Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-10-15 / 20. szám
! Milyen műveket és jelenségeket emeljünk ki a mai magyar irodalomból, eleven szellemi életünkből? A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár körkérdést intézett a világ íróihoz arról, hogy milyen hatást tett rájuk Tolsztoj és életműve? A feleleteket Tolsztoj-emlékalbum címen közel ötszáz oldalas kötetben adták ki; a kérdésre a többi közt válaszolt az amerikai Pearl S. Éuck, John Dos Passos, William Saroyan, a francia Georges Simenon, Jean Cocteau, Marguerite Duras, Jean Giono, André Maurois, az ír O'Casey, az angol Aldous Huxley, s az Afrikában élő és gyógyító nagy tudós és orvos, Albert Schweitzer — hogy csak néhány nevet említsünk. A Magyar Tudományos Akadémia megkezdte Jókai életművének első teljes kiadását: a tervbe vett száznegyven kötet először közli a magyar olvasóval és a világgal Jókai kiadatlan kéziratait is, naplójegyzeteit és noteszeit. Az Akadémia kritikai Mikszá'thkiadása a huszonhetedik kötetnél tart, Mikszáth levelezését — a 24., 25, és 26-ik köteteket — másodszor is ki kellett adni, mert a több ezres példányszámú munka napok alatt kelt el. Az új Mikszáth-sorozatot még annak is meg kell venni, akinek polcain rendre sorakozik a nagy palóc egész életműve, mert az akadémiai Mikszáth-kiadás aí jegyzetek közt közli a Mikszáth-regények regényét is, a világhírű művek keletkezésének körülményeit, a kor jellemzését, a tanúvallomásokat. Harmincötezer példányban jelent meg, s az utolsó példányig elkelt Ráth-Végh István poszthumusz műve, Az emberi butaság, amely »-buta-“ kis dolgokat iközöl: az emberi butaság, előítéletek, ostoba szokások, világtörténelmét. A magyar kiadás után német, orosz, francia, angol nyelven is megjelenik a magyar irodalom legműveltebb tájleírása, egy szellemi remeklés, Illyés Gyula vallomása a Balatonról. Illyés vallomását Reismann János fényképei -illusztrálják«, én nem fényképeknek, hanem igen realista lírai költeményeknek nevezném ezeket a -fotográfiáikat«. Említsük még meg a fiatalon és tragikus körülmények közt elhúnyt Sarkad! Imre életműve körül az irodalmi sajtóban lezajlott és az Írószövetségben folytatott sokoldalú, szenvedélyes és igen éles vitát — a messzire szakadt magyar e néhány sorból, £%£ pfK, A Slí-lí-ÉMi felvillantásból, talán megérzi az új szellemi életnek a légkörét. A rövid felsorolás után három eseményt szeretnék érinteni: Déry Tibor új elbeszélését, Veres Péternek a magyar filmgyártásról mondott megsemmisítő véleményét és a kitűnő magyar rajzművésznek, Réber Lászlónak a kiemelkedő nyugat-németországi sikerét. Déry Tibor, a mai magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, életének buktatói és tragikus eseményei után új művel jelentkezett: az Űj írás című budapesti folyóirat szeptemberi száma közli Számadás című húszoldalas elbeszélését. Az elbeszélés hőse egy pesti orvostanár, a cselekmény ideje 1956 vége, — az Írás mondanivalója, hogy valahol valamennyien felelősek vagyunk az eseményekért és a tragédiákért. Ez az orvosprofesszor a drámákért látszólag nem felelős ugyan, hiszen nem csinált -semmit«, — de felelősnek érzi magát mindenért, ami történt. Nekivág a határnak, disszidálni akar — a határ közelében egy diáklánynak vallja be az öregember, hogy lényegében ő is használta azt a -bőrlyuggatót«, amelyet egyik diákja rejtett el a lakásán. Nem valóságosan használta, hanem -virtuálisan«, használta minden elhallgatott gondolatával, minden ki nem mondott szavával, használta azáltal, hogy nem szegült szembe az események áradatával. Már alig száz méterre van az osztrák határtól, mikor a sűrű hóban visszafordul — -Maradjunk csak meg ebben a kis hazában!« —, megindul az ország belseje felé, egy hóval teli árok partján leül, már nagyon fáradt, a hideget is alig érzi, ritkul a légzése, izmai megmerevednek, szabálytalanná válik szívműködése, pulzusa kihagy, a szívhangok egyre halkabbak s -beáll az exitus«. Ennyit mond el a Számadás. Veres Péternek, az Élet és Irodalom egyik legutóbbi számában közölt, és Ilku Pál művelődési miniszterhez intézett nyílt levelét nem azért ismertetjük, hogy véleményét elemezzük: hol, meddig és miben értünk egyet vele, s miben nem? A nyílt levelet azért érintjük, hogy azt a szókimondó, a keménységig nyílt és és szabad légkört jellemezzük vele, amely a mai szellemi életben kialakult. A mai magyar filmgyártás már hónapok óta — és nem ok nélkül — a bírálatok és támadások folyamatos pergőtüzében áll. Veres Péter Kossuth-díjas írónk Ilku Pál művelődési miniszterhez intézet^ levélben mondta el súlyos aggodalmait. A minisizter a levélre azt felelte, hogy miért nem él Veres Péter az állampolgárok számára biztosított sajtószabadságnak a jogával, miért nem mondja el ugyanezt a széles nyilvánosság előtt. A magánlevél nyílt levéllé változott, s Veres Péter újabb megjegyzéseivel kiegészítve az Élet és Irodalom hasábjain jelent meg. Ebben az írásban Veres Péter új filmjeinket rosszaknak, alpáriaknak, ízlésteleneknek nevezi, ostobaságot, dilettantizmust, elképesztően rossz rendezést, minősíthetetlen színészi munkát emleget. Rajzai már megjelentek magyar—angol és magyar— nyugatnémet közös kiadásban, a budapesti Korvina és a Frankfurt am Main-i -Verlag ßärmeier und Nikel« most készíti elő munkáinak új kiadását: a hazai sikerek után Nyugat-Európában is jelentős sikereket ér el a legjobb magyar rajzművészek egyike, ez a művész-humorista, ez a szemlélődő, igen csendes ember: Réber László. Réber minden ceruzavonása elgondolkoztatja az embert, érző, vitatkozó, gondolkozó, néha az embert megdöbbentő rajzoló. A hazugságot, ostobaságainkat leplezi le; a butaság, fonákság, életünk rossz szokásai ellen küzd. Művész — mi több, filozófus és humanista és költő, aki ellágyít egy-egy rajzával és elgondolkoztat egy-egy ceruzavonásával. Tessék megnézni egy-két rajzát: nem biztos, hogy nevetni fogunk. De biztos, hogy megállunk. És derülünk, töprengünk, vagy szórakozunk. Itiiffy Péter DÉRY TIBOR: PÁRBESZÉD A PESSZIMIZMUSRÓL Két fiatal író, útban a szigligeti Alkotóház felé ebben a percben a balatoni gőzös fedélzetén sétálgat, mellettük az egyik fiatal író hű kutyája, a Niki nevű, nem fajtiszta, simaszőrű foxi. Miután már eddig is számtalan akadályt győztek le, mint például a hajnali felkelés keserveit, a taxik silányságát, a vasúti és hajózási menetrend bizonytalanságát és nem utolsó sorban saját fogyatékosságaikat, most szemlét tartanak tapasztalataik fölött. A: Te mogorva, rosszkedvű, mélabúra hajló ember vagy. Miért jöttél el velem erre az utazásra? B: Csak egy oka lehet: hogy megkeserítsem a te örömödet. Avagy le már magadban is elég keserű volnál, s nincs szükséged az én példámra? A: Társaságod mindig jólesik. Nincs olyan beteg, aki ne látná szívesen a nála betegebbek nyomorúságát. B: Rosszúl vígasztalod magad, barátom. Ki a betegebb? Az, aki felismeri nyavalyáját vagy az, aki félreismeri? Mintaképe lehetnél azoknak a szerencsétleneknek, akik félreértéseikből vélik megérteni az életet. A: Szerinted tehát az élet rossz? B: Volt egyszer egy fiatal költő, aki egy nappal öngyilkossága után ugyanezt a kérdést tette fel nekem. A: öngyilkossága után, hogy kérdezhette? B: A telefon üzenetközvetítője révén, melynek ő egy nappal halála előtt adta fel az üzenetet, épp akkor, amikor telefonomat kikapcsoltam. Minthogy neki nem felelhettem, most neked ajánlom fel válaszomat. A: S az ml volna? B: Ha az élet rossz, miért nem válók meg tőle? A: Magyarázd meg, halhatatlan barátom! B: Vizsgáljuk meg embertársaink földi pályáját. Vajon, mit látunk? Azt látjuk-e, hogy boldogok, vagy azt, hogy boldogok akarnak lenni? A: Mondd tovább! B: Ha útra kelünk — s az ember élete születésétől haláláig utazáshoz hasonlatos — mit látunk gyakrabban, s mit hosszabb ideig: az állomásokat-e, amelyeket elérünk, vagy az útat, melyen elérjük őket? A kettő közül tehát melyik a vizsgálatra alkalmasabb és érdemesebb? A: Nyilván az út. De ha nem tudom, hova vezet, miért kövessem? B: A boldogság annyiféle, ahányféle az ember. Közös csak embertársaink igyekezete, hogy mindegyikük elérje a maga egyre távolibb állomásait. S mi ennek a közös igyekezetnek az ösztökéje? A: Az elégedetlenség. B: Elégedetlenség, mivel? Azzal, hogy valaha is útra keltünk s kezünkbe vettük a vándorbotot? Vagy inkább azzal az alacsony állomással, melyet már elértünk, s amely mögött a messzi távolban egy fenségesebb és éppoly elérhető célt pillantunk meg? A: De vajon elérhető-e a mindig magasabb cél? B: Ha értelmem és tapasztalataim nem csalnak, úgy feltétlen elérhető. S vizsgálatunk tárgya épp ezért, elsősorban az út, melyen elérni kívánjuk. Az úti akadályok vizsgálata, erőnk vizsgálata s a kettő összevetése. A: S ha erőnk kisebbnek bizonyúlna az akadályoknál? B: Az biztos jele annak, hogy hamis állomás felé indultunk el. Mondhatnám úgyis, hogy oly állomás felé, amely számunkra a valóságban nem létezik. A: Egy ábránd felé? B: Egy hamis ábránd felé. Mert az igazi ábrándot arról ismerni meg, hogy számunkra megközelíthető út vezet el hozzá. Bármenynyi kitérője volna is ennek az útnak s ha hegynek föl, völgynek le vezet Is, szakadékokon, sivatagokon át, akadályai nem lehetnek nagyobbak a mi erőnknél. A: Arra tanítasz tehát, hogy mindenki boldog lehet? B; Csak arra, hogy mindenki számára van járható út a boldogság felé, melyet nem szabad elvétenie. A: Térjünk vissza az elégedetlenséghez! Azt akarod ugyebár mondani, hogy ez minél nagyobb és kitartóbb, erőnk is oly mértékben növekszik? B: Elégedetlenségünk állhatatos legyein, de mértéktartó. Sem kisebb, sem nagyobb, mint amilyen a célra vezet. A: IHa kisebb, akkor az ember nyilván megreked útközben, mielőtt állomását elérné? iB: Jól mondod, barátom. Aki pedig válogatás nélkül, elégedetlenkedik mindennel, ami útjába akad, az elfecsérli erejét és végül magát a célt is elvéti. A: Hogy értsem ezt? Nem találja meg a boldogságát? B: A tagadás hamis boldogságát találja meg, amelyet a társadalom joggal kivet magából. Egy félig felfújt léggömbhöz hasonlítanám, mely ég és föld között lebegve, sem felemelkedni, sem lezuhanni nem bír. A; Tehát boldogtalan? B: Nem lehet boldogtalan, hisz nem ismeri a boldogságot. Mint, ahogy boldog sem lehet, mert nem ismeri a boldogtalanságot. Azt mondanám rá, hogy nem él. A: Közöld akkor barátom, hogy miről is- ■ mérni fel az egészséges elégedetlenséget! B: Bízik abban, hogy egyszer elmúlhatik. A: A halállal, csalhatatlan barátom? B; A következő perccel. A: S akkor mihez kezd az elégedetté vált ember? B: Nem türelmetlenkedik. Boldogan élvezi nyugalmát és egészséges nyugtalansággal reménykedik abban, hogy a rákövetkező perc ismét boldogtalanná teszi. A: S ez a kilátás nem rontja meg a pillanat gyönyörét? B: Csak á gyávákét és a gyöngeelméjűekét. Azokét, akik sem élni, sem halni nem tudnak. De most én kérdezek tőled valamit. A: Éppoly éleselméjűen fogok megfelelni kérdéseidre, mint te az enyéimre, tiszteletreméltó barátom. B: Szerencsésnek mondható-e jelen útunknak ez az első szakasza, vagy szerencsétlennek? A: Az, hogy szerencsésnek, vagy szerenRé&cc Jícísztá — a fcauUfuU au* Hlaiu-i B&eu+eiec uud HiUtl Uiadáuáí Mfyeltut — torzóiból Déry Tibor csétlennek minősítjük-e, az nyilvánvalóan nem az akadályok számától és nagyságától függ, hanem, hogy milyen fáradozások árán győztük le őket. B: Hallgatlak, mesterem. A: Nem azt nézem tehát, hogy végülis azon a vonaton utaztunk, s most az a hajó ringat bennünket, melyeket felhasználni szándékoltunk, hanem megvizsgálom egyrészt akadályaink, másrészt erőfeszítéseink természetét. B: Azt hiszem, jól teszed. Mivel magyarázzam bölcsességed váratlan s meglepő növekedését? A: Talán a te bölcsességed hirtelen s meglepő apadásával, melynek következtében most rám hárul a közös elmélkedés nagyobbik terhe. Mik voltak tehát az akadályok? Renyheséged, mely az indulás pillanatában ágyban marasztott. Mi győzte le ezt az akadályt? Feleségem emberismerete, mellyel téged, a késlekedőt, telefonon felriasztott. Lássuk tovább! Minek köszönhetjük, hogy mégis elértük a vonatot? ősz sofőrünk buzgalmának és ügyességének. Tovább: otthon felejtetted az eb szájkosarát. Vajon miképp győztük le ezt az akadályt? Kalauzunk emberségével, mely eltekintett a keserves pénzbírságtól. Elmúlt-e a rossz idő? El, mert a halhatatlan istenek kegyelnek bennünket. S mikép jutottunk fel erre a hajóra? Olyképp, hogy a Balatoni Hajózási Vállalat nagylelkűen csak mára tűzte ki az évad utolsó hajójáratát. B: öt akadályt soroltál fel. Egyiket sem a magunk erejéből hárítottuk el. Azért mondasz bennünket szerencséseknek, mert mások győzték le őket helyettünk? A: Mégis csak boldogtalan vagy, szegény barátom. Ha már mással nem lehetsz, magaddal vagy elégedetlen. B: S te? " A: Én azt vallom, hogy a szerencse kiválasztottjai vagyunk, s az istenek áldása kíséri útunkat, melyen mi könnyű lábbal lépkedünk, magas célunk felé. Egy pillanatig csönd lett. — Bár félős — tette hozzá A. gondterhelt arccal, homlokát ráncolva —, hogy sürgönyünk nem érkezik meg Idejében Szigligetre.
