Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)

1962-12-01 / 23. szám

a külföldi magyarokhoz intézett szavaimra több válasz is érkezett. Mindegyik bizonykodott, hogy ők megtesznek a nyelvért mindent, amit a körülmények csak engednek. Szívesen elhiszem, bár tudom, hogy többet is tehetnének, ha más, ott élő nemzetek példáját követnék. De mit érne még a több is! Egy nemrég ittjárt amerikai lapszerkesztő becslése szerint, ott: „tizenöt év múlva már nem lesz szükség magyar lapra:

nem lesz, aki olvassa.”

Ez ellen kellene küzdeni! Elérni, hogy azok„szíve is vágyjék vissza”, akik nem ihatták a Tisza vizét, az ott született gyermekeké, akik sohasem látták a Tiszát. Akik nem tudják, hogy kenyerünk, borunk, gyümölcsünk ize, éltető ereje világszerte párját ritkítja. S ha megőriznék a nyelvel, még megsejthetnék, hogy e föld, ez éghajlat termette költészet, művészet sem pótolható mással az ő számukra. Mert csak ők érthetik meg igazán, teljesen, minden titkos rezdülésével, ezeréves visszhangjával.

Hazánk most épül újjá. De itt nemcsak a két világháború, hanem ötszáz év rombolását kell kiheverni, jóvátenni, hogy újra egészséges, virágzó ország lehessünk,

f ,

melyről már Dante megmondta, hogy beata se non si lascia piu malmenare .

Fájdalom: sokszor hagyta magát „félrevezetni”, tönkretenni.

Móricz Zsigmonddal egyszer soká töprengtünk: miért ne lehetne itt jobb élet? Népünk jó, kenyerünk terem annyi, hogy mindenkinek, s még kevésbé szerencsés szomszédainknak is juthatna. Hát miért ne lehetnénk újra „beata Ungheria”?

Csak rajtunk áll.