Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-12-01 / 23. szám
Az emléklap, amit 1932-ben kaptak a kecskeméti Városi Zeneiskola Vásárhelyi-kórusának tagjai „(fiaim, es.aJk fatekeljetek !” Ez a történet szerény, kicsi. Annyi csafc, mint harmat a száraz ág egyetlen levelén, vagy mint a pont a hangjegy mellett. De a hkrmatcsepp úgy ragyog, mint a gyémánt, ha rátűz a napsugár, a pont növeli a hangjegy értékét... Tehát ez a történet is több, sokkal több ma már, mint ahány virágszirom volt abban a harminc esztendővel ezelőtti rózsacsokorban. A Kecskeméti Városi Zeneiskola vegyeskarának — a Vásárhelyi Kórusnak — egykori tagjai egy emléket őriznek. Az emlék levelezőlap nagyságnál alig valamivel nagyobb kartonlap. Rajz, nyolcsoros vers és kézírás díszíti. A rajz faágon Ülő madárcsoportot ábrázol. A vers így szól: Kozzatok dalt emlékül a hajdan Lomb és virággal gazdag ’ tájirul; Zengjétek meg a jövőt ha majdan E kopár föld újra felvirul. Dalotokra könnyebben derül fény, Hamarabb kihajt a holt berek; A jelennek búját édesítvén: Fiaim, csak énekeljetek! Láttam ezt az emléket kecskeméti tanyai iskola tanítói lakásának falán bekeretezve üveg alatt. Találkoztam vele Szegeden, ahol családi képesalbumba ragasztva őrizték. Került a kezembe Nógrád megyei kis faluban, ahol a Háry János kottájának fedőlapján ékeskedett, mint valami rendjel. Budapesti sebészfőorvos mutatta büszkén, mint legkedvesebb diákköri emlékét. De őrzi Svédországba szakadt kecskeméti fiú, akiből hivatásos muzsikus lett... Hogy hol, kinél, merre található még ez az emlék, ki tudná megmondani? Hatvan tagja volt akkor a kórusnak és azóta harminc esztendő telt el... Akkor is december 16-ika volt és Kecskemét városa ünnepelte nagy fiát, Kodály Zoltánt, ötvenedik születésnapja volt az a mesternek. A kórus a Mátrai Képek-et mutatta be. Zengett, csattogott, zúgott, orgonáit a Vidróczki balladája, amikor felcsendült az ének. Utána felzúgott a taps. Kodály a pódiumra lépett. A kórus egyik tagja rózsacsokrot nyújtott át a zeneszerzőnek. Hatvan tagja volt a kórusnak, hatvan szál rózsa volt a csokorban. A mester szétosztotta a virágot úz énekesek között... Másnap órákat töltött a kecskeméti Gyenes cukrászdában a kórus tagjaival. Beszélgetett, mesélt. Mindenkinek adott egy emléklapot. Sajátkezűleg írta rá az illető nevét és aláírta. 1932-ben történt mindez, abban az időben, amikor Móra Ferenc »a magyar irodalom szegedi kubikusa, a Földnélküli János*> történetét sírta papírra, abban az időben, amikor a műegyetemet végzett gépészmérnök örülhetett, ha villamosvezetőnek felvették a BESZKÁRT-hoz... Tompa Mihály »A madár, fiaihoz* című költeménye — mert ebből a versből való az idézet — talán születése idején sem volt időszerűbb, mint akkor. A mostani születésnapon nemcsak a mester szülővárosa, hanem egy egész ország ünnepelte a zeneköltőt. Nem egyetlen kórus, de százezrek dalolnak amióta kivirult a holt berek és csak emlék már a régi biztatás: »Fiaim, csak énekeljetek ...« Joós F. Imre * Kodály Zoltán felvétele Emma asszonyról / LLYESGYULA Szeretettel ajánlom Kodály Zoltánnak Egy szót, csak egyet ejtene, abba vörösödik bele, azért feszül meg a zene, azért dadog, nem leli azt a szót, egy messzi, még ember-előtti tiszta szót szeretne kilökni, azért van emlékkel tele, szívcsorditásig a zene, s vált annyi hangra — hasztalan! mert az a szó, az hangtalan; aggastyánként azért dohog, hiimmög és morog, \ azért sipít úgy, mintha asztma rohamaiban fulladozna, nyelve hegyén volt, az imént majdnem kimondta az igét, a könnyítőt, az oldozót, azt az emberfölötti szót! — azért csillant föl a szeme, s kacagott már-már a zene, kezét” tördelve, fölzokogva, azért fut hirtelen sarokba, mert elfeledte azt. a szót, ' a rend-tevőt, a fényhozót, attól visít húr-pattanásig, hogy a hátgerinc belefázik, attól nyúlik föl s nyaklik össze s fülel eszelősként a csöndbe — Hallga, mire is? Hogy „Szeress”!? Mert attól még boldog lehetsz? Egyszerre olyan önfeledten, mint boldog nők a szerelemben, attól sikolt, majdnem megkapta azt a szót, — attól hörög, , mert aztán még se jött, attól fetreng, veti magát, akár a vajúdó anyák, vagy az újszülött csecsemők; attól röhög, mint vad lovak és tébolyultak s vad folyamok, ha mélybe hullnak, mint a megdördült nyári ég arcán a fénylő hasadéit, ahogy fogát villantja, — egy szót, egy ég-sugallta, egy távoli, talán még isteni ős-szót szeretne ejteni, egy villámfényű hirtelent arról, hogy mit jelent annyi vággyal a szívben, annyi hittel csak embernek maradni — Ezért törnek egymásra ismét s ismét futamok, dallamok, hogy egymásból kikényszerítsék bármi áron is ezt a szót. Felsikolt egy-egy még: segítség! mint ki szívébe tőrt kapott, aztán görögnek tova ismét, folyamban birkózó habok, megannyi hasztalan halott. Mert kezdődik megint, mert nincs vég, mert megleli tán az is üdvét, ki a legfőbbről csak dadog.
