Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-11-15 / 22. szám
ff I / A 10 éves Sándor Antal bácsi az »Írja meg« pályázat második díjának nyertese 55 évi távoliét után a nyáron egy hónapot töltött Magyarországon. Nyitott szemmel járt-kelt városainkban, falvainkban, s íiatalos érdeklődéssel jegyzett fel mindent, ami figyelmét megragadta. Ütinaplójából — amelyet hazatérése után megküldött szerkesztőségünknek — közlünk néhány részletet. Amikor elfoglaltuk a szobánkat, megmosakodva és kiöltözködve lementünk az étterembe. A Magyarok Világszövetségének főtitkára a vacsora elfogyasztása után, kedvesen azt ajánlotta, hogy korán térjünk nyugovóra, mert reggel kilenckor egy kétpropelleres repülőpépet fogunk megnyergelni Miskolcig. Így valójában ekkor kezdődött a magyar tájak élvezetes látogatása! ,É$ így reggel, amikor a repülőteret elhagytuk, a Ferihegyen, csodálatosan szép és tüneményes látkép kápráztatta el szemeinket. És, mivel az égbolt is felhőmentes, a levegő pedig kristálytiszta volt, hát mennyei élvezettel szemléltük az alattunk elterülő;, csak a mesékben előforduló szépségű tájakat, És mivel a mezőgazdasági munka az év ezen szakában a tetőfokán áll (július hónap), így gyönyörködhettünk a nekünk oly errüékezetes aratásban. De itt aztán jó, ha elidőzünk egy kicsit, bár benzines madarunk szaporán őrli, hasítja a görögdinnyeízű, édesdús tiszta levegőt, mégis szakítunk néhány röpke pillanatot, hogy visszaidézzük a múlt, penészszagú történelmi korát, mert az akkori és a mai aratás között óriási a különbség. A múltban egy-egy tábla búzában harmincnegyven kaszás, és ugyanannyi marokszedő, és ismét annyi kévekötő kellett, hogy a bérlő részére idejében learassák a szemes termést, tizenharmadik keresztért a legjobb esetben. Most pedig odáig fejlődött már a paraszti munka, hogy öröm nézni a levegőből is, amint egy-egy óriási búzatáblában egykét kombájn háromnégy emberrel szorgoskodik az élet betakarításán. Későre járt az idő, és a jó jazz muzsika és az ifjú párok szép táncait élvezve ültünk a tágas kert gyönyörű pavilonjában, terített asztalok mellett elköltött vacsoránál. Feleségem és én a floridai meleg éghajlathoz szokott természetünkkel nemigen bírván a Bükk hegységből reánk áramló hús, levegőt, kénytelenek voltunk az élvezetes estét lerövidíteni, és visszavonultunk aludni. És jól tettük, mert másnap reggel már V28 órakor várt a kocsi, amely aztán röpített bennünket tovább Kazincbarcika felé, ahöl szintén tettünk egy rövid látogatást, megtekintettük az új szénosztályozót. és az újonnan épült és még épülőfélben levő vegyikombinátot, az új műtrágya gyárat stb. Ez azonban semmi ahhoz a nagykiterjedésű városhoz viszonyítva, mely már elkészült, vagy építés alatt van. Itt ugyanis úgy nevezik, hogy Kazincbarcika-újváros, mivel ez a hely még pár évvel ezelőtt csak vadvirágot termett és cserjét meg bokrokat, amit talán még a kecske is kitörök az étlapjából, és most gyönyörű város álakul ki, amit a kazincbarcikai lakosok soha nem álmodtak. Fél délelőtt eltett már, mikor innét elindultunk Szerencsre, ezen nagy cukorbirodalomba, mely hatalmas cukorterményeivel első helyre küzdötte fel magát, itt azonban nem időztünk, mivel a Szerencs és miskolci útvonalon a mezőgazdaság szemléletével voltunk elfoglalva, és a munkásokkal való beszélgetéssel, ami várakozáson felül kielégítő volt, mert volt alkalmunk termelőszövetkezeti tagokkal, de egyéni termelőkkel is diskurálni. A meglepő az volt, hogy a külön-külön úton gazdálkodók célja egy volt, minél többet termelni, hogy az ország boldoguljon. A politikai nézetük meg mindkét félnek az volt: próbálja csak még egyszer odatenni a lábát akárki fia, hogy visszavegyék, vagy elvegyék a paraszttól a földet, hátha tíz életük is lenne, mind a tízet feláldoznák jelenlegi helyzetükért és földjükért. Szerencsről aztán Tokajnak felfele haladva már csak learatott búzái és rozsot láttunk, óriási cukorrépa táblákat, napraforgót és még dohányt is, ami dacára a hosszú hideg tavasznak és az eső nélküli nyárnak, az időhöz viszonyítva kielégítő volt. Délfelé járt, csakhamar kezdtek feltünedezni az újonnan telepített szőlőtőkék, Mád határában, ekkor úti-vezetőnk azt az ajánlatot tette, hogy mivel a Tokaji Állami Pincegazdaságnak Mádon van a pincéje, és nem Tokajban, amint azt a népek nagy része hiszi, hát látogatnánk meg ezt a két és fél kilométer hosszúságú folyosó pincét. Hát persze, kapott az ajánlaton az egész társaság. Ha, mondom, én is megtörve, jöjjön, aminek jönni kell, hát még úgysem láttam az aszúbor tanyáját, ízlelni meg soha nem volt alkalmam. A pincemester csak magyarázott, és a különböző hordók tartalmát töltögette a mindig üres poharainkba, a kilencedik hordónál ihletten mondta: — Ez a bor, tiszta hatputtonyos, amit valamikor csak az orosz cár, Frigyes császár, Ferenc Jóska, és a többi uralkodók ittak, akik miatt oly sokat szenvedett a magyar nemzet. Most ezt csakis nagy betegek részére, orvosi receptre szabad decinként kiadni. Azonban most az egyszer kivétett teszünk, mivel a Magyarok Vt-Qieixélgdjb őlUyb (^jpudxhmL Szereplők: az író (a továbbiakban: 1), aki november 2-án lesz hatvanéves, a nyugágyban ül, szemben a nappal, barna kordbársony nadrágban, sötétkék munkapulóverben, és a riporter (a továbbiakban: R), szürke ingben, a nyugágy melletti ülő-alikalmatosságon, a kőasztalra támaszkodva, és jegyezgetve. R: Érdekelne véleménye az úgynevezett irodalmi életről, az írók mai lehetőségéről. í: Azzal kezdem, hogy annak idején a magyar népet egy gyengülő, a múltjához képest hanyatló, majdnem hogy elkorcsosuló népnek éreztem, olyan népnek, amelyet betegségek pusztítanak, szolgaság nyűgöz, megrázkódtatások gyöngítenek. Ügy láttam, hogy azért ez a nép kitűnő tehetségeket áraszt magából, mint a bűzhödt láp, amelyből buborékok szállnak ki. Azóta megváltozott ez a pesszimista véleményem. Nem hiszem, hogy oly sok volna a tehetség, de hiszem, hogy a nép maga életerős, szívós, s ezt olyan jelek mutatják, mint a magyar munkás munkászeretete, szakértelme, a parasztság §Cg életszeretete, a 'középrétegek érdeklődése. Életerős, felfelé menő népnek érzem ma a magyar népet, s Ilyennek érzem a magyar irodalmat is. Azt érzem, hogy jó a magyar irodar lom szelleme, s ez nemcsak az írókra, hanem mindenekelőtt az olvasókra vonatkozik. Az olvasók igénye, tisztánlátása megnőtt. Megbukott a másodrendű irodalom, az olvasók visszautasítják a rassz irodalmat, az embereknek nem kell az irodalmi selejt sem. Az irodalom területe megtisztult, s 33 óriási lehetőségek nyíltak meg az írók előtt. Elmúlt, amikor rossz Irodaiammal akartak jó ügyet szolgálni. Most, hogy a mezőny tiszta, felvetődik a kérdés: mivei vessük be? óriási, izgalmas feladat a fiatal írók — költők és prózaírók — számára: hogyan nyomul előre az igényes, Jó irodalom. Az olvasó és a magyar szellemi élet figyelme keresi a jó műveket. »-Nagy munkásfelvétel van- — mondanám az üzemek munkáskeresletének mintájára: nagy írókereslet van, kereslet, szükséglet jó írókban, jó művekben, nemes művekben, zsenikben, ha úgy tetszik. R: Ez nagyon lelkesítő, optimista szemlélet. I: Igen, a lehetőségeket optimistán látom. Nem mondanám ugyanezt az irodalmi életre. Az írók körében bizonyos merevséget, bizonyos depressziót érzek. Nincs meg az a jó szellem, amelyet a szovjet, vagy a franci® irodalomban látunk. R: Az Üj írás »Bartáról szólva- címmel nemrég közölte tanulmányát, s ez egyszersmind vallomás is: vallomás aktivista, közismert mozgalmi múltjáról. Nem tervezi, hogy feleleveníti 'további, hasonló emlékeit, megírja tanulmánynak. vagy másként, emlékeztetőül és tanulságul? I: Nekem valóban rengeteg témám van a magyar szellemi élet baloldali irányzatainak különböző korszakából. Rengeteg emlékem van az Illegális küzdelmekről is. de úgy érzem, az irodalmi ábrázoláshoz — ha az embernek a megtörtént eseményekben volt valamiféle szerepe — kell egy fajta szemérem, tartózkodás. Ez teszi roppant nehézzé számomra ezeknek a témáknak a megírását. Amikor a Hunok Párizsban című könyvem megjelent, volt olyan kifogás: miért kezelem lenézőn, mosolyogva a múltat, a múltamat. Semmi esetre sem igyekeztem és ezután sem igyekszem a valóságosnál szebbé festeni magam, nem akarok sem valóságos, sem vélt forradalmi tevékenységgel kérkedni. R: De ezeknek az emlékeknek a megírása nem tenné egyértelművé a költő megítélését? 1: Lehet. E pillanatban azonban úgy érzem: nincs a magyar írók között még egy, aki körül annyi félreértés támadt volna, mint körülöttem. R: Ezt hogy érti? I: Egy példa: nemrégiben Anthony Rhodes úr az Encounterben visszhangozta azt a hamis legendát rólam, hogy körmönfont, Tavaszéi fickó vagyok, politikailag kétkulacsos. Mit mondjak? Otromba rágalom. Egész életemben iparkodtam egyértelmű lenni, gyakran éppen a családom tartott vissza, hogy ennek az egyértelműségnek a jegyében ne cselekedjem legelemibb érdekeim élűén. Azt hittem, méltatlanabbul nem bánhat a magyar irodalom valakivel, mint ahogy Babits-csal bánt. Tévedtem. Itt állok proletárparaszt származással; írói munkámmal mindig egyet akartam szolgálni: a népet, a közösséget, tulajdonképpen életemben nem is írtam mást, mint a népről szóló műveket — és csak fogom a fejemet. Mennyi — mondjam félreértésnek a ferdítést, tájékozatlanságnak a rágalmat? Mosakodásnak tűnne, s az is, ha szocialista gondolkodásomat kellene bizonygatnom —, erről tehát nem írhatok, ezt nem tehetem. R: Ilyen keserű hatvanadik születésnapja küszöbén? í: Nem vagyok keserű. Én is azt vallottam, hogy negyvenéves kora után a férfi ne mutatkozzék nyilvánosan, ötvenévesen nagyon szégyelltem, hogy nem tartottam meg ezt a szabályt. Most, hatvanévesen visszavonultabb vagyok, mint valaha. Viszont sok verset írok, negyven-ötven le is van gépelve, de nem lévén bennem ma sem olthatatlam publikálási igény, szívesen várok velük. Boldogan írnék nyugdíjban, ha hatvanéves kora után a költő is nyugdíjba mehetne, mint a postás, s várnék még tíz évet, míg együtt van az a bizonyos száz hiányzó vers, s akkor közölném őket. R: Ez a programja az elkövetkező évekre? I: Verseket szeretnék írni, elsősorban verseket. S talán a mérleget is meg kellene vonnom: ezt adtam, ezt kaptam. Lehet, hogy kiderülne: nem ez a legkifizetőbb ipar. Van egy francia mondás: harmincéves kora után az ember felel az arcáért. Ügy érzem: hatvanéves kora után az ember már nemcsak magának felel az arcáért, hanem környezetének, a társadalomnak, mindenkinek: mi lett belőle. Igyekszem olyan arcot kialakítani magarrnak, amilyennek én elképzeltem a magyar írót. Egyébként minden jót kívánok az utókornak. NEMES GYÖRGY lágszövetségének nagyon kedves vendégei vannak jelen, Hoó Bernát Kanadából és Sándor Antal bátyánk az Egyesült Államokból, ezt a szokást most erre az időre félre tesszük, mivel Sándor Antal bátyánk is megtörte huszonnyolc évi alkoholmentes rekordját, tehát a kedves Sindór-pár egészségére. Lenyeltük azt a máshol fel nem lelhető mennyet italt. Most aztán mielőtt folytattuk volna utazásunkat Tokaj felé, még ejtettem egy kis időt, hogy az ottani, a pincei munkásokkal is szót váltsak. — Hogyan élnek? Mi a keresetük? Az volt a felelet, hogy meg vannak elégedve. UQyan lehetne több is, mert kapnak 1400 forintot havonta, ez alsó fizetés, és ettől ivei felfelé egész 2S00 forintig, amihez jár még a háztáji föld, jószágtartás stb. Egy öltöny munkásruha, cipő, kalap, ing, alsó ruha, és mivel itt állami gazdaság van, hát két heti fizetett szabadság, orvosi ellátás, ingyen kórház, és orvosság, üdültetés és nagyon olcsó, kedvezményes vasúti jegy, ami általában kijár az állami tulajdonban dolgozók részére. Kenyér és kalács kifogyhatatlan. Lesz még itt mindenkinek automobilja is, mert most még csak motoros biciklije van, majdnem az egész falu fiatalságának. (Folytatjuk) Milyen lesz a termés — és mennyi a munkateljesítmény: mérik a puttonyokat az aligai szüreten „Badacsonyi szüret! Ősz van. A levegő tele illattal és sugárral. Nem virágzik most már se az erdő, se a mező, de levelét se hullatja még. Zöld még a nádas, zöld még a lapály. Sárga és piros és lilaszín a szőlő levele. Szőlőszedő lánykák és ifjak ajkain messze hangzik az édes-bús dallam. Kong a hordó a pincék előtt, s ha leszáll az alkony, száz szőlőhegyi tűznek ragyogása mosolyog vissza a csillagokra ...” Hatvankét esztendősek, mint a század, amelyben élünk, e sorok — akkor írta le őket Eötvös Károly. Az élmény, a nagy balatoni utazás, amely ihlette őket, nyolcvanhét esztendővel ezelőtt történt. S a szüret, melynek leírását így bevezeti, majd egy századdal még visszalép: 1795-ben esett meg és arról nevezetes, hogy azon hajtott ki a szerelem a költő Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza között. Néhány sorban ennyi idő sorakozik egymás mögé, s mégis, ami bennük van, érvényes valamennyire. Érvényes volna talán arra a másfélezer esztendős szüretre is, amelyről már csak a réz metszőkés tanú a keszthelyi múzeumban. Érvényes volna-e ma is? A természetnek száz-kétszáz esztendő semmi. A levegő most is tele illattal és sugárral. Zöld még a nádas, sárga és A borosvagonok egyenesen a füredi pince rám, péjéra élinak piros a szőlő levele. 2
