Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-03-15 / 6. szám
beteg: szenv i •keresem a kővetkező, honthy harrna aki meg pesti színész* időmből mindig a legkedvesebb kolleganőm volt , ami meg a mai napig is meg maradt hannaval most is élénk levelezesbe vagyok, hannanak február 2Iiken lesz születés napja nagyon kérném ha volna ideje es a nevembe egypar szál virágot es tiszta szivemből jo kivanaagaimat, valami] legforróbb csókjaimat atadni HAMVAIT HAZAHOZTÁK KÁROLYI MIHÁLY A Károly Mihály hamvaival érkező különrepülőgép fogadására megjelent Péter János külügyminiszter, hajtó Bizottságának elnöke, Mihályfi Ernő, az Elnöki Tanács tagja, országgyűlési képviselő, Szakasits sok. Jobbra: A koporsót díszőrség sorfala között emelték ki a gér yeres József, a Fővárosi Tanács Végre- Arpád, az Elnöki Tanács tagja és máiiiből (Novotta Ferenc felvételei) Károlyi Mihály 1955-ben külföldön elhunyt; hamvai eddig Angliában nyugodtak. Népünk és kormányunk tisztelettel adózik a nagy magyar hazafi emlékének, s özvegye óhajával egyetértésben, a forradalmi munkás-paraszt kormány lépéseket tett hamvainak hazaszállítására. Az illetékes angol szervek ehhez hozzájárultak, s biztosították a szükséges segítséget. A temetés megrendezésére a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa bizottságot küldött ki. A bizottság elnöke: Kállai Gyula, a Minisztertanács elnökhelyettese, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke; tagjai tudományos és művészeti közéletünk képviselői. • A különrepülőgép 1962. március 1-én Károlyi Mihály hamvaival Budapestre érkezett. A koporsót rendőrmotoros díszkísérettel vitték a Kerepesi temető halottasházába. kedves Üer ebesművész un Elöljáróban — olvasóink kedvéért — hadd idézzek nemrég Budapestre érkezett leveléből: „Kedves Karádi úr... kérésem a következő, Honthy Hanna, aki még pesti színészidőmből mindig a legkedvesebb kolléganőm volt, ami még a mai napig is megmaradt, Hannával most is élénk levelezésben vagyok, Hannának február 21-én lesz születésnapja, nagyon kérném, ha volna ideje és a nevemben egy pár szál virágot és tiszta szívemből jó kívánságaimat, valamint legforróbb csókjaimat átadni Most pedig, noha kérésével nem hozzám, hanem Karádi rendező úrhoz fordult, engedje meg, kedves Verebes művész úr, hogy a Magyar Hírek hasábjain én is válaszoljak önnek. Mindenekelőtt kérem, ne haragudjék, hogy soraimat ismeretlenül és méghozzá a nyilvánosság előtt intézem önhöz, de Karádi rendező úmák írt levele alkalmat adott nekem, hogy tanúja legyek a megható ünneplésnek, amelyben a magyar színészvilág részesítette az ön „legkedvesebb kolléganőjét”. Ennek az ünneplésnek azonban ön is részese volt, hiszen levelét felolvasták, Karádii úr a virágokat megvette és Rátonyi Rólbert Hanni nevű kislánya (Honthy Hanna keresztlánya) át is adta a születésnapját ünneplő színésznőnek. ök külön írnak majd önnek. Addig azonban bocsássa meg nekünk, hogy az ön privát jókívánságát nyilvánosságra hozzuk, azt pedig, úgy hisszük, mindenképpen helyesli, hogy mellékeljük a legkedvesebb kolléganő születésnapi fényképét. Ismeretlenül üdvözli Vámos László Részlet Verebes Ernő leveléből. Lent: Honthy Hannát születésnapja alkalmából Rátonyi Hanna köszönti s átadja Verebes Ernő filmművész jókívánságait és virágait (Vámos László felvétele) A L't. Dunstan’s Road-i kis magyar református templomban találkoztunk először. 4 garázsból átalakított puritán gyülekezíti hajlék telve volt kivándoroltakkal, s itt kerültem Varga Dezső bőripariműnk is, egykori budapesti lakos mellé, aki r iá Kenningtonban, a Tyers Street egyik időtől fekete téglaházában albérlő. A ten plombái távozva, elkísértem egy darabon s mielőtt elváltunk volna, végigsétáltunk a Themse-parti Millbankon, a ritka szí p téli napsütésben, majd a Vauxhall Bridg > feljárójának dőlve hosszan és hallgatva elnéztük a folyó szennyes vizén úszkáló }.ófehér hattyú-párokat, s a fölöttünk nyüzsjő sirály-sereg utolérhetetlenül kecses mozdulatait. A Themse hátán egymás után sorakozó lapos kis vashidak szürke látványa talán f elvül intotta benne azoknak a hidaknak a képét, amelyek a messzi Dunánál klaszszikui szépségű ívvel emelkednek a folyam fölé, mert hirtelen vallomásszerűen kezdett áradni belőle a szó: Vbbe a kis magyar templomba még eljárok nagy ritkán, de ez minden kapcsoa honfitársakkal. Pedig kezdetben futottunk egymáshoz az idegen világ elől. Megpróbáltunk összetartani, egymáshoz l'újni, de az első számú emigránség, az ellentétes politikai felfogások :délyes összeütközése rövidesen polatom hogy koli perpatvart eredményezett a régebben itt élők és az új jövevények közt. Négyötféle csoportosulás alakult ki, s mindenik hazaá'utónak nyilvánította a másikat. Aki előbb jött ki, az kíméletlenül elítélte a későbbit két. Az 1945-ben idekerült csendőrfőhadnagy — aki ugyan ma már ezredes, mert négy évenként automatikusan előléptet . önmagát —, meg a kitartóan zöld inget viselő egykori nyilas pártszolgálatos, egyfo-mán súlyos felelősségrevonással fenyegette és fenyegeti az 1947-es és az 1956-os „refugee”-két, s kölcsönösen névtelen levelek áradatát zúdítják egymásra. Ez i magatartás viszont sok magyarban a mánk emigráns-betegséget szülte, a teljes elzárkózást, a szigetté válást. Legtöbben lakásukon belül építenek maguknak hazát Nem vesznek tudomást a környező világról, a négy falon belül úgy élnek, mintha Magyarországon lennének. Konyhájuk hazai, csak magyar könyvet olvasnak, .: a budapesti rádiót igyekeznek hallgatni. Megvallom, nekem is a nemrég vásárolt Orion-rádió a legféltettebb kincsem, s egy szakszerű üzleti levélnek örültem a legjol ban az utóbbi időben. Mihelyt megjelent a londoni piacon a magyar készülék, i izonnal vásároltam egyet, de mint amati r rádiós, kíváncsiságból belepiszkáltam, i a gép elnémult. Tanácskérő levelet írtam a budapesti gyárnak, s két héten belül választ kaptam rá, szíves, szakszerűen útbaigazító választ. A .készüléket az útmu atás nyomás megjavítottam, de ez a budapesti levél elsősorban azért lett értékes rekem, mert dokumentálja, hogy én is tartozom valami közösséghez. Kicsit elgondolkodott, aztán hozzáfűzte: — Persze, a gyári levélen kívül van más alkalom is, amikor az ember ezt a „valami közösséghez tartozást” érezheti. És a legtöbben meg is ragadjuk az ilyen alkalmakat} Ha magyar vendégművészek látogatnak ide, ha filmvetítés van és persze, ha magyar könyvet vásárolhatunk ... Elhallgatott. Mellettünk egymás után dübörögtek el a hídra futó 2-es buszok, a dagálytól megemelt folyó sötét vizén kormos tehergőzösök vonszoltak mélyremerült uszályokat, a felvert hullámok hangos csobbanásokkal mosták a parti raktárházak vöröstégla lábazatát. Amikor újra megszólalt, vallomásának hangja már egy árnyalattal keserűbb volt: — Átmenetiségben élünk, gyökértelenül, talajtalanul. Még azok is állandóan útrakészen állnak, akik házat vettek maguknak. Hogy mégsem indulnak seregestül haza, az elsősorban a politikai csoportoknak a magyarországi viszonyokról terjesztett riasztó híreszteléseiben leli magyarázatát, nem kis részben — különösen a családosoknál — az útiköltség előteremtésének komoly problémáján múlik, igen sokan pedig a részletüzletekből nem tudnak kikászolódni. Majdnem mindnyájan nagy kanállal kezdtük enni az életet, amikor már volt lakásunk és munkahelyünk. Mohón összevásároltunk mindent, s rövid idő alatt teljesen belegabalyodtunk a részletüzletek hálójába. Sokan vannak, akik heti 13—14 fontot keresnek, s ebből 8—10 font lemegy a törlesztésre, de így is évekre be van táblázva a fizetésük. Szünet nélkül kínozza őket a kérdés, hogy miért kellett kijönniük. Ez a marcangoló önvád talán a legfájdalmasabb emigráns-betegség. A ködtől, koromtól fekete gyárvárosok zord téglaházaiban, a lakások mélyén hányszor hangzik fel a kérdés: miért? Az asszony nappal dolgozik, a férfi éjjel, mindkettő robotoló gép lett, s csak azért, hogy fizetni tudják a részleteket? Hát ezért kellett elhagyni a hazát? — így is változik a kérdés hangsúlya, s az önvád egyre mélyebb sebet rág. Messzire elnéz a Themse fölött, túl a toronydaruk tengerén, túl a parton tornyosodó vadonatúj felhőkarcolók fölött. Magáról beszélt, vagy csak úgy általában az emigráns-betegségekről? Magáról is — leleplezik utolsó mondatai: — Az angol homesickness-nek mondja a honvágyat, vagyis betegségnek tartja. Az is, a leggyötrőbb emigráns-kór. Én is nemegyszer azon veszem észre magam, hogy hallucinálok a londoni utcán: mindenfelől magyar szót hallok körülöttem. Pedig angolul beszél a sodró tömeg. Ilyenkor, ebben az iszonyú emberáradatban aztán a legdermesztőbb magány érzete fogja el az embert, és sokszor visszhangot ver benne a szülőföld hívása. Antalffy Gyula
