Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)

1962-10-15 / 20. szám

ADY ENDRE

Jleoél-f.éle Jüétiez &sigmöndliőz

Rózsafa-vonóként nagy zöngésü húrhoz Surlódjék ez írás Móricz Zsigmond úrhoz.

Szóban hozta von’ el a beteg, ki küldte,

De sok Elet-lázban magát tönkre-hülte.

Mégis, mert hát ma még sokan hisznek velem,

Adják ál Mártóznak ezt az én levélem.

A könnyes, áldott hang, aki általadja.

Éppen úgy áldassék, mint az, aki kapja.

Szerelmes barát, zömök Móricz Zsigmond,

Tudod jól, hogy polyva az ember amit mond.

Ezért is jövök most hozzád kényes verssel:

Én-fajta versekben az ember nem kertel.

Jövök hozzád versben, betegségben, búban jól kezdett, s elromlott, dicső háborúban,

Jövök egy kis, kopott, szép tavaszi Éggel,

Egy kis megszólással, egy kis irigységgel.

Boldog Móricz Zsigmond, ki nem korán kezdted, Aszúra fog érni minden szép gerezded,

Rajtad már nem ülhet rohadt, magyar átok:

Ez okos elkésés: ez a magyarságod.

És mégis siettél: meglepődve vitted Súlyát az újságos, magyaros, szent hitnek,

Dölyffel, feleséggel, gyermekkel, várással,

Sok most az ébredező, ó kitalálással.

És ha hébe-hóba talán másként véled:

Erős vagy, mert erős telkedben az Élet,

Temeszteni is tudsz és tudsz támasztani:

Sári Bíró vallja és bősz Túri Dani,

De ezerszer szebben, mert újabbról vallja Győző nagy telkednek minden kis zsivajjá.

És ami benned él s el fog jönni hozzánk,

Mi néha sápasztja magyar, piros orcád,

Ezer kimondatlan magyar bánat, titok, 1

Szépség várja vágyón: Móricz beszélni fog,

Hisz én is kimondtam néhány magyar-ujat,

De mesekirályfik táltosai fújnak,

Ördög hordjon el már minden bolond verset:

Életet kívánunk, valószínűt, nyerset S amit meg nem adhat rímek ezer hadja,

Mi uj Ludas Matyink többször visszaadja.

öreg-ifjú Zsigám, sok mindent hallhattál,

Hallva, nézve, írva sok-sok-sokat adtál.

De amíg rossz fogunk végleg el nem vásik:

Mégis csak a legszebb, a legjobb: a másik.

Gondolom, te voltáíl ez a »másik« nálunk,

Egy kicsit életünk, egy kicsit halálunk,

Egy kicsit undorunk, egy kicsit örömünk,

Szóval: az Életet, mely tőlünk messze tűnt,

Édes Móricz Zsigánk, te hoztad volt vissza, | Neves magyar részeg, kedves bornemissza.

Rád furcsa emberek furcsán figyelnek:

Ma te vagy a tévő és jótékony gyermek,

Nyugat csapatjának keleti zászlója,

Mi nagy csatázásunk nagy igazolója.

Néha kényeskedő, de magyar hatalmú,

Nugatba tört magyar s duzzadt bizodalmu,

Papnak indult lélek, de szabad, pacsirtás,

Szentirásos ember, kinek szent az irás.

Ma te vagy a magyar s rendkívüli követ,

Ma benned sarjadnak az ős magyar tövek.

Ha tán bolonditnál s igazi se volnál,

Mert szépen hazudtál, engem igazolnál.

Téli Budapestnek kevés, vidám fája Móricz Zsigmond urnák csodatettét várja S ha várja, várhatott $ ha várta, megkapja:

Móricz a váratlan Tavaszoknak apja.

De engem szeressen; így üzenek neki S jó, hogyha az embert ilyen is szereti Aki nem hatalmas s több a hatalmasnál S ha ki-kinek árt is, milliomszor használ.

Adassék e levél Móricz Zsigmond urnák,

Kit most érdemelten, szépen koszoruznak.

Koszorút nem viszek, irás megy helyette,

De ott leszek mégis, mig élek mellette.

Készül, mert készítik, az én szemfedelem,

De Móricz Zsigmond is megmarad én velem.

1942. szeptember 4-én, kerek húsz esztendővel ezelőtt meghalt Móricz Zsigmond, a nagy magyar regényíró. Halálának évfordulóján az egész ország kegyelettel emlékezik rá.

Magyar sors-kockákon az igyen döntődött, Mind összekerülünk közös mártir-hősök S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebimi,

Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.

Móricz Zsigmond a »Boldog ember—rel, regénye főhősével, Jóó Györggyel

MÓRICZ ZSIQMOND

^Disznók az élőéin

Perzsel a nap, meleg a nyár,

Kinn a mezőn a disznónyáj.

Vígan túrják a tallót,

Soha jobb dolguk még nem vót.

De csak jelleg kerekedik,

Nagy zivatar közeledik,

Dörög az ég, eső meg jég,

Mintha dézsából öntenék.

Megrémült a disznók hada, Fényes délben vágtat haza.

Mind rémülten karikázik,

Az új ruha meg elázik.

Van visítás, van sivítás,

Jaj, isszonyú a megázás,

Míg a falun végigérnek,

Egyre kurrognak a vének:

„... Hogyha én ezt tudtam vóna, Köpönyeget hoztam vóna!”

Rásír a sok kis malac is!

„En is, én is, én is, én is!”

Ügy berontnak a kapuba,

Aki ott áll az út jókba,

Köszönni sem ér rá nekik,

Mint a semmit, úgy fellökik!

Agyerek zsarnok, őszinte és nyílt zsarnok. Semmi irgalom, könyörület, semmi belátás nincs benne. Csak nem mindenki hagyja magát kizsákmányolni, legkevésbé a szülők.

— No, takarodjatok már kifelé, ne lábatlankodjatok itt.

A szülőnek teljes joga van a gyerekeitől szabadulni. Ügy tesz, mintha övé lenne a gyerek, tehát azit teheti vele, amit alkar. A gyerek aztán finom tapintással megérti, kinek lehet terhére. Aki nem engedi, attól úgy el kell húzódni, mint a csalántól. Édesapámtól, hamar megtanultuk, hogy óvakodni kell. Van itt egy föl jegyzés édesanyám szavaiból: »Az első fiú nagyon sfrós volt, folyton, felváltva hurcoltuk én meg az apja. Ügy futkosott vele az udvaron az eperfától végig és rá-rákiáltott: »Hallgass, vagy a földhöz váglak. De azért büszkén hurcolta a fiát.«

Ez én voltam, ez a fiú.

Apámhoz csak akkor lehetett menni, ha ő intett értem. Nagyanyámhoz, ha nem kergetett el, édesanyámhoz mindig, ha még úgy szeretett volna is iőiem szabadulni. De tőle megmentettek. Nagyanyám megszabadította őt, ha nagyon is nyűgösek voltunk a nyakán. »Ne hagyd a nyakadra nőni. Micsoda dolog az!« »Tessék hagyni, édesanyám...« De nem hagyta, hanem nyakon fogott és kirázott az udvarra, mint a port.

De hát a szülők csak belső alkalmazottak voltak a gyermeki udvartartásban: Csécse azért olyan boldog emlék, mert ott egész sereg igazi rabszolga is volt. A falusiak, nyilván a legszerényebb elem, akik munkára jár. tak hozzánk, férfiak, nők, de főleg a fiatal I lányok, rettenetesen elkényeztettek. Boldo■ gok voltak, ha testi érintéssel érinthettek, és akármit lehetett velük csinálni. Rúgni, csípni, kergetni, fáradhatatlanok voltak a játékban és hagyták, hogy a hajukat kiszedjem is. Azok a csécsi esték — mert mindig az esték a játszás órái, mikor mezei munka után hazajön a munkásság vacsorázni —, azok az esték bámulatos szilajok voltak. Minden este sírva aludtunk el, mert úgy téptek le az áldozatok nyakáról. S azok még könyörögtek, hogy tessék má hagyni, játszik, nem fáj a...

... Volt egy nagy bundás kutyánk, a Rontó. Napközben evvel hancúroztam, s ma is érzem a jó kutyaszagot. Mikor később ezt elmondtam édesanyámnak, ő gondolkozva emlékezett vissza Rontóra, már a nevét is elfelejtette, s mikor dicsekedtem, milyen jó volt ott feküdni, s aludni a kutya hasán, undorra hessentett: »0, menj már, hallani se jó, úgy utálom a kutyát.«

Bizonyos, hogy nem volt kellő felügyelet rám. Persze, éppen abban az időben, mikor a munkások ott voltak, a legtöbb dolog volt a konyhában, a két asszony el volt foglalva, anyám s nagyanyám a tálalással, mert Csécsén a munkások a háznál kaptak kosztot s pedig válogatpttan jó kosztot kellett kiadni.

Különös, alig van téli emlékem. Biztos, hogy télen az volt a gyereknevelés, hogy nem engedtek ki bennünket a házból. Talán azért is imádom máig a nyarat, meri oly nagy örömöket hozott: emberhúst, emberszagot, ami a virágnál erősebb ingereket ad.

... Ott senki sem törődött mással csak velem. S még azt mondták, milyen vékonyka, milyen gyengécske, milyen szerény vagyok... ők nem tudták, micsoda erős és komisz kölyök voltam belül.

De ez az én hatalmi állapotom nem volt egyéb, csak az elkényeztetett parasztgyerek túlzása és önzése. Nem volt ez magasabbigényű, hogy úgy mondjam feudális tartalmú.

Azokat a munkásokat, én egyáltalán nem éreztem rangban magam alatt állóknak, tökéletesen egy nívón voltam lélekben velük, éppen úgy, mint a nagybátyámmal, a rokonaimmal, s semmi sejtelmem nem volt, hogy nekem társadalmi jogom van velük rendelkezni. Ugyanis az édesapámban nem volt meg az a jogi elszakadás a régi társaktól, cimboráktól és ismerősöktől, ő egyenrangúnak tekintette magát a szegényemberekkel, csak ő már nem kiszakadt, csupán eltávolodott tőlük. Azért nem lett más, ha most már több földje van is, és ha mindennap kávézik is. Azok is csakúgy tegezték és vitatkoztak vele, mint azelőtt. 'Édesapámban különös módon meg volt 'az emberi együttérzés mindenféle rangú emberrel, míg csak meg nem éreztették vele, hogy hátrább az agarakkal, ő ezt soha senkivel sem tette meg, hacsak nem morális szempontból, például részeget nem tűrt, a rongyosok okve tétlenkedő komázását nem viselte el.

Hogy nem tévedek saját magamra nézve, azzal bizonyítom, hogy a csécsei idők utáni korokban egészen másnemű viszonyba kerültem az emberekkel, főleg a faluval s a szegénységgel: de soha, mikor felnőttkorban közéjük kerültem, mint vendég, mint népköltési gyűjtő, soha undort, idegenséget és megvetést nem éreztem. Ellenkezőleg, az első percben a hároméves kori együvétartozást találtam meg, azzal a fölénnyel, amit akkor éreztem, a szabadsággal felruházott gyermek minden szabadját.

... Ez a malomünneplés teljesen kiütött a falu szokásaiból. Nekem emlékezetes volt, mert alighanem ez volt az a nap, amit dicsőségem csúcsának tekintettem. Középre állítottak és úgy, kardosan-csákósan verset $za/