Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-05-15 / 10. szám
Vékony fiatalember. Kisdiákos arc, szerény beszédmodor, öröm a szemében, ha ifjú, szőke feleségére néz. A fiatalember nekivágott a nagyvilágnak — hat évvel ezelőtt. Akkortájt a soproni egyetem diákjain pánik vett erőt és a fiúk többsége egy ködös novemberi napon átlépte a határt... 1957. január elején érkeztek Vancouverbe, ahol az erdészeti főiskola befogadta. De kanadai egyetem volt és az egerszegi diák, André Béla egyszerre kínzó honvágyat kezdett érezni az egerszegi Sallai utcai kis ház után, ahol a falon berámázva függ apu erdőmémöki diplomája; anyu slmogatása után, ami egy húszéves legénynek is több a csendes-óceáni szél legsósabb fuvallatánál... Pedig nagyon szép az a Kanada. Szép Powel River. És a Rocky Mountains-ben Fiit is fenséges tájakra pillant és az erdőkben szálegyenesek a fenyők. És mégsem Zala. Bélában legalább olyan gyorsan született meg a hazatérés gondolata, mint az eltávozásé — két hónappal előbb... Apu, az erdőmérnök, már betegeskedve, kiment az ajtóhoz egy januári délelőtt. A postás kopogott. Apu remegő kézzel vette át a levelet. Kanadai bélyeg! Feltépte a borítékot, aztán leült az asztalhoz és a szemét elöntötték a könnyek. — Hazajön! De hogy ahhoz odakint neki kellett feküdni a munkának, méghozzá keményen, azt csak Béla tudta. Favágó lett és közben már elküldte a levelét — a magyar külügyminisztériumnak, bejelentve hazatérési szándékát. Egy kis kerülővel járt a dolog, mivel Kanadában a magyar érdekeket a lengyel nagykövetség képviseli... De aztán megjött a papír és a favágáson szerzett dollárok repülőjeggyé változtak. »összevágtam az útiköltséget« — mondja vidáman és kissé szégyenlősen is; annak az embernek a gondolatával, aki ezt a nagy utat »megspórolhatta« volna. És... még jókor jött, hogy életben találja aput... Mert megnyugodva, hogy anyuka már nem marad egyedül, most apu lépte át a határt, de az élet és a halál határát. Az elsőéves Béla nekivágott, hogy megszerezze a falon függő diploma párját. És megszerezte. Nemcsak a diploma párját: Sopron nemcsak diplomát tud adni, kék szemű, kedves lányokat is — feleségnek. Zalaegerszegre ezek után két szakember érkezett: egy mérnök és egy szakmunkás. A fiatalasszonyt azonnal befogadta a ruhagyár, Bélát az erdő. Zalaegerszeg-Alsóerdő... Kedves ez a táj. Hegyei persze nem a Rocky Mountains szikláit idézik és fúrótorony is Texasban van több; de a fiatal erdőmérnök, aki reggelenként az ismerős ösvényeken a kerékpár pedálját tapossa, itthon van. És az észak-zalai erdőigazgatóságon• mindenki ismeri és becsüli már. * Bajánsenyén bükkfát raknak, vagonok platója telik a hatalmas törzsekkel. Ez a Bajámsenye kicsiny határfalu. Aki a magyar térképet részletesen nem ismeri, aligha talál rá. És határfalu Szentgyörgyvölgy is, ahol az erdészet központja Van. Az erdészet, ahova április első munkanapján lépett be egy új műszaki vezető: Németh László. képen: Németh László a baján(Novotta Ferenc (elvételei) Andrcék — hármasban anyuval. Alsó senyel rakodónál — Hazajött a kanadás! — mondták Lacira, a huszonöt éves, zömök, széles vállú, piros arcú Németh-fiúra 1961 végén. És kutatva nézték végig: mit hozott? És mennyire változott meg? Milyen ember lesz, aki a soproni egyetemet Vancouverben fejezi be, hogy azután itthon újra kezdhesse a vizsgákat, immár »magyar módra«? Mindenütt vannak emberek, akik Amerika fogalmat feltétlenül a milliókkal kapcsolják össze. Dollármilliókkal. Németh László megvonta a vállát, ha erről kérdezték. Az 6 legnagyobb kanadai szerzeménye az angol nyelv némi gyakorlatán kívül az ötesztendős hazátlanság tanulsága volt. — Mondja, mi hozta haza elsősorban? Volt ixtlami családi ok? A szülök helyzete? — Nem ... Szüleim egyénileg gazdálkodnak, a mi kis falunkban nincs termelőszövetkezet ... öcsém is velük él. Jól vannak — az 6 megélhetésük miatt maradhattam volna. Hanem hát... nem otthona az embernek az az ország. Régi dolog ez. hogy itthon az idegenbe hívják az embert a vágyai, de az idegenben támadt honvágy sokkal erősebb. Ez minden. Csinos, szürke sportzakóban áll a hazai fatörzsek között, a kis állomáson, ami afféle »világvége«, hiszen nem nemzetközi vonal ez, csak szárnyvonal, fát raknak fel, még néhány falusi jár innen a megye belsejébe. — Hogyan fogadták? — Mint a testvért szokás. Szakmán belül amúgyis mindenki közvetlen, a legöregebb kollégákkal is tegeződünk, erdész-szokás ez; mindjárt műszaki vezető lettem, noha elvileg még itt nem vagyok mérnök, csak ha o soproni vizsgáimat is leteszem. De mégis úgy alkalmaztak, mint végzett mérnököt; az első tervem a vizsgák pótlása. — Aztán? — Dolgozni fogok ... Moresbyben, nyolcszáz kilométernyire északra Vancouvertől, egy kis szigeten, amelyet a Csendes-óceán hullámai csapkodtak, talán elolvassa ezt a néhány sort Németh Laciról az a kis csapatnyi jó barát, egykori soproni és vancouveri diáktárs, aki most is azon az esős, párás tengeri szigeteken tölti estéit, sakkozással, csendes beszélgetéssel és mi tagadás, hazavágyódással. Ha így lesz, elhiszik szavait: ismerik Németh Lacit. Beszéljünk reálisan: Világot látni nem utolsó dolog. Azokat az angol nyelvű vizsgákat is le lehetett tenni, akaraterővel, szorgalommal ... És ahol annyi a szép erdő és a fa, hogy ültetésre még nem is gondolnak, mert a fel sem mért őserdő kitermelése még évekig lehetséges — nem rossz az erdésznek. És mégis ... Németh Laci most boldog ember. Pedig nálunk telepíteni kell, hogy több erdőnk legyen. De itthon van... . 1958 őszén, hét félév orvosegyetemmel a ! háta mögött hagyta el az országot a Pest- J megyei Semmelweis Kórház, a volt Rókus ! belgyógyásza, dr. Földvári Béla. Nem ka; landvágy kergette a nagyvilágba, még csak • milliomos sem akart lenni egyik napról a I másikra, céltudatosan készült hivatására. Dr. Földvári Béla (Novotta Ferenc felvétele) ii I Ösztöndíjat élvezett a hamburgi orvosegye- I temen, az idegen nyelvekkel sem állt hadi! lábon, bejárta fél Európát, semmi különö| sebb problémája nem volt s ha kint ma! rád, ma nyilván valamelyik nyugat-európai | városban gyógyítja a betegeket. Lényegében semmi jelentős nem történt | vele, semmi rendkívüli. Számára az önként ; választott tanulmányút külső körülményei | igazán kedvezőek voltak. Benne volt a «■hiba-«. Leküzdhetetlen honvágy, ragaszkodás a még itthon kiszemelt élettárshoz és ragaszkodása megrögzött szokásokhoz, ez minden. — 1958 őszén jöttem haza Magyarországra, Azonnal folytathattam tanulmányaimat és az utolsó három félévet már itthon fejeztem be. Fél évig a kecskeméti Honvédkórház belosztályán dolgoztam, 1961 augusztusa óta a Pest megyei Tanács Semmelweis Kórházában, a volt Rókus belosztályán működöm. Megnősültem, feleségem szintén orvos az Országos Onkológiai Intézetben. — Milyenek a lehetőségek? — A Rókus büszkélkedik a legkiválóbb főorvosokkal s bizonyára tudja, hogy több mint százhúsz neves professzor került ki Innen. Aztán az elméleti képzés, a széleskörű tájékozódás terén a lehetőségek ma már tényleg óriásiak. Ami 1956 előtt elérhetetlen vágyálom volt fiatal orvos számára, ma a legtermészetesebb követelmény. Hogy ne csak a szovjet és népi demokratikus orvosi szaklapokat kísérje figyelemmel, hanem a francia, az angol, a német s más nyugati országok orvosi szakkiadványait is. Ma rendszeresen bent a kórházban tartanak referátumokat a belgyógyászoknak a British Medical Journal, a Presse Mediciale, a Deutsche Medizinische Wochenschrift, a Münchener Medizinische Wochenschrift és más nyugati orvosi lapok egy-egy jelentősebb cikkéről. A magyar Orvosi Hetilap, a havonta egyszer megjelenő magyar Belorvosi Archívum, amely tárgyilagosan beszámol a külföld kutatási eredményeiről, s a többi orvosi szakfolyóirat, szinte korlátlan lehetőséget nyújt a fejlődésre. — A kórház teljes orvosi gárdájának tájékoztatására tudományos üléseket rendeznek; összefoglaló referátumokon egy-egy aktuális orvosi problémával ismerkedünk meg. A legutóbbit a világhírű Pommersheim professzor tartotta. Gyakorlati munkájáról keveset beszél. Amikor kíván ?siskodom, így felel: — A lényeg, hogy azon a területen végzem a hivatásomat, amit a világon a legjobban szeretek. HERNÁDI MAGDA | Beszélgetés egy hazatért orvossal @fiapel\ow í W o ytfés Egyszerű a magyarázata annak, hogy azt a menetrend szerint közlekedő MALÉV- repülőgépet, amelyik méihány hónappal ezelőtt leszállít a londoni repülőtéren, egy 21 éves chapeltowni bányász és egy 43 éves budapesti műszaki rajzolónő, miért képzelte a boldogság madarának. Az történt ugyanis, hogy Hantzmann Ferencné, a Bányagyutacsgyár dolgozója meglátogatta hát év előtt Angliába disszidált fiát, Ferit. — Másodéves vegyipari technikumba járt a gyerek, amikor 1956-ba.n itthagyott. Éppen csak pelyhedzett az álla, ma meg már nős; aranyos kis felesége van, Gilian. Ez persze nem volt meglepetés számomra, hiszen minden lépéséről tudtam. Hűségesen beszámolt mindenről. Volt, amikor örültem a híreknek, máskor meg szomorkodtam. örültem, hogy egészséges, hogy tanul, bányagépkezelői .tanfolyamot végez, hogy dolgos munkáscsalád lányának udvarol, attól viszont egyáltalán nem voltam elragadtatva, hogy már 17 éves korában bányába küldték. — No, de térjünk vissza a látogatásomra. Tavalyelőtt, márciusban kérte a fiam, hogy látogassam meg. 1961. november 10-én érkeztem a londoni repülőtérre. Az persze, természetes volt, hogy Feri mennyire örült, de hogy .milyen szeretettel és mennyi figyelemmel várt a chapeltowni család, menyem rokonai, arra igazán nem számítottam. Késő éjjel értünk haza. Mindenki fent volt, finom puddinggai és a vendégváró tiszta, új papuccsal fogadtak. Naponta más és más családhoz voltunk hivatalosak és hozzánk is sökan jöttek; a Nőtamácstól meg a munkásklubból is meglátogattak. Nem mentem üres kézzel. Vittem a fiaméknak könyvet, háziszőltttest asztalterítőre valót, meg magyaros kulacsot... És persze, a barackpálinkáról sem feledkeztem meg. Fiam magyar bányásztársadt kínáltam vele és az volt a különös, hogy először nem akartak inni belőle. Behunyt szemmel szagolták, szívták az illatát, azt mondták, ez olyan otthoni illat. És faggattak, miért nem hoztam disznótort, meg hazai gyümölcsöt. És képzelje, Feri liptói túrót reklamált. Most legalább tudom, . Hantzmann Ferencné (Novotta Ferenc (elvétele) hogy legközelebb, ha kimegyek, mit vigyek magammal. Ment jövőre, ígértem, ismét meglátogatom, talán jobb időpontban érkezem, mert amikor kint jártam, éppen sztrájk volt s bizony senkiit sem vetett fel a pénz. Igen, még egyszer okvetlenül ki akarok menni — ismétli. — Miért csak egyszer? — kérdezzük. — Mert Gili, a menyem Szorgalmasan tanul magyarul — mosolyog Hantzmanné. — Pár év múlva haza akarnak jönni Magyarországra. Tehát, ha majd egyszer egy londoni menetrend szerint közlekedő gép leszáll a ferihegyi repülőtéren, senki ne csodálkozzon azon, hogy egy chapeltowni bányász s egy budapesti műszaki rajzolónő úgy tekint arra, mint a bcűdogsóg madarára. H. M.
