Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)

1962-04-01 / 7. szám

Sok emigráns, disszidens *

Már csak a keríti» hiányaik

(Novotta Ferenc felvételei)

magyar bányász él Lothanngia, Borinage. Dél-Wales és a Saar-vidék ipari településein, Egyre többen írnak nekünk és ők kérdezik: milyen az itthoni Dorog, Tatabánya, Pécs, Komló?

Általában nem szokás, hogy valamely újság rövid időn belül ugyanazzal a vidékkel foglalkozzék. Am múltkoriban, amikor Tatabányán jártam, összeakadtam egy fiatal bányásszal, aki külföldről tért haza. A vele való beszélgetés késztetett rá, hogy egy cikk erejéig ismét viszszatérjek Tatabányára és a sok érdeklődő előtt felnyissam Gáspár István, Tatabánya, Dózsákén 43. szám alatti lakos naplóját

Született, 1936. május hó 26-án. A bányatelepen nevelkedett, érthető hát, hogy összeforrott vele. Ezért ment szakiskolára és tett bányaipari technikumi érettségit. A Dorog-Tatai Aknamélyítő Vállalatnál volt aknász, amikor 1956 tragikus októbere bekövetkezett. Elment 6 is, mint mondja: meggondolatlanságból.

Útja ettől kezdve hajszálnyira azonos sorstársaiéval. Az ausztriai Haimingban láger várt rá. Ott kutatták fel a nyugatnémet bányatrösztök toborzó ügynökei, Egy hónappal később már a Ruhr-vidéken fejtette a szenet. Négy és fél hónapot töltött kint. Szépen keresett, korszerű körülmények között dolgozott.

Miért jött mégis haza?

Egyrészt azért, mert idős szülei hívták. Másrészt — az ő saját szavaival élve — »ahogy megismertem a kinti világot, mind kevésbé kívántam ottmaradni«.

1957. március 15-e az emlékezetes nap, akkor ért Győrbe. 1957. március 16-a

még ennél is emlékezetesebb, mert Tatabányát jelentette ismét az életében. Korábbi munkahelyére szó nélkül visszavették, Igaz, nem aknásznak »csak« vájárnak, hiszen megüresedett helyét nem hagyhatták annyi ideig betöltetlenül.

Közben, további négy hónap múltán, bevégezték a XV. számú akna mélyítését. Ekkor azt kérte, helyezzék át ide: hozzánőtt, megszerette, ő építette, ő akart hát dolgozni benne.

A vájárból másfél évvel később lőmester lett és 1961. március 15-én (két nevezetes március 15-e a fiatal életében!) elérte újra nagy álmát: aknásznak nevezték ki ismét.

Havi keresete prémiummal együtt 3000—3100 forint. Ehhez járul még a hűségjutalom, amely nála — például

tavaly — 3100 forint volt. lesz több is, hiszen, hagyták cserben a bányát ezért »Hűségjutalom!«

azoknál öt-hatezer forintot is kitett; néhány év és lesz annyi nála is!

Üjabb lap a naplóban. 1958. augusztus 30-án tartotta esküvőjét. És megint egy lap: 1960. május 24-én megszületett a szőke hajú Marika. .

Ezután egy tervrajz következett, majd a megvalósítás. Es már állnak a falak, lákályosak a szőnyeggel borított, kézimunkával, televízióval, fikusszal díszített szobák.,, Otthon ez, igazi otthon.

S talán elfogadják válasz gyanánt a lotharingiai, a délwalesi, a saar-vidéki és más nyugat-európai bányavidékekről érdeklődő magyar bányászok. SZABÓ MIKLÓS

EGY HALOTTRÓL

zitívuma a disszidálásoknak. Nap minit nap olvashatunk „hőstetteikről” a bűnügyi sajtóban, s könnyen meglehet, ilyenek közé kevedett ő is, fiatalon, tehetetlenül, tájékozatlanul. Míg egyszer eljutott a válaszút elé, s mindegy is, hogy saját megtört lelkiismerete vitte oda, vagy pedig a nyomába szegődött törvény elől futott a kerekek alá. A tragédiának ez a lehetősége gyakori és köztudott, tehát nagyon valószínű. Ezen megállapodhat a képzelet és megnyugodhatna. De tovább kutat, más változatot keres.

A HONVÁGY — ezt így nem hiszem. Pedig nem tudok régi és új kivándorlóról, beérkezett, jólszituáltról sem, akiben ne élne ez a pontosan épp úgy meg nem fogalmazható, de nagyon is létező érzés, mint amilyen megfoghatatlan és mégis létező jelenség, erő az elektromosság. S mindenkinek mást jelent. Az öregeknek legtöbbször egy volt faluszéli fát, amelyről madárfészket szedtek, a költőnek a nyelvet, a háziasszonynak a töltöttkáposzta receptjét, a polgárnak az Abázzda kávéházat, a gyermekei után kivándoroltnak a szomszédokat, a szüleikhez kivándoroltaknak a pajtásokat — egy elvont eszme csupa hétköznapi megnyilvánulásai. De hát a láthatatlan elektromosság is köznapi fényben, hőben, erőben jelentkezik, amikor világit a könyv fölött, libát süt és hajat szárit. Vagy tömény mennyiségben — agyonüt.

És ezt a fiatalembert mégsem ez az Ismeretlen honvágy ölte me«. Valamd más, tudom.

EGY IDŐS MÉRNÖK, aki életéből őt évtizedet tőkés rendszerben töltött el, s másfelet csupán a mostaniban, mondotta nekem, hogy mégis, amikor tizenöt esztendő után először egy tőkés államba utazott, milyen különösen érezte magát: a szállodaportás mély alázata, s az igazgató kettős, Jánusz-arca, amint az alkalmazottal szemben isten, a vevővel szemben szolga; hogy a parkok kapujában kint a tábla, „magánterület, belépni tilos”; hogy az úr nem a „nő” nyelvi megfelelője, hanem valóban úr, aki tulajdonának és hatalmának tudatában uralkodik akár egyetlen segédjén, a' ár harmincezer alkalmazottja fölött. Tizenöt év alatt elszokott a születés és vagyon alá- és fölérendeltségén alapuló társadalomtól, pedig élete javát abban töltötte.

Most tessék elképzelni azt a fiatalembert, aki bele sem született. Akinek nem szerzett, hanem természetes önérzete más társadalmi dimenziókban alakult ki, s azután minden átmenet nélkül került a számára érthetetlen és megalázó hatalmi-létra minduntalan elébe ütköző fokai közé, Ha a nyomor elviselésére nem oltjuk be fiatalságunkat, mert ez a fogalom nálunk kiveszett, mégannyira védtelen a társadalom osztályerői ellen — ha a lelkét, önértékébe vetett hitét törik szét. Huszonegy éves fiatalember honvágya lehet egy elhagyott játszótér, néhány barát, oly gyakran a nyelv, mégis, legtöbbször a tudatosan soha végig nem gondolt, de létébe, világképébe ivódott emberi egyenrangúság, amely addig oly természetes volt számára, mint a tiszta víz. Mást nem ismert. S most rajtavesztett.

TALÁLGATTAM csupán, de ha megszavaztatnának, mind közül az utolsóra adnám szavazatomat. Egyébként az sem lehetetlen, hogy részeg volt csupán, s a kerekek alá esett, De az igazság lényegén ez sem változtat.

IIO a ATI PÉTER:

TALÁLGATÁSOK

AZ HUMANITÉ február 274 számában olvastam a következő rövid hírt:

Tegnap, 14 óra körül a Notre Dame des Champs metróállomáson, a befutó kocsi elé vetette magát Deák Dezső 21 éves, Rue de Chateaubriand 5. szám alatt lakó magyar fiatalember. A motorkocsi alá esett és azonnal meghalt.

Kommentár, magyarázat nem volt hozzá. Ahhoz túl sok baleset, balszerencse és öngyilkosság történik naponta a világban. Egyre kevés hely jut az újságban — ha egyáltalában jut. De az ember nyughatatlan, fürkésző természet, ha nem nevezik meg előtte az okot, keresni kezdi, s ha nincs módja erre sem, legalább találgat. Valóban, az eset, bármenynyire is fásultak legyünk háborúk és földrengések naponta reggelink mellé tálalt szenzációi között, megrendítő — azzá teszik a halál mellé a kor — 21 év! —, s a származás: magyar. Miért hát?

Miért hát? — kérdezzük, s mert nincs kitől mástól, hát magunktól. És a képzelet útjára indul — válaszolunk magunknak. Többféle képpen is, hiszen ebből él a képzelet.

SZERELEM — ez némileg banális, de egyszerű válasz volna. Fiatal emberek könnyen választják szerelmi csalódásukban a halált, különösen a nők. Ezúttal az áldozat férfi, de a képzelet nem ezért ad túl a lehetőségen elég hamar. Inkább azért, mert akkor nem tudja eléggé sajnálni az áldozatot: gyenge, ingatag az a lélek, amely az élet küszöbén már meginog egy szerelmi csalódástól, amely — mi, i kik többnyire túléltünk hasonlót, többet is, 1 adjuk — múlandó, s nem is a legnehezebb.

NYOMOR — ez hihetőbb, s megrendítőbb is. Van elég példa rá, mint őrölte fel a diszszidens-sors azokat, akik semmivel a tarsolyukban nekivágtak a vakvllágnak, — a semmire. S nem is találtak azután ennél többet. Se munkát, se kenyeret, se reményt. Az ábrándok és a valóság néha egybevágnak, de gyakrabban egymás arcába, s ilyenkor az áldozatból könnyen lesz a szó szerinti értelemben is áldozat. Erre is azt felelhetné valaki, hogy hát ó be hányán voltak, akik bizony fiatal korukban korgó gyomorral aludtak a csillagos ég alatt, de nem adták meg magukat! Ha egy fáradt családapa veszíti el erejét és ezzel önmagát, megértik, de huszonegy éves korban még félholtan is kapaszkodni kell az életbe! És így is van, igaz. Ha mégis megtörténhetett, bevallom, az a mi „hibánk” is. Idéző jelbe kellett tennem a hibát, mert erről van szó: nálunk, ha valaki kikerül az iskolából, tálcán nyújtjuk neki a munkalehetőséget. Nem oltjuk be fiataljainkat a létbizonytalanság, a munkanélküliség vakcinájával, tehát nincs is ellenállásuk a kórokozók ellen. Persze, mi azt mondjuk, hogy nincs is szükség az oltásra, mert nálunk nem is áll fenn a fertőzés veszélye. Csak ha valaki idegen környezetbe, idegen világba kerül, látja kárát... De mi nem Idegenre neveljük fiataljainkat —• s ha mégis odakerült — ezért a tragédiáért ott is kell keresni az okok mellé a felelősöket is.

TALÁN VÉTKEZETT — a nyomor lehetőségéhez társul szegődik ez is. Az ifjúság a romantika túlhajtásának is életkora, s ha időben visszaszámolunk, több mint valószínű, hogy a fiút a serdülők kalandvágya vitte idegenbe. A kalandvágyat pedig legkönnyebben a bűn nyergei! meg. Meglehetősen szép számú gengsztertől is megszabadultunk mi öt esztendővel ezelőtt, s ez a tény tragikomikus po*

1

I

V

*

I

\

t

t$

I

\

\

I

i

I

I

»

t

\

\

1

\

t

\

I

l

1

i

1

i

I

1

l

i

i

i

I

Békéii Benő, a dunántúli református egyházkerület új püspöke,Dobi István, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke előtt letette az esküt a Magyar Népköztársaságra és az alkotmányra

Győr megyében a héderváti kastély parkjában dacol az idővel a híres Kontfa, amely —< a néphit szerint — 1241 óta tanúja a magvar történelemnek. A rügyeit bontogató faaugastyánl Mestyán .János a falu egyik lakója szeretettel ápolja