Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)

1962-05-15 / 10. szám

I logy is kezdődött?! •#■«'/■ A régi rendszer be/ fejezte érdekes kísérletét, mellyel kipróbálta, hogy mit bír ki egy ország. Hát — sokat! De azért anynyit nem! Hidak nem voltak, vonatok nem voltak, lakások nem voltak — talán célszerűbb azt felsorolni, hogy mi volt. Optimizmus, mely kiterjedt valamennyi magyar lakosra. Ez két forrásból táplálkozott: az öntudatosak bíztak abban, hogy itt most valami jobb jön: a nem öntudatosak pedig szintén felismerték, hogy ennél már nem jöhet rosszabb.

A mai fiatalok, akiknek ebből az időből személyes élményük nem maradt, a mi 1945-ös emlékeinkből nem sokat értenek. Nekik a »feketézésről« — az eszpresszó jut eszükbe, a «-panamáról« — a csatorna, a »cserélésről« — a bélyeggyűjtés, az «■elsötétítésről« —• a házibuli és a »vetkőztetésről« — a sztriptíz. Nem tudják, hogy a szójababot nemcsak gesztenyepüré hamisítására használják, hanem tömeges éhhalál ellen is jól bevált, és hogy a melasz csak manapság «a cukorgyártás emberi fogyasztásra alkalmatlan mellékterméke« — akkor fontos közszükségleti cikk és értékálló valuta volt

A városokban nem volt ennivaló, és ebben az időben még az orvosok is szívesen mentek vidékre: az utcákon a kövek, mindenütt fel voltak szedve, de akkor még bíztunk benne, hogy egyszer még visszarakják: az első villamosokon fürtökben lógtak az emberek, de mi hittünk abban, hogy majd egyszer megszűnik a zsúfoltság.

A kereskedelemnek nem volt az a bürokratikus apparátusa, mint most: a krumplit egyszerűen kiszedték a veremből, berakták a vagonba, aztán a vonat bejött a Kálvin térre és mindenki hazavitte a vacsoráját. A kiárusítás végén a vonathoz kapcsoltak még két vagont, és vitték vissza a mill- és bilipengőket, amit adtunk érte.

Szóval: ilyenek voltak aa állapotok, mikor elkezdtük az újjáépítést.

Kezdtük a ' közlekedéssel. Kiadtuk a jelszót, hogy »Arccal a vasút felé«. Lett vasút. Aztán elhatároztuk, hogy felépítjük a Kossuthhidat, mert a iDuna jege akadályozta a jól működő csónakforgalmat. Nélkülözések és nyersanyaghiány közepette nyolc hónap alatt építettük fel. Elgondolhatjuk, milyen nehéz lehetett, ha a legrendezettebb viszonyok között is két évig tartott — a lebontása.

Akkoriban még nem voltak kabarék, helyette igazolóbizottsági tárgyalásokra jártunk. Itt lehetett megtudni, hogy Magyarországon mintegy 500 millió embert bújtattak, tehát Európa csaknem egész lakosságát.

A jobboldali pártok egyik része a tőkés rendszer viszszaállítására törekedett, a másik részéről viszont el kell ismerni, hogy nem védelmezték a kapitalizmust, mert törekvéseik jellegzetesen feudálisak voltak. Érdeműk továbbá, hogy e nemes törekvések során olyan államférfit adtak az országnak, mint iSchlachta Margit.

A koalícióban levő pártok lázasan dolgoztak. A baloldali blokk egy új rendszer felépítésén — a »jobboldali blokk« a régi rendszer viszszaállításán. Ebből származtak bizonyos nézeteltérések.

Például az ország újjáépítésének hároméves terve körül.

A hazafias tőkések ugyanis Magyarország iparát a világ távolibb tájain szerették volna újjáépíteni — ez azonban nehézségekbe ütközött.

Utólagos megjegyzések az előbbi tizenhét évhez

Rónái Tibor cikkéről — amely a Népszabadság április 4-i számában Jelent meg — olvasóink közül is sokan hallottak. Az ő érdeklődésüknek eleget téve tesszük közzé lapunkban Róna Tibor írását.

(Láthatjuk napjainkban, hogy még vidékre is milyen nehéz áttelepíteni egy gyárat — hát még Mexico Citybe!) Még nehezebb lett volna a mezőgazdasági termeléshez olyannyira szükséges földek áttelepítése. Ezért tőkésosztályunk mindent megtett, hogy a világ kapitalista felét telepítse át ide. Ez ütközött azonban a legnagyobb nehézségbe.

Ebben az -időben adtuk ki a jelszót, hogy »Fizessenek a gazdagok!«

Ebből az értelmesebbek már kezdtek rájönni, hogy itt az elkövetkezendő években nem érdemes tőkésnek lenni, ezért mint hű hazafiak, tudták, hogy hol a helyük és elindultak München, San-Francisco, Montreal felé.

Következett 1948, a »fordulat éve«. Államosítottuk a gyárakat, egyesült a két munkáspárt. Ennek az évnek az eredményei nagyon komolyak voltak. De ez szükséges is volt, mert annak a rendszernek is erősnek kellett lenni, mely a további néhány évet ki akarta bírni.

Az új politikához először bizalmat és pénzt kölcsönöztünk. Később már bizalmat nem is kértek, csak pénzt. (Az utóbbi években már csak bizalmat kérnek tőlünk és a pénzt rendszeresen kapjuk vissza.)

Az emberek akkortájt egy kicsit ijedősek voltak. Nem szállították ugyanis házhoz

reggelenként a tejet. Ez okozta aztán, hogy ha valahol kora reggel csöngettek, a lakók mindjárt idegesek lettek, holott lehet, hogy az illető már egy hét múlva otthon volt.

Egyes családok remekül össze tudták egyeztetni a különböző ideológiákat: a gyerek a keresztségben a Mátyás nevet kapta. Így lehetett egyszerre két ural szolgálni.

»Elvtársnak« szólítottunk mindenkit és ebből a legkómikusabb helyzetek adódtak! »Elvtársnő« lett például a harmadik emeleten lakó Matild néni és még hozzá — mint annak idején a lakógyűlésen mondották — »jó elvtársnő«, mert tíz óra után sohasem rázta a porrongyot és mindig kölcsönadta a mákdarálót.

Ebben az időben 9 millió elvtárs között éleződött állandóan az osztályhare.

Utána rájöttünk, hogy el mégsem jó és valami másra van szükség. Ekkor jött az a korszak, amikor az »ingadozó középparaszt« »kedves kartársamnak« szólította a Ferihegyi berepülő pilótát Ijesztővé ez akkor vált, mikor a Farkasréti temető »Űj Élet« sírásó-brigádjának vezetője »kollégájának« nevezte a körzeti SZTK-orvost.

Az óvatosak azért mindenkit »lakótársnak« szólítottak, mondván, hogy ebből semmi baj nem lehet, mert lakni mindenki lakik-Voltak persze az életnek olyan területei, ahol megnyugtató stabilitás uralkodott. Az üzemekben »szaktársnak«, a vasúti fülkékben és az irodalom egyes területein »útitársnak« tisztelhettük egymást.

Elfogadtuk az ötéves tervet, mely igazán nem ígért sokat, csak azt, hogy ebből az évszázadokkal elmaradott mezőgazdasági országból öt év alatt — de ha igyekszünk, hamarabb is — fejlett ipari ország lesz virágzó faluval és terménybőséggel, hogy minden fiatalból mérnök lesz vagy orvos, hogy az életszínvonal sokszorosára emelkedik, mindenki boldog lesz és vidám, és a tervidőszak alatt hozzákezdünk a budapesti földalatti vasút építéséhez. Hát bizony, ez a számítás, enyhén szólva, egy kissé optimista volt, de azért a tervben ígérteket részben megvalósítottuk és valóban hozzákezdtünk a földalatti vasút építéséhez.

Hajszolni kezdtük a százalékokat! Ügy tartottuk, hogy nem baj, ha egy műhelyben tíz ember csak 40— 50 százalékot teljesít, a fő, hogy legyen egy, aki ezret!

Elhatároztuk, hogy »nem esszük meg azt a tyúkot, amely holnap aranytojást fog tojni«. E célból évekig egyáltalán nem ettünk tyúkot, mert nem tudtuk, hogy melyik közülük az aranytojó.

A gondok növekedtek, és ennek a »növekedésnek« hamarosan megmutatkoztak a nehézségei, ezért ahhoz, hogy ne veszítsük zl a kedvünket, bizonyos képzettség kellett.

Minden reggel a szokottnál korábban keltünk és siettünk a Szabad Nép-olvasásra, ahol egy valaki, aki a szokottnál még korábban kelt, felolvasta az újságot. Erre azért volt szükség, mert az emberek együttesen sokkal helyesebben tudták értelmezni az olvasottakat, mint külön-külön.

Az újságírásban rátértünk az előre gyártott elemekre, a vezércikkeket panellekből

állították össze. A mai újság az akkorihoz képest valóságos kalandregény. A rádióból kiszorítottuk a tánczenét, mint az imperialista behatolás hatékony eszközét, helyette a termelés emelésének szempontjából oly fontos műdalokat hallgattunk.

Lelkesen kritizáltuk magunkat és egymást. A kritika fő formája ebben az időben a csasztuska volt. A csasztuskát mindig egy brigád énekelte, mert egyedül senki sem vállalta volna. A csasztuska népdalra írott, aktuális új szöveg, mellyel valakit megdorgálnak, megdicsérnek, vagy valamire buzdítanak. Például három idősebb vegyés stechnikus azt énekelte a „Megismerni a kanászt« dallamára, hogy:

„Ejnye, ejnye, Sós professzor, mi az oka, mondja,

nem hozott ma friss virágot a Vörös Sarokba?

Herj

Hiába van sokmilliós találmánya néki,

ha ezzel a slampossággal Csang Kaj-seket védi!"

Nem szünetelt az osztályharc vasárnap sem, sőt, ha lehet, még élesebb volt, mint hétköznapokon, mert inkább volt rá idő. Tehát a népnevelők vasárnap mentek házi agitációra, ily módon néhány más dolgozó vasárnapjának elromlásával kárpótolták magukat azért, hogy az ő vasárnapjukat is elrontották.

A népnevelés úgy történt, hogy a két népnevelő becsöngetett egy lakásba, ahol mindenki igyekezett nagyon öntudatosam viselkedni. Józsi bácsi fürdés közben megnyitotta a melegvíz-csapot és elmondotta, hogy ebben a percben még forróbbnak érzi az imperialisták elleni gyűlöletet, Juliosa néni pedig, miközben kézzel verte a habot, mert nem lehetett habverőt kapni, azt bizonygatta, hogy szerinte is megdönthetetlen a nehézipar elsőbbségének elve.

A termelést nagyon -komolyan vettük. Igyekeztünk rn-inél értékesebb dolgokat termelni, és minthogy ebben az időben- megállapítottuk hogy a „legfőbb érték az ember1’, tehát „beterveztük” a lakosság szaporodását is a következő öteves terveikbe. A tervfegyelem

’s

kötelez, ez volt az a soha és azóta sem látott időszak, amikor az egyetemen senki sem akart nőorvos lenni.

Ezzel párhuzamosan került sor számos családvédelmi intézkedésre. Így például a nők öltözködését olyanná formáltuk, hogy a házasságtörésre minél kisebb legyen a kísértés. Ugrásszerűen meig. növekedett lódengyáraink termelése, száműztük a női arcról a rúzst és a púdert, mert az elfedi a valóságot, harcoltunk a -kölni ellen, mert az hölgyeinknek kozmopolita szagot kölcsönöz és a körmöket -nem engedtük lakkozni. Csak a valóságot.

Ebben az időben nagy rutint szereztünk a dekorációban. Szükség is volt rá, mert ezek a dekorációk teljesen elfedték a házak falait, miáltal fölöslegessé vált a rendszeres tatarozás. Feldekoráltuk a munkahelyeket belül is, és aki rossz volt, azt beállítottak a vörös sarokba. Talapzatra.

Nagyon komolyan vettük a „természetátelakitási” terveket és csak később derült ki hogy egy csomó embernek a természetét mégsem lehet olyan könnyen átalakítani.

1953-ra már túlijutottunk a politikai általános iskola alsó tagozatán. De sajnos, hiába hangoztattuk, hogy mi már „felsősök” vagyunk — továbbra is úgy bántak velünk, -mint az elem-istákkal. Mi is türelmetlenek Voltunk, a tanári kar sem volt belátó — így hát nőttön-nőtt az elégedetlenség. Elégedetlenek voltunk -a tan-tervvel, az osztályfőnökkel, azzal, hogy mi míndi-g csak felélünk és sohasem kérdezhetünk semmit, és ha valamit nem értünk, azt nem magyarázzák meg nekünk!

Jöttek is a meggyőző reform-ok, a még meggyőzőbb

ellenreformok, a -legmeggyőzőbb ellenreformok — egészen -a teljes zűrzavarig.

A középparaszt számára már régen előírtuk, hogy neki ingadoznia kell. Hogy ezt elősegítsük, most addig rángattuk hol a szövetkezet, hol az egyéni gazdálkodás oldalára — hogy valóban ingadozni kezdett.

A polgári származású matematikaprofesszor irigyelte a rehabilitált kulákot mert az visszakapta a házát az a középparaszt pedig akit kulákrnak minősítettek, irigyelte a városi nagykereskedőt, mert az valamelyik ktsz (kisipari -termelőszövetkezet) megbecsült elnöke lehetett.

És -minthogy ezalatt is- enni 'kellett, bőszen vágtuk le a tyúkokat, még azokat is, amelyek valóban aranytojást tojtak volna.

Ez az ingadozás a kulturális életben is erősen érvényesült: hol franciábbak voltunk, mint a párizsi modemek, hol meg „távolabb voltunk Moszkvától”, mint Azsajev. Kulturális életünkben egyetlen biztos pont volt: a Csárdás-királynő,

melynek népnevelő szerepe közismert.

Megindult a kritizálásn kampány, mélynek során lángoló vezércikkekben bizonyították, hogy nálunk neim lehet lángoló vezércükkékett Imi, és hisztérikus modernista költeményekben panaszolták, hogy nálunk nem tehet hisztérikus modernista költeményeket írni.

Abban a-z időben mindenki mindenhez értett, a kávéházakban a fiatal- orvostanhallgatók Vitatkoztak arról, hogy vajon milyen áron tudná külkereskedelmünk Tanganyiikában eladni az aluminiumedény-készletünket, a közgazdászok pedig a művészét i-rániyitásának módszereit -reformálták meg.

Tömegesen alakultak meg a legikülönbözőbb »körök«, tevékenységüket a legkülönbözőbb nyugati körök figyelték érdeklődéssel és így jött létre az a különös állapot, hogy még a Szabad Európa Rádió is lelkesen kezdte védelmezni az »igazi lendnizmust«.

1956-ban a személyi kultuszból él'őször eltűnt a személy, nem sókkal később a kultusz is, aztán bebizonyosodott, hogy ha igazi ellenséggel kell harcolná, akkor a régi fajta vezetés nem bástya, hanem erős rés. Ezt a rés-t tágították aztán a revizionisták. Különösen azok, akik a baloldali hibák elkövetésénél is »túlteljesítették a normát« és most azt l-áltták célszerűnek, hogy saját hibáik helyett a szocialista rendszert vegyék revízió alá.

Ezért 1957-től szigorúan érvényesítettük a közlekedésrendészet szabályait, hogyne

(tehessen többet »balba« hajtani és jobbra előzni. Egyszerre kezdtünk harcot a jobbosok, a balosok és a közepesek ellen. Érdeklődéssel tapasztaltuk, hogy az

utóbbiak elleni harc, ha nem is a legnehezebb, de a leghosszabb.

Ebben 'az évben sok daszsaidens télit vissza az országba. Ezek a gyors meggazdagodás reményében mentek ki Nyugatra, de mikor meghallották, l*>gy itthon bevezetik a lottót, belátták, hogy nálunk lehet a leggyorsabban meggazdagodni és még nyelvet sem kell tanulni hozzá.

Rájöttünk, hogy az életszínvonal emelkedésének legjobb eszköze az életszínvonal emelése. Elhatároztuk, hogy részt veszünk a világméretekben folyó versenyben és mi, akik a 'szocialista tábor egyik kisebb országa vagyunk, túlszárnyaljuk a Nyugat kisebb országait.

A nagy modernség következtében 1959-ben fel kellett vennünk a harcot a huidganizmlus elten'. Hogy a harc sikeres legyen, állami és szövetkezeti iparunk már a harc beindítása előtt legyártotta azokat a ruhadarabokat. melyéket a huligánoknak hordani kellett, hogy fel lehessen őket ismerni.

Napjainkban a nehéz fizikai munka mindenütt könynyebbé válik. Meg akartuk tehát szüntetni a dolgozó parasztok fárasztó ingadozáját, ezért megteremtettük a szocialista mezőgazdaságot. Azóta a kUltúrotthonokban yetítettlkópes előadásokban mutatjuk be rendszeresen, hogy milyen nehéz volt régen a paralszti munka. Nagy fejlődés, hogy ma már nem azt kell bizonygatnunk, hogy a gépesítés a mezőgazdasági munkát sokkal könnyebbé teszi, hanem azt, hogy azért egyik napról a másikra nem teszi annyira könnyűvé.

Megnöveltük az emberek szabad idejét az értekezletek megrövidítésével és a készételek gyártásával, de hogy a lakosság azért ne bízza el maigált teljesen, és ne gondolja, hogy az élet csak szórakozásból áll, felfejlesztettük a magyar televíziót.

És hogy mi van a hagyományokkal?

Ma is beszélgetünk aí emberekkel termelési kérdésekről, de nem vasárnap délelőtt a lakásukon, továbbá ma is beszélgetünk az emberekkel a magánéi étűikről, de nem hétköznap az üzemben termelési értekezleten.

Ma is folytatunk káderpolitikát, de abból indulunk ki, hogy aki például a vasútnál dolgozik, az értsen is a vasúthoz, mert azt a mo^ donyt nem az apja foglalkozása vezeti.

Ma is nyomtatunk ünnepi plakátokat, de azok valahogy változatosabbak és nemcsak fej van rajtuk, hanem írás is.

Ma is dekoráljuk az üzletek kirakatait, de áruval.

Ma is folytatunk osztályharcot, de belátjuk, hogy nem akarja feltétlenül Csang Kaj-seket támogatni, aki kifogásolja, hogy nem adnak sianeclit a péksüteményhez.

Ma is van kispolgári tendencia, de most nem a személyzeti osztályon sütjük rá erre-arra, hianem családi házak, mosógépek és porszívók árusításával, magunk állítjuk élő. Micsoda különbség! Mennyire másképp gondolkodik az a kispolgár, aki nem »nyeli a port«, hanem géppel szívja.

Végül ma is követünk el hibákat, de azokat nem utóiáig kél bejegyeznünk a naplóba, hanem azonnal megírhatjuk — akár a Népszabadságban is.

s