... Képünkön Halidór Kiljan Laxness Nobeldíjas lró, feleségével a domoszlól Mátragyöngye termelőszövetkezetben (középen a tolmács) 8
