Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-05-15 / 10. szám
A Megyei Tanácsház előcsarnoka Megyei Tanicsház — tanácsterem Szeged — Korányi rakpart, új lakúház (Szalay Zoltán felvételei) A Dankó Pista vonója meg a tápéi büszkeség táplálta azt a nótát valamikor, hogy ►»■Szeged híres város, Tápéval határos«. A tápéi nagykocsma szemöldökfájára egyenesen azt faragták ki ékes szép betűkkel, hogy »Itt a világ közepi, Ki nem hiszi, lépje ki«. Azóta sok homok lepergett a nagy homokórán, elment jó néhány évtized az időnek abba a temetőjébe, ahol a múlt pihen nagy csendességben, lassan aztán Móra meg Juhász és Tömörkény híres-neves tápéi polgárai is belátták, hogy Tápé nem »a világ közepi«, s Szeged nem csak azért híres város, mert Tápéval határos. A tápéi nagykocsmát különben is elvitte az 1879-es »Nagyvíz«, a nótából is csak a dallama maradt, ennek a muzsikának az intonálásával kezdődnek el évről évre a szabadtéri játékok Szegeden. Végül is a mi korunkban miért híres város Szeged? Mikor Salk amerikai professzor, aki az emberiséget a gyermekbénulást elhárító vakcinával ajándékozta meg, az elmúlt évek során Szegeden járt, mindjárt az első kérdése az volt, vajon idehaza van-e az az Ivanovits György szegedi professzor, akit a világ egyik legnagyobb mikrobiológusának tartanak, s akinek nagysikerű előadókörútjára ma is emlékeznek Amerikában. Lehet, hogy Tápén, amely »a világ közepi«, nem ismerik a professzor urat, Oambridgeben, Oxfordban, a Szovjetunióban, New Yorkban, vagy a Yale-egyetemen azonban igen jól ismerik. Mikor a világjáró Hanzelka cseh globetrotter nemrég Szegeden átutazott és a Tisza-parti városban egy-két órát töltött, megkérdezték tőle, mit szeretne látni? Európának a második legnagyobb orgonáját a szegedi Fogadalmi templomban, mondta és engedélyt kért arra, hogy játszhasson az ötmanuálos játékasztalon. Azt az egész világon tudják róla, hogy olyan világutazó, mint valamikor a Cook volt, de arról alig-alig hallottak az emberek, hogy amatőr orgonista, magánéletében a legkedvesebb szórakozása, ha megszólaltathatja az orgonasípokat. Szegeden nagy öröme volt, ebbe a világhírű hangszerbe ugyanis 10 180. sípot épített bele a két szegedi orgonakészítő mester. Mikor nyugat-európai mérnököknek az egyik csoportja legutóbb Szegeden járt, először nem a szegedi halászlével ismerkedtek meg, hiszen nem a halpaprikás »a világ közepi«, hanem tüzetesen végignézték az új Szeged két nemrég épített hét-hétemeletes épületét, a megyei tanács nagyszerű térhatású, hipermodern székházát és a Korányi rakparton felépült, két utcára néző, a monumentális képzőművészet alkotásaival díszített új lakóházat. Nem is olyan régen még Vadvízországnak nevezték Szeged környékét, a híres Fehértavat, Homoki Nagy István híres madárfilmjének a színhelyét, amely olyan, mint egy ezer év előtti háborítatlan táj, egy darab megmaradt honfoglalás előtti vidék. A zsombékos nádas rengetegben dankasirályok, nemeskócsagok, szürkegémek, gulipánok, piroslábú cankók fészkelnek. Ennek a szikes, sós, ősi tónak a közelében (de azért úgy, hogy a madárvilágot ne háborgassák) épül az új európai autópálya szegedi szakasza. Ennek az Európát átszelő, london—isztambuli autóútnak az építését az ENSZ rendelte el. Szegeden már nincsenek gombkötők, bicskafaragók, szuperok, ahogyan valamikor a hajóépítő mestereket hívták, nincsenek szűrszabók, a régi iparok lassan kivesznek. Szegednek újak a nevezetességei: ebben a városban él és tanít Szökefalvy Nagy Béla világhírű magyar matematikus, Huszák István dr. ideggyógyász, aki legutóbb a kanadai Montrealban tartott nagysikerű előadást, itt dolgozik Kalmár László dr. kibernetikus, szegedi Greguss Pál botanikus, a xilotónia tudósa. Nem a szűr, a kiiködmön a jellemző már erre a Tisza-parti városra, hanem az a huszadik század, amely hatalmasan tör előre az élet minden területén. Mikor egyszer megkérdezték Mikszáthtól, hogy milyen város Szeged, a mi nagy mesemondónk, aki a múlt században riporter volt Szegeden, úgy felelt, hogy olyan az egész, mint két fél karikagyűrű. Az egyik fél karika a belső körút, ami benne van, az a belváros, a kis félkarika azután bele van téve egy másik fél karikába, ez a nagykörút, ami azután a másik, nagyobbik félkarikán kívül esik, az a hajdani falu, az ősi ízlés szerint. Azóta ezt a két fél karikagyűrűt elkoptatta, széttöredezte az idő, a város elment a faluba, az ősi falu bejött a városba és Füle Lajos építészmérnök, az új Szeged tervezője már a harmadik fél karikát, az új nagy-nagykörutat tervezi a két fél karikán kívül. Mikszáth még azt mondta, Szeged olyan város, ahol alig vannak távolságok, minden hihetetlenül közel van. Az új Szeged már nem lesz »közel«. A várost nem két, hanem három nagykörút fogja átölelni fél sarló alakban, a jövendő Szegeden már 180 ezer lakossal számolnak, akiknek egy része 9—12 emeletes magasházakban fog lakni. Szegeden két új Tisza-híd fog felépülni, a várostól délre pedig egy új Tisza-kikötő. Lehet azon tűnődni és sajnálkozni, hogy Szeged megszűnt a folklór-érdekességek, a pillangós papucskészítés, a bicskafaragók, a nevezetes szuperok városa lenni. Elmerengeni lehet ezen, de ezzel perbe szállni már nem, mert ezeket a mesterségeket olyan erő szüntette meg, amely feltartóztathatatlan: s fejlődés, haladás, új életforma, huszadik század a neve. Napjainkban Szeged már a háromezer egyetemista, a tudomány, a matematika, a kibernetika, az ismeretszerzés, a középítkezések, a népek barátságát szolgáló szabadtéri játékok és a nagy hírű tudósok városa. A provincializmus megszűnt, csak az emléke maradt fenn például abban az anekdotában, amelynek az a Pietro Mascagni volt a szenvedő hőse, aki a harmincas évek derekán a szegedi Dóm téren vezényelte híres Parasztbecsületét. De elkésett, a rendőrkordon megállította, nem akarták beengedni a saját előadására. — Mascagni! — kiáltotta rákvörösen és magára mutatott. — Itt, kérőm, nem lehet mászkányi — hárította el a hajthatatlan szögedi rendőr. Ruffy Péter A művelődésügyi miniszter sajtótájékoztatója külföldi újságíróknak Ilku Pál művelődésügyi miniszter sajtótájékoztatót tartott. A sajtótájékoztatón részt vettek azok az angol, francia, olasz, belga, osztrák, nyugatnémet és svéd újságírók, akik a magyar kulturális élet tanulmányozására néhány napja hazánkban tartózkodnak. Az újságírók kérdéseire Ilku Pál művelődésügyi miniszter, Aczél György, a miniszter első helyettese, dr. Bognár József, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke és Naményi Géza, a Tájékoztatási Hivatal vezetője válaszolt. »Három esztendeje egy sort sem írt..,« És egy másik: »Az enyémből katona lett valami dzsungelben, azóta nem tudok felőle...« A harmadik — de minek is sorolni? Sokan vannak, tudtunk róluk eddig is, de mostanában egyre gyakrabban keresnek fel bennünket — itthon élők, akiknek gyermekei, rokonai élnek valahol abban az erdőben, amit bárom milliárd embernek neveznek. A mi munkánk, szövetségé, lapé, olyan, hogy sokszor az olvasó, levélíró mondja meg, mit is tegyünk. Valahogyan így történt ezúttal is: a szaporodó kérdések feleletet vártak és a kérdezők többsége ezúttal nem az óceánon túl, hanem itt, az országban élt. Választották hát a legegyszerűbb megoldást, s eljöttek hozzánk, hogy úgy tegyék fel kérdéseiket. Az ő kérésükre, azoknak a szülőknek a kérésére, akiknek gyermeke külföldön él, a Magyarok Világszövetsége baráti találkozót hívott össze a Világszövetség székházában. A találkozón, fehér asztal, tea és sütemény mellett sok olyan szülő ismerkedett meg egymással, akiknek gyermeke valamelyik nyugati országban él és részint rendszeresen hírt ad magáról, részint hónapok, esetleg esztendők óta nem érkezett tőlük levél, üzenet. Mindkét változatban vannak olyan fiúk is, akikről szüleik tudják, hogy valamelyik nyugati országban katonai szolgálatot teljesítenek. Már ennyiből is nyilvánvaló, hogy az összejövetelen résztvevők kérdései, gondjai, kétségei túláradtak az ismert újságrovat keretein. Hiszen már nemcsak azt kérdezték tőlünk sokan, hogy »hol van?«, hanem azt is, hogy »hová lett«? Amire — s ez az élet sajátságos bölcsessége —, igazában nem is mi válaszoltunk (mert ugyan mit is mondhattunk volna?), hanem 3c — egymásnak. A nyírségi parasztszülők, akik másfél esztendeje nem hallottak hírt óceánon túlra sodródott fiúkról, találkoztak pécsi munkásszülőkkel, akiknek gyermeke ugyanonnan ad hírt magáról, ahonnan az előbbiek fia adott utoljára és talán most is együtt katonáskodnak valahol Nyugat-Németországban. S így egymás gondját megosztva, könnyebben is viselhetik azt a terhet, amely minden gyermekét elveszítő szülő közös terhe e világon. De a két család, más-más megyében élők, sohasem találkoztak volna, ha nem együtt fordulnak hozzánk, ugyanazért. Amiből nyílván kitűnik az is, hogy mindez nem valami különös érdemünk, hanem különös feladatunk, amely egyre komolyabban, egyre igényesebben tárul elénk, tettre szólítva fel. Tanács a hazatérni szándékozóknak, tanács a látogatónak, állampolgárság, konzuli útlevél, amnesztia — mind, mind kérdés. Azoknak a kérdései, akik tudnak hozzátartozójukról, s szaporítják azokét, akiknek gyermekét felszívta az idegenlégió, vagy akik nyilvánosház néma poklában néma, elveszett áldozatok. Hírt kapni — ha rangsorolni akarnánk dolgainkat, feladatainkat, az elsők között immár ott kell lennie ennek is. A Magyarok Világszövetsége ezért Is van, s ha még nem eléggé, hát egyre inkább lennie kell ezért: hogy szülő a gyermekét, testvér a testvérét lelje meg. az elakadt levelek újra meg újra meginduljanak, az elnémult ajkak — ha még szólni tudnak — megszólaljanak. Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét, a békéért kifejtett tevékenysége legmagasabb elismeréséül Lenin Békedíjjal tüntették ki. „Optimista vagyok a béke kilátásait illetően, mert látom a szocializmust építő országok és a kapitalista államok békeszerető millióinak erejét — mondotta Dobi István. — Én személy szerint a jövőben is azon leszek, hogy erőmhöz képest hozzájáruljak a magasztos célokért folyó harchoz.” Részlet a tribünről. Külföldi diplomaták nézik a Május 1-1 felvonulást. Alsó kép: Egy a sokszázezer felvonuló fiatal közül (Vámos László felvételei)
