Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-05-15 / 10. szám
V Megváltozott a piliscsabai táj. Elől három-négyéves fenyőcsemeték láthatók, a háttérben már — erdő gh&jz Ki í Most kezdi kibonitaini új lombját az erdő. A zöldbeborult cserjék, bokrok után a nagy Iák is sorba a nap felé tartják gyűrött, nedves, újszülött leveleiket. Az egész Pilis a sarjadás, bimbófeslés, virágbomlás lázában ég, ahogy a legmagasabb csúcsokról széttekintünk, csak Pilisvörösvár, Piliscsaba felől merednek ránk lepusztult, kopár hegyoldalak. Valóságos holdbéli tájképet mutatnak a távolból ezek a mezítelen dolomithegyek, kietlen, fehér sziklafalaikkal. De ha közelebb megyünk, aa élet, a kikeleti újulás legszebb jeleit látjuk1 ezeken a csupasz testű szinteken is. A mészköves hegyoldalba vágott körbefutó árkok alján, fehér kőporban parányi fenyő-újszülöttek sorakoznak egymás mellett. Alig araszosak még, de már bennük van a jövő gyantaiilBitú fenyőirengetege. A múlt sebeit gyógyít-gatja a magyar erdészet ezeken a megbontott, lepusztított hegyoldalakon. 1945 előtt az erdőbirtokosok minden esztendőben többet vágtak, mint telepítettek, s ez a rablógazdálkodás súlyos károkat okozott az ország erdőállományában, ugyanakkor hegyi tájaink képét ds elcsúfította. Egész hegyeiket toroltak le, aztán sorsukra hagyták a kopárokat. A csapadékvíz pedig évek, évtizedek során lehordta róluk a vékony termőréteget, s végül előbújt a csupasz kőszikla, ijesztően, teljesen fedetlenül, pucéran. A főváros környékén különösen Pilisben jutottak hatalmas területek erre a sorsra. Hegyek egész sora vált itt olyan kopárrá, hogy egyetlen fűszál se nőtt rajtuk. Ma sok helyen már embermagas fenyves takarja az újratelepített hegyoldalakat, másutt térdig érő fácsfcák kezdik zöldbe vonni a meztelen sziklákat, és van, ahol még csak most dugja ki fejiét a kőmálladékbó'l a magról kelt gyenge kis fenyőcsemete. Aki látta ezeket a letarolt, kimart, vízmosásoktól szabdalt hófehér dolomitkúpokat az megérti, micsoda munka volt életet fakasztani ebben a kősivatagban. Valamikor puttonyokban hordták (fel a termőföldet az ilyen kopárok betelepítésénél, ma új módszerrel, a sovány életfeltételeket is elviselő fafajták 'kikísérletezésével oldották meg a kérdést. A fekete-fenyő bizonyult a legalkalmasabbnak, gyökérzete mélyen behatol a szilkllarepedésekbe, g a törmelékek között megkeresi magának a tápanyagot. A Piliscsaba körüli lejtők és tetők ma már zöldellnek, több mint három millió méter hosszú párkányzaton sorakoznak lépcsőzetesen kialakított szép rendben a fiatol fenyők, s lassan eltakarják a hegyek eVnart csupasz testét. Fenyveserdő suhog már a bugaci pusztán, lomberdők ezerholdjai a Hortobágyon, s nyárligietek nőttek fel a Nagykunság szikes talaján. De a legnehezebb munka kétségtelenül a hegyek sebeinek begyógyítása. Hiszen vannak olyan meredek sziklafalaik, melyéken járni sem lehet. Ilyen helyeken ravasz módszereket kell alkalmazni. A fák magvait tápanyagdús talajba kevertem papírzsákokba helyezik és ledobják a hozzáférhetetlen területekre. A papírzsálkofc idővel kiszakadnak, a szétömlő földben a magvak csírázni kezdenek, s a meredélyek apró párkányain lehorgonyoz egy-egy kis fácska. Az ország erdőterülete 1945 óta mintegy félmillió holddal növekedett. .Micsoda munka van e szám mögött! S ma már napirenden van a hegység Nemzeti Parikká alakításának programja. A pilisi Nemzeti Parkot a Szentendre, Visegrád, Pilismarót és a Dobogókő közti területen alakítják ki. Itt összpontosulnak a hegység legmagasabb csúcsai, legszebb 'kilátóhelyei, megfelelő tájrendezés után itt helyezik majd el a szükséges idegenforgalmi berendezéseket. A főváros lakossága egyre nagyobb tömegben áramlik pihenőnapokon az erdők, hegyeik közé s a természetjárás csak fokozódni fog], ahogy az .emberéknek évről évre mind több és több lesz a szabad idejük. ANTALFFY GYULA felt Turistaház a Lajosforrásnál (Novotta Ferenc és MTI felvételei) Meredek, száraz karsztos hegyoldalakat ültetnek be fenyőcsemetékkel a piliscsaba! erdőgazdaság területén A környék szelíd őzikéje. Lent: Három-ötéves feketefenyő-csemeték a pásztásan előkészített talajban AKIK A KAPUN KÍVÜL REKEDTEK Tisztelt Uram! Rendkívül megtisztelő a bizalma, hogy kérdésével éppen hozzám fordul, de egyben zavarba ejtő is, mert hiszen a válasz olyannyira kézenfekvő, hogy alapjában ön is megválaszolja saját magának. De, hogy a többi olvasó is értse, miről beszélünk, engedje meg, hogy kérdését megismételjem: arra szeretne választ kapni, miért nem vesznek mindenkit fel az egyetemre és egyáltalában, mi szükséges ahhoz, hogy valakit felvegyenek? Ennyi a kérdés, amelyhez néhány sorral alább hozzáfűzi: »Elvben mindenkinek, aki középiskolai tanulmányait sikerrel elvégezte; gyakorlatban pedig, akinek erre kedve van, és esetleges felvételi vizsgákon kellő eredménnyel továbbtanulásra alkalmasnak bizonyult: helye van az egyetemen. Előfordulhat, hogy az egyetemek befogadóképessége szűkös: épület-, tanerő-, berendezéshiány van. Ez esetben felemelik a kellő nívót és a jelölttől még többet kívánnak meg — amíg a helyzet jobbra fordul.« Ezzel a magam részéről teljesen egyetértek, mondhatnám: erről van szó. No igen, de azért csalni nem akarok, ön a továbbiakban szóvá teszi, hogy az ilyen eseteken úgy segítenek, hogy új egyetemeket létesítenek. Erre megint csak azt felelhetem: igen, erről van szó. Ha nem tévedek, ön a felszabadulást követő második vagy harmadik évben távozott Magyarországról. Nos, azóta a meglevő egyetemek bővítésén túl — mint például a budapesti Műszaki Egyetem három új (és uram bocsáss, Európa talán legcsúnyább) épülete — ugyancsak műszaki egyetem épült és nyílt Miskolcon, vegyipari egyetem Veszprémben, mindkét helyen kollégiumokkal kiegészítve, és ha kezébe jutott legutóbbi számunk, abban olvashatott az épülő pécsi orvostudományi egyetemről, amely a mellékelt képek tanúsága szerint már külcsínben sem vall majd szégyent. Azt hiszem, ha nem gyarló memóriámra, hanem hivatalos adatokra támaszkodnék, még több is kiderülne. Stopp, máris! Hiszen kifelejtettem például, hogy ön, a volt bölcsész hiába nyitna be a Múzeum körúti ismerős épület kapuján: az épület ma teljes egészében — s nem csak egy emeletén, mint akkoriban — a természettudományi kar birodalma, míg a bölcsészkar az Erzsébet-hídfő és Váci utca sarkán álló hatalmas, kettős épülettömböt »foglalta el«, ami a hallgatók számát és lehetőségeit tekintve, ugyancsak felér egy új intézet megnyitásával. Ez a helyzet pillanatnyilag. Azaz, csekély és megosztó erőinkhez képest épült itt új főiskola, majd annyi az elmúlt tíz évben, mint előtte ezerben — tehát e tekintetben nincs eltérés az ön véleménye és a mi gyakorlatunk között. De — mindezek tudatában sem tagadható, hogy nincs eltérés reklamációja és a helyzet között sem: még mindig nem juthat be mindenki az egyetemre, sokan kimaradnak, s évről évre új kísérletet tesznek. Miért? Mert mindez kevés, s ha megdupláznánk, valószínűleg akkor is kevés volna. Es most értsük meg nagyon jól egymást: nem azért kevés, mert nem igyekszünk gondoskodni helyről, hanem azért, mert hihetetlenül megnőtt a jelentkezők száma. Külön cikket, riportokat érdemelne annak bemutatása, hogy milyen méretű tanulási láz él az emberekben. Két okból is. Egyrészt a növekvő életszínvonal mindig és mindenütt a kulturális színvonal növekedését is jelenti, s ebben benne van a tanulási igény; másrészt az embereket sarkallja az, hogy a kor fejlődő tudománya, ipara, technikája egyre magasabb szakképzettséget követel meg az egyéntől ahhoz, hogy helyt tudjon állni a társadalomban, ami, nem is mellesleg, azt is jelenti, hogy saját keresete emelkedjék. Ma e két ok eredménye, hogy nem csupán az egyetemet árasztják el a jelentkezők, hanem már a középiskolákat, különösen a szakközépiskolákat. S nincs magára, szakmájára valamit adó munkás, aki ne akarna technikus lenni; technikus, aki ne törekedne a mérnöki diplomára — zsúfoltak az esti és levelező tagozatok, munkásakadémiák, sőt a bizonyítványt nem nyújtó, s csak az önképzést szolgáló szabadegyetemi tanfolyamok is. A múlt esztendőben négyszer annyi egyetemi hallgató volt, mint az 1937—38-as, úgynevezett utolsó békeesztendőben. Ebből két és félszeresére nőtt a nők aránya, és háromszorosára a műszaki hallgatóké. És mindez mégis kevés, kevés, kevés ... Nagyon őszinte leszek: hallatlan erőfeszítés kell ahhoz, hogy az igények és lehetőségek egyensúlya fél ne boruljon. Már csak azért is, mert hiszen nem »csak« a fiatalság vágya, hogy egyetemi képzettséghez jusson, hanem a rendszer feltétlen szüksége is. Végtére is ötéves terveket, iparosítást, általános népművelést, korszerű, külfölddel versenyképes technikát és valódi, mély műveltséget nyújtó tudományt nem lehet kielégítő, tehát nagy létszámú és magasszínvonalú felsőoktatás nélkül megvalósítani. Nem az ön, máskülönben helyes logikája, nem is a fiatalok tanulásvágya az, amely ezt egyértelműen követeli, hanem a szocializmus építése. Ami enélkül bizony csak szépen szóló frázis lenne. Mit lehet tenni az átmeneti időszakban? Pontosan azt, amit ön ír. Megismétlem: felemelni a nívót és a jelölttől még többet kívánni — amíg a helyzet jobbra fordul. Ezt csináljuk. Többet kívánunk — kevesebben felelnek meg. Új egyetemet építünk — többen jutnak be. Ellentétes előjelű tények, de ugyanazt szolgálják. De teszünk mást is. Előnyben részesítjük például azokat, akik a középiskola elvégzése után egy vagy több esztendőt a termelésben töltenek, gyárban, üzemben dolgoznak, mielőtt az egyetemre jutnak. Érdekelne, hogy mi erről a véleménye? Mi ugyanis úgy látjuk, hogy ez határozottan egészséges a jövendő szakember lelki, társadalmi és mesterségbeli fejlődése tekintetében — de egyelőre mégis kísérlet. Olyan kísérlet, amelyről egymagában is rengeteget lehetne beszélni, s meg is érne egy másik levelet. Ha kívánja, szívesen megírom legközelebb. Addig, minden formalitás nélkül, mintegy függőben hagyva a témát, szívélyesen üdvözli BOGÄTI PÉTER
