Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-04-01 / 7. szám
az argentínai magyar természettudósra A műit év december 7-én volt kétszáz éve, hogy Körmöcbányám megszületett Haenke Tádé, aid mint botanikus és természettudós jelentős szerepet játszott, Dél-Amerika s többek között a La Plata-i alkimályság (a függetlenség kivívásáig ez volt Argentína neve) növény- és állatvilágának a feltárásában. Az évforduló alkalmából most jelent meg Münchenben Haenke Tádé életéről és munkásságáról Kühnel József könyve, amelyben a szerző Haenkét németnek tünteti fed. Am Haenke Tódé — német vezetékneve ellenére — magyar szülők gyermeke volt. A. Ratto argentin író a Malaspina expedíciónál int könyvében — amely expedíciónak Haenke is tagja volt — hangsúlyozza Haenke Tádé magyarságát, utal arra, hogy édesanyjának mindig magyarul írta a leveleit, sőt megemlíti, hogy kitűnő muzsikus lévén, az expedíciós hajón hegedűjétékával szórakoztatta társait, s ilyenkor magyar dalokat is játszott. Igaz, hogy az egykorú magyar tudományos világgal nem volt semmi .kapcsolata, tudományos munkáit, útirajzait spanyolul írta, s ezek kézirat formájában kerülték el a Buenos Aires-i madridi és más nemzeti könyvtárakba. Csak jóval szerzőjük halála után jelent meg egy részük nyomtatásban spanyolul és más nyelveiken, de sajnos magyar fordításban nem. Születésének kétszázadik évfordulója jó alkalom arra, hogy legalább vázlatosan ismertessük annak az embernek a kalandos életét és tudományos munkásságát, aki elsők között szerzett dicsőséget a magyarságnak Dél-Amerikában a La Plata partján. Haenke Tódé a körmöcbányai magyar elemi és középiskolába járt, utána Prágában tanult természettudományit, majd Bécsben folytatott orvosi tanulmányokat. Huszonhét éves voflit, amikor mint ismert tudós meghívást 'kapott a spanyol kormánytól, hogy vegyen részt a MaüBspdna expedícióban. Ez a tudományos expedíció az ismert olasz tudós, Alejandro Malaspina vezetésével 1789. június 30-án indult el Cadizból két hajón, a Descufoiertán és az Alrevidón Buenos Ainesbe azzal a feladattal, hogy a spanyol gyarmatokon oceanognafiai, föld-növény-óliait- és éghajlattani tanulmányokat folytasson. Mire Haenke Cadizba érkezett, hogy Malaspdnóval találkozzék, a két hajó mór elindult. Haenke nem esett kétségbe: felszállt egy épp akkor induló vitorlásra, hogy utolérje az expedíciót. El is jutott így Mantevideóiig, csakhogy a vitorlás, mielőtt kiköthetett volna, hajótörést szenvedett, s utasai nagy része elpusztult. Haenkének sikerült megmenekülnie; Linné Herbáriumával és személyi igazolványával a kezében úszott a partra. Üjabb viszontagságok után ökrös-szekéren, ló- és öszvérháton s ha kellett gyalogosan vágta át magát a Pampán és a Cordillerékon, s 1790 április 16-én végre sikerült csatlakoznia az expedícióhoz. A hároméves utazás alatt Haenke két munkatársával, a perui Antonio IPinedával és a francia Luis Neevel öt, egyenként 500 oldalas kötetben dolgozta fel a bejárt országok növény- és ósványvllágát, s ez a gyűjtemény — mint Malaspina megjegyezte — abban a korban a legteljesebb volt s több mint 15 ezer rirtika növényről és ásványról adott részletes leírást. Callaoban Haenke azt az utasítást kapta, hogy szárazfölden folytassa az utazást, s közben végezze kutatómunkáját Kolumbián, Perun s a La Plata-i allkirályságon keresztül Buenos Airesig, s ott csatlakozzék az expedícióhoz. Haenke most ismét, — ezúttal véglegesen — késibe le a találkozást, de nem véletlenül, hanem — mint egy levélből kitűnik — azért, mert több időt kellett szentelnie a kutatómunkára, s mire eljutott Buenos Airesbe, a Malaspina expedíció tagjai visszatértek Spanyolországba. Haenke azonban úgy megszerette ezt a kutató számára végtelen lehetőségeket nyújtó, feltáratlan, szűz világot, hogy nem tért vissza többé Európába. Bolíviában telepedett le véglegesen. Itt élt csaknem húsz évig, 1817-ben bekövetkezett haláláig. Ez idő alatt értékes tudományos és gyakorlati tevékenységet fejtett ki. Tanulmányokat írt az oma indiánok nyelvéről, üveggyárat létesített, kénsavat gyártott, expedíciókat vezetett az őserdőbe, a yucana indiánok földjére, s az Amazon két (hajózható mellékfolyója, a Madera és a Mámoré vidékére, s mindkét expedíció megfigyeléseit feldolgozta. E két munkája ugyancsak megjelent könyvalakban a Buenos Aires-i nemzeti könyvtárban meglevő kéziratok alapján. Haenke az indiánok között élt, s amennyire tehette, igyekezett nyomorúságukon és tudatlanságukon enyhíteni. Munkát adott nekik, iskolát létesített, ahol a gyerekeket és felnőtteket ímni-oivasni tanította, gyógyította őket, s bevezette közöttük az oltást. Közben maga is elindiónosodott egy kissé, legalábbis annyiban, hogy szenvedélyes lett a coca. Állítólag (halálát is ez okozta. Van azonban egy másik verzió is. Haenke ugyanis összeköttetést tartott fenn a Correo de Comercio című lappal, amelynek Manuel Bedgmano, az argentin függetlenségi 'harc egyik legnagyobb hőse volt a szerkesztője. Haenket is forradalmiársággal gyanúsították, mert leveleiben és egyéb írásaiban nem egyszer (bélyegezte .meg élesen a bolíviai gyarmati viszonyokat. Cisneros alkiróly nem jó szemmel nézte Haenke »gyanús- működését, és igyekezett rákényszeríteni, hogy térjen vissza Spanyolországiba. Haenke azonban nem volt hajlandó erre, s állítólag a cochabambai royalisták tették el láb alól az éppen kitört felső perui forradalom első zavaros napjaiban. Cochabamba-tartomány kormányzója Mendizalbál e Imás hivatalos jelentésiben közölte, hogy az élhúnyt természettudós értékes kéziratait Limába küldte. Hogy mi történt később e kéziratokkal, pontosan nem lehet tudni, de kétségtelen, hogy ezek ititokizatos módon elkerültek a madridi történelmi akadémiára, a Buenos Aires-i nemzed könyvtárba, a sevillai levéltárba, az angol múzeumba, sőt a prágai múzeumba is, amely az egyik legfontosabb munkáját, a Reűiqueiae Haenkenae (haenked hagyaték) címűt, amely több ezer növény leírását és rajzait tartalmazza, ki is adta 1830—35-ben. Humboldt, a nagy természettudós csodálattal emlékezett meg Haenke művéről, s kiemelte, hogy ennek milyen rendkívül jelentős szerepe van a latin-amerikai növény- és ásványvilág feltárásában és megismertetésében. Argentínai, chilei, perui és bolíviai tudományos körökben magyarként tartják számon ezt a sokoldalú egyéniséget, aki Magyarországról indult el, s megérkezett — a tudomány nemzetközi régióiba. Vér Andor Haenke Tádé Ezek a szűk belvárosi utcák, biedermeier hangulatú terecskék, paloták közé szorult ódon épületekkel, meghitt templomokkal, a régvolt Pest lelkét idézik. Akkor még állt a bástyasor, s a Váci kapun túl vége volt a városnak. A történelem néma tanúi ezek az utcák. Talán éppen Ninonnal sétált errefelé Kisfaludy Károly, itt kopogtak léptei Vörösmartynak, mikor Bajzáékhoz vitt az útja, s látták e házsorok: Petőfit, Vasvárit, Jókait, a reformkor, a szabadságharc nagyszerű nemzedékét. S aztán látták, a kiegyezés után, az újgazdagok gumirádlijait, bankárokat, kereskedőket, akik az arisztokráciához törleszkedve, oly jól érezték magukat abban a „szép békeidőben”. E pompa nyomait, a nagypolgári hivalkodás emlékét is őrzi a Bel-Tavaszl délelőtt és este a Váci utcában város. Talán leginkább a Váci utca. „S most ismerős a finom és a rút, a Váci utca meg a Váci út..." — írja szép versében Vas István, egyenesen az „úri nívó” szimbólumaként említve a Váci utcát, társadalmi ellenpólusként állítva szembe a proletár Váci úttal. Igen, így volt. A Váci utcában rendezkedtek be a nagy szalonok, Oi legújabb párizsi divat üzletei, az előkelő ékszerboltok. Bachruchnál rendelni a nyakláncot, Benczénél a cipőt, a Váci utcában vásárolni „komilfó” volt annak, aki számított valamit abban a világban. „Váci utcán, Váci utcán / szemed ámul hölgyek puccán...” — dalolta a korabeli sláger az utcáról, amelyen délelőttönként viüogókardú tisztecskék sétálgattak a legújabb divat szerint öltözött hölgyeikkel, s amely egyetlen hatalmas kirakat, „fenn az ernyő nincsen kas”-világ volt egy végtelenül szegény nagyváros közepén. Hogy mivé lett a Váci utca ma? Nem vált feleslegessé. De nem társadalmi ellenpólusa többé a proletár Váci útnak. Hogyan lenne az, amikor kint Angyalföldön, a Fiastyúk utcai paloták tövében fényreklámos, modern üzletek kínálják portékáikat és Csepel, Újpest, Kőbánya áruházai örökké zsúfoltak. Nem hivalkodó kirakat tehát a Váci utca, ahová csak sóvár szemmel tekinthet be a szegény. De ma is a szép holmik patinás utcája, egy új vásárlóközönségnek meghódolt terület. Szebb, mint valaha. Ott, hol az Angyalföldről iderobogó 15-ös busz megáll egy pillanatra, a Vörösmarty tér torkolatában, neonfényes csemegebalt kínál skót whiskyt, rajnai bort, francia pezsgőt. A csemegebolt mellett, a Türr István utca sarkán — valaha itt állt a Váci kapu — a belga légiforgalmi társaság irodája, szemben a szovjet Aeroflot invitálja az utazással kacérkodókat. Távolabb női ruhakölteményeket ajánl egy üzlet, fent az emeleten pedig a Corvina könyvkiadó, amely a világ négy tája felé küldi idegen nyelven könyveinket. Fiatal pár lép ki az „Anna” espresso ajtaján, talán éppen egy új számot hallgattak a Wurlitzeren. Férfidivatház, francia parfőmökkel dir csekvő illatszertár, itt piperekülönlegességeket, ott ékszereket ajánl egy bolt, üzlet üzlet hátán. S köztük, oázisként a pihenni vágyóknak, intim espressók, az „Anna", a „Kedves”, a „Napfény” ... De ne csak a kirakatokat nézzük, a házak is érdemelnek legalább cgy-egy futó pillantást, hiszen némelyikük régi-régi emléket hordoz. A Váci utca 9.-ben, ahol esténként a Bartók Béla nevét viselő terem Budapest egyik színházának nyújt otthont, volt egykor a „Hét választófejedelem”hez címzett szálloda. Dísztermében még Liszt is hangversenyezett, és a lépcsőház szép allegorikus szobrai előtt valaha bálozó fiatalok suhantak az éjszakai vígasságra. A 11. számú, kerámiával burkolt házat a nemzeti építőművészet nagy kísérletezője, Lechner Ödön alkotta. Aztán egy fájdalmas emlék: az egykori Kappelház romjai. Még a háború sem volt kíméletes az épülettel, amelyben, mint a márványtábla hirdeti: „... hunyt el 1830. november 21-én a mester, Kisfaludy Károly; 1855. november 19-én pedig a mesternél is nagyobb tanítvány, Vörösmarty Mihály.” A Váci utca e vidéke különben is a kultúra uralma alatt él. Valaha Cserépfalvi könyvesboltja volt az egyetlen „lámpás” errefelé. Ma az Akadémia Könyvkiadó „ínyencségeit” nyújtó kirakata mellett a Lengyel Olvasóterem szép képei ismertetik Lengyelhon tájait, arrébb egy antikvárium dús választéka, a Kultúra idegennyelwű könyvesboltjának kirakatában Utrillo egy reprodukciója, Thomas Mann német nyelven kiadott novellái, szemben, a Gorkij Könyvesboltban a szovjet irodalom remekei csábítják az egyetemről kiözönlő diáksereget. Mert az egykori piarista-ház ma az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelmi és irodalmi fakultásának nyújt otthont; meg — el tie felejtsük — a Kereskedelmi Kamara mintatermének, ahol most gépek helyett éppen Gink Károly művészi fotói vonzzák a látogatót, versenyre kelve a szomszédos Csók Galéria iparművész kiállítóival. S ezzel vége is a Váci utca, a mi kisebb méretű Kártner-Strassénk csillogásának. Mert ami a Kossuth Lajos utcai kapaszkodón túl van — ahol most az újjáépülő Erzsébet-hid vastraverzeit szegecselik —, az ha nevében Váci utca is, mégis más. Errefelé már vígan robog a busz, klasszikus stílusú házak, szürke kis épületek, apró boltok között, sétálók nem állják útját. A jobbra-balra nyíló görbe utcák — Sörház utca, Só utca, Szerb utca — egy darab régmúlt. Addig, míg az utca végére nem érünk. Ott egyszerre vége a varázslatnak. A Tolbuchin körúton már autók száguldanak, autóbuszok, villamosok rohannak át a Szabadság-hídon Budára, és egyszerre — minden átmenet nélkül — ránk tör a nagyváros százhangú zsivaja. Csatár Imre 5
