Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)

1962-04-15 / 8. szám

SZILÁRD LEÓ ÉS AZ IFJÜ XRAM

Képzeljük el, hogy kitört és nagyon röviden lezajlott a harmadik világháború. Elnézést kérek a további elképzelni való szörnyűségéért, de nem tudom elkerülni. Az atomháborúnak nem volt győztese, de vesztese sem: a földön megszűnt az élet. Ebben az időben érkezik egy távoli égitestről egy űrhajó egy másik világ tudósaival, biológusaival, filozófusaival, hogy megismerkedjenek bolygónk életével.

Aki most a pokolba küld engem az efféle elképzelésekkel, attól még fél perc türelmet kérek. Az elképzelés nem tőlem származik, nem is írótól vagy politikustól. Ennek a nyomasztó képnek a szerzője Szilárd Leó professzor, a nukleáris kor egyik megteremtője. Magyarországon aránylag kevéssé ismerik nevét, pedig magyar származású és sohasem tagadta meg magyarságát. Mit kell tudni róla? Elmondhatnám az atomfizika szakkifejezéseivel is, például így: az olasz Enrico Fermivel együtt ő készítette élő elméletileg az atomhasítást, és részt vett az első atommaghasítási kísérletekben. Ez nem kevesebbet jelent, mint annyit, hogy Szilárd Leó nélkül nem volna atombomba. Mondhatjuk így, ha pesszimisták vagyunk. De mondhatjuk úgy is, hogy Szilárd Leó nélkül nem kezdődött volna el az atomkor. Kifejezhetjük az emberi haladás nagy összefüggéseinek szakkifejezéseivel is: Szilárd Leó az összekötő kapocs Einstein éh a modem nukleáris fizika között. Einsteinnek barátja és tanítványa volt és később emberként sem távolodott el mesterétől: azok közé az amerikai atomtudósok közé tartozik, akik az első pillanattól kezdve követelték az atomenergia nemzetközi ellenőrzését.

Szilárd Leónak nemrégen megjelent egy könyve. Nem tudományos könyv, de tudósé, aki belülről ismeri az atomkor nagy problémáit, és ráadásul ragyogóan ír. A kötet címe: «The Voice of the Dolphins«, «■A delfinek hangja«, és fél tucat novellát tartalmaz. Az egyiknek a címe ■»Report on Grand Central Terminus«, vagyis »Jelentés a nagy központi pályaudvarról«. Az a bizonyos más égitestről ide érkező küldöttség ugyanis történetesen a New York-i főpályaudvar közelében száll le és a kihalt, ember nélküli pályaudvar berendezéséből próbálja rekonstruálni, milyen lehetett az élet a földön.

Félelmetes látomás, szörnyűségesen szellemes tudósi és írói gondolat. A -Jelentést« egyes szám első személyben írta az idegen égitestről érkezett csoport vezetője. Elsősorban az a kérdés foglalkoztatta őket, mitől szűnt meg az élet a földön. Hosszú ideig nem tudtak rájönni, mígnem a küldöttség lefiatalabb tagja emlékeztette őket, hogy néhány évvel ezelőtt egy hét leforgása alatt több hatalmas robbanást figyeltek meg ezen a kis, jelentéktelen bolygón. A fiatal tudós véleménye szerint urániumbombák robbantak. Ezt a feltételezést a delegáció elfogadja, de nem tudják magyarázatát adni. Minden egyéb jeilböl arra következtetnek, hogy a földön ésszerű lények éltek. Miért pusztították volna el önmagukat?

A fiatal tudós, akit az író Xramnak nevez, a New York-i főpályaudvar tanulmámyczásábóli kísérli meg bebizonyítani feltételezését. A pályaudvaron ugyanis félreeső helyeket találtak, amelyeknek rendeltetését hamar megállapították, csak azt nem értették, miért kellett kis, ikerek fémlapocskákat bedobni egy nyílásba,, hogy ezeknek az egészségügyi fülkéknek az ajtaja kinyíljon. A delegáció vezetője valamely rejtelmes, vallásos-szertartásos jelentőséget tulajdonított a kis, kerek fémlapocskák elhelyezésének. Az ifjú Xram tovább kutatott és a pályaudvar más jelenségeiből arra a következtetésre jutott, hogy ezeknek a kis, kerek fémlapoknak nem szertartásos jelentőségük volt, hanem — szó szerint idézem Szilárd szavait — -a földlakók a javak termelését és elosztását ezekkel a kis, kerek fémlapokkal hozták összefüggésbe. Xram kiszámította, hogy a fémlapocskákon alapuló gazdasági rendszer nem lehetett állandó, hanem szükségszerűen olyan hullámzó mozgásnak van alávetve, mint az elmebajosok mániás-depresszív ciklusai. Xram szerint ilyen depresszív időszakban elképzelhető a háború a földlakók között«.

Idáig a. történet erősen hasonlít a sokszor olvasott és filmen látott tudományos-fantasztikus történetekhez, legföljebb azzal a különbséggel, hogy Szilárd minden sorából a nagy tudós hitelessége árad. Amikor azonban idáig eljut, fordít egyet a történeten, és e mozdulattal megzavarja lelkiismeretünket is. A delegáció vezetője ugyanis nem fogadja el az ifjú Xram elméletét, elutasítja a nukleáris háború gondolatát, mert mind a 'központi főpályaudvarnak, mind a nevezett bolygó egyéb jelenségeinek tanulmányozásából azt a következtetést vonta le, hogy a földlakók ésszel és értelemmel bíró lények voltak, tehát nem követhették el mániás-depresszív elmebajosok hibáját: az ömelpusztítást.

Szilárd Leó itt befejezi elbeszélését. Nem teszi hozzá, mert íróilag fölösleges, de az olvasó hozzágondolja: nem lehet, és ne is legyen soha lehetséges, hogy az ifjú Xramnak legyen igaza, hiszen ésszel és értelemmel bíró lények vagyunk. S hogy azok vagyunk és eszerint akarunk cselekedni, annak tanúbizonysága a legnagyobb tengeren túli atomtudósnak ez a fájdalmas, Vitriolos, szellemes, igaz és igazságos írása is.

Boldizsár Iván

jára emlékezünk e helyen: Juhász Gyulára, századunk költészetének egyik kiemelkedő egyéniségére, aki huszonöt esztendővel ezelőtt önként menekült a halálba; Molnár Ferencre, a magyar színműirodalom világviszonylatban ismert és elismert képviselőjére, aki tíz esztendővel ezelőtt, távol a szülőföldjétől, New Yorkban hunyt el és végül Odry Árpádra, a Nemzeti Színház művészére, a Színművészeti Akadémia igazgatójára, aki huszonöt évvel ezelőtt hagyta árván a színpadot, tanítványait és közönségét.

JUHÁSZ QYULA:

yUilyen oolí...

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,

De ha kinyílnak ősszel az egek,

A szeptemberi bágyadt búcsúzónál Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,

De tavaszodván, ha sóhajt a rét,

Ügy érzem, Anna meleg szava szól át Egy tavaszból, mely messze mint az ég.

MOLNÁR FERENC:

NEW YORK-I GONDOLATOK EQY ITTENI BETEQSÉQRÖL,

AMELYNEK NEVE: EMIGRÁCIÓ

Kezdődni úgy kezdődik, hogy az ember úgy érzi magát, mint egy turista. Érett férfikorban elmenekült valahonnan Párizsba vagy Londonba, vagy Rio de Janeiróba vagy New Yorkba. A város tetszett vagy nem tetszett és turistának érezte magát. Aztán múltak a hónapok. Majd az évek. A turista nem ment haza. A turista megragadt. A turistából: emigráns lett. Az egészségesből: beteg, ö még nem vette észre, de a többiek már észrevették az egyre kevésbé kormányozható idegein, a panaszkodásai nagy mennyiségén és kis minőségén, a kritikai tehetsége gyors fejlődésén, a honfitársaival való érintkezési vágy állandó csökkenésén és azon, hogy egyre rosz-Molnir Ferenc

ben jönnek és egyre rosszabbak. A súlymérték, a hosszmérték és a hőmérő átszámítása túl komplikált kezd lenni. Az ember egyre jobban ugyanaz marad, aki volt, mialatt körülötte minden egyre jobban kezd különbözni attól, aminek eleinte látszott. Az ember egyre mélyebben kénytelen belekeveredni az új életbe, tehát egyre több helyen üti meg magát. Tipikus emigráns-tragikum az, hogy az ember önmagát szokja meg, ahelyett, hogy a környezetét szokná meg. így megy át a betegség néhány év alatt a második fázisba, amely rendszerint egy elektrokardiogrammal kezdődik és injekciókkal, kapszulákkal folytatódik, nem sok eredménnyel.

szabbul beszél angolul, mert tudata alatt feladta az érett korban már hiábavaló küzdelmet az idegen nyelvvel. Az emigráns mindezt egyelőre nemigen veszi észre, ö csak azt veszi észre, hogy altató nélkül nem tud aludni. Az emigráció nevű betegségnek első fázisa evvel az altatóval kezdődik. Hogy mikor? Némelyiküknél korábban, másoknál későbben. Magános embereknél korábban. Családosoknál későbben. Jómódúaknái későbben. Szegényeknél korábban. Gyerekek nem kapják meg: az emigráció nem gyerekbetegség. Az emigráció az úgynevezett hajlottkorú emberek betegsége. Fejlődésének tempója elég gyors. Kérlelhetetlenül, fokozatosan romlik az állapot. Az altatóadag egyre nagyobb. A klórvegyülettel kezelt vízvezetéki víznek egyre furcsább az íze. A levegő meleg enyvtartalma (angolul: humidity), az autók kipuffogott szénoxidja és akrolein-szaga az utcán egyre kevésbé élvezetes. A dohány, a kávé, a kenyér egyre idegenebb. A belpolitikai viták, a helybeli viccek, a képestréfa sorozatok egyre érthetetlenebbek. A hírek hazulról egyre sűrűb-UVNAAAAAA^^^WWNAA^AAAA^AA^AAAAAAA.

ODRY ÁRPÁD UTOLSÓ SZEREPÉBEN, SOYA: KI VAGYOK ÉN? ClMO DARABJÁBAN A NEMZETI SZÍNHÁZ SZÍNPADÁN, 1936. OKTÓBER 30-ÁN