Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)

1961-09-01 / 17. szám

NEKlIOLée HELYETT

vedre* Márk növényei Kötött é* műtermében

Vedres Márk, Kossuith-díjas szobrászművész, a Magyar Népköztársaság Kiváló művésze 1961. augusztus 12-én 90 éves korában elhunyt.

Hogy ez a gyermekesen csodálkozó tekintetű, örökké derűs ember, élete különböző állomáshelyein, de leginkább Rómában és Firenzében, ahová olyan gyakran utazott s ahonnan — mint tavasszal a fecskék — mindig vissza-visz* tatért, milyen műtermekben alkotta klasszikus és realista formált — nem tudom.

Budapesti műtermét Ismertem csak, egyszer jártam nála télen, több mint három éve annak. Űtba Is igazított telefonon: a Lehel téren, a piac tőszomszédságában, az egyik nagy munkásbérház földszintjén találom meg.

Lármásan csilingeltek a villamosok, zöldséggel, gyümölccsel a kosarukban asszonyok haladtak el mellettem, munkások igyekeztek a környező gyárakba délutáni műszakra... Sehogyse fért a fejembe, hogyan dolgozhat kényelmesen ilyen környezetben a mester.

Megilletődötten léptem be a meleg fészekbe, ahol íróasztala mellett ült éppen. Már azért is lelkllsmeretfnrdalást éreztem, hogy Jöttömre felállt és a szoba közepén elhelyezett fotelekhez Invitált.

Hol, merre lehet a műterme ebben a rengeteg bérhásban, ez furdalt beszélgetés közben, s amidőn kíváncsian megkérdeztem „Maxi bácsit“ dolgozik-e egyáltalán, lassan fölegyenesedett s titokzatos mosollyal kitessékelt a szobából.

— Jöjjön csak kislány, jöjjön csak. ha annyira érdekli.

Háziasszonya hiába sietett utána a klskabáttal. féltve a mestert, meg ne fázzon, elhárította magától, csak vitt engem, világért sem engedte el a kezem, kulcsait csörgette, s feltárta az ajtót. Hunyorgó, ravaszkás pillantással figyelt, leste a hatást,

Hogy mire gondoltam ebben a pillanatban, amint a Lehel téri bérház csöndes alagsorában a fal mellett elhelyezett klsebb-nagyobb szobrokkal, s közepén a készülő nagy mű „A béke kútja" monumentális alakjaival elém tárult Vedres Márk műterme...? Mire is gondolhattam volna itt, ahol néhány méternyire villamosok csilingelőse, járókelők beszélgetése: az élet hétköznapi lármája szól...?

Az ember és otthona, a művész és műterme között sok rejtett kaposolat van.

Igen, ez a gondolat fogamzott meg bennem s ezt erősítette meg szolid bölcsességgel, szinte suttogva a szavakat egy leheletnyi búcsúosók kíséretében az ősz mester.

— Szeretni kell az embereket, a közösséget. Tudja, Olaszországban és másutt Is szívesen dolgoztam, de itthon ... itthon a legközvetlenebb a kapcsolatom az élettel. A mi világunkkal. Tudja-e kislányom...?

Hernádi Magda

Látogatás egy 170 személyes nagyhatalomnál

KERMI. Félreértések elkerülése végett: ez a nagyhatalom — magyar, belföldi intézmény és nincsenek nemzetközi aspirációi. Belföldiek annál inkább. Nincs kisebb Igénye, mint hogy mindent ellenőrizzen, ami magyar földön élelmiszerkereskedésben, áruházban, műszaki boltban a pultra — és a vevő kezébe — kerül. Nemcsak az igénye ilyen nagy: a jogköre is. Sőt, nemcsak a boltban — de már a gyári raktárakban is „beleszólhat’’ a dolgokba; s ha valami gyenge, selejtes, vagy akár csak gyártás közben is gyengül a minősége — ez a nagyhatalom az asztalra üt.

... De nem azt mondja: ne gyártsátok — mivel az iparnak nem adhat utasítást. Hanem a kereskedelemnek mondogatja: „Gyenge. Atveheted, de lelked! rajta. El már nem adhatod, fin a vevőt védem.” És ennek a figyelmeztetésnek, ha nem is viták és tárgyalások nélkül, de mindig van foganatja.

Ki ez a nagyhatalom?

Százhetven íehérkőpenyes ember a József körút fl. szám alatt. Ovális tábla jelzi a kapunál: KERMI.

Kereskedelmi Minőségellenőrző Intézet.

A NAPLÖK. Arról tanúskodnak, hogy mekkora munka folyik itt. Talán képet ad az, hogy csupán a textil-ellenőrzés osztályán havi 2000 tételt naplóznak átlagosan. Hol van még a mechanika, a háztartási gépek, az apró tömegcikkek a ruhufogastól a sótartóig, hol az élelmiszerek, a vásárcsarnokba küldött „brigádok” vizsgálta zöldség, gyümölcs ... Csak sokoldalú vizsgálat teszi lehetővé, hogy az ipar és kereskedelem nyugodt lelkiismerettel mondhassa ki: ami a boltokban van, egyre nagyobb arányban elégít ki minden igényt, bír el minden kritikát. Néhány esztendő óta kialakuló gyakorlat ez: szakadatlan minőségjavítás, minden hátrányos tulajdonság kiküszöbölése a célja. Ma már elmondhatjuk: tíz- és tízezer iparcikknél — az eredménye is. A vizsgálatok túlnyomó részben ráírhatják a „leletre” a diagnózist: gyártható, árusítható... De — éppen az intézet hivatásából következik — hogy megtalálja és ki is javíttassa a hibákat.

A „negatív” példák, a szép kóresetek aztán fennmaradnak az emlékezet szűrőjén. És elmondják a naplók, hogy például a Tavasz TV-készülék remekül „indult”. Nemcsak tetszetős volt: jó is. Az első széria. Aztán romlott a minőség. Panaszok érkeztek. (A KERMI nemcsak az Ipar vagy a kereskedelem által benyújtott prototípusok alapján ellenőriz, hanem a lakosság bejelentéseit is kivizsgálja.)

SZŰRŐ. Szétszedtek egy készüléket és alávetették annak a vizsgálatnak, amelyet minden belgyógyász sőt kórboncnok is tökéletesnek tartana. Gépek búgtak, mutatók lengtek ki, különböző színű lámpák gyúltak ki és megszületett a szakvélemény: mert amit egyszer a KERMI sok laboratóriuma átvizsgál, annak a rejtett hibái nem maradnak

rejtettek. Kimutatták a Tavasz TV-vevőről, hogy a második sorozatától kezdve gyengébb kondenzátorokat építettek bele. Mi a következő pont? Világos: a már becsomagolt és már-már a boltokba indított készülékek kondenzátorait kicserélték. Hatszáz darabnál...

Különös szerv ez: az országos érdek érvényesítője a helyi, a vállalati érdekkel szemben. Persze akad vállalat, amely sérelmesnek tartja ezt —- de hiába, mert a vevő, a fogyasztó érdeke a legtömegesebb és a legországosabb. Nyilván nem hoz többé forgalomba gyenge festékkel festett nylonblúzokat az a nagy áruház, amelynek cikkét... „ruházati célra alkalmatlant” minősítéssel küldték vissza. Ez a kevéssé biztató kvalifikáció ugyanis azt jelenti« hogy a blúzokat még leértékelve sem lehet eladni. Sehogy sem.

KIS HADSEREG, de nagyhatalom a KERMI. Tábláját sokan észre sem veszik a siető járókelők közül. De mindenki megtudja, hol van, aki gyenge minőségű cikket akar a boltokba eljuttatni. Vezetői — Cserny Ferenc Igazgató és kedves segítőtársam és kalauzom, Boc Imre a tanúk rá — szerények és inkább a tudományos intézetek halk stílusában tárgyalnak, mintha , .nagyhatalom” képviselői lennének.

Mégis azok: a növekvő igényesség és a lakosság érdekeinek védelmét hathatós eszközökkel segítő állam diplomatái a minőség fórumán. BAKTAI FERENC

R#n<U**r«#«n ellenőreik * világhírű msgysr paprikán

csak s KERMI által engedélyerett italféleségek kerülhetnek a \ ntgykötönseg el#

No'-otta Ferenc felvételei

Több min egy hónapig voltam Olaszországban, és ebből három hetet nem utaztam, hanem egyhelyben, Torinóban töltöttem, igen szoros munkában. Magyarország ugyanis résztvesz az Italia 61 című nagy (kiállításon, annak is '„Az ember és a munka” c. részében, a kézművesség témájával, mint azt talán már meg is írtam e lap hasábjain. Két hétig a várost magát nem is láttam, csak a város szélét, ahol a nemzetközi kiállítás épült. Persze, nem panaszkodni akarok, hanem inkább dicsekedni, ha mással is, mint az utasembertől megszokták. Három hétig éltem és laktam egy idegen városban. Ez annyit jelent, hogy Fürednek a forrásait ismerem jobban, Egernek a köveit, Esztergomnak a festményeit: de majdnem olyan jól, mint a kaizincbardkaialkat, a torinói embereket ismerem.

Például a fűszerest. Az első este leszaladtam, kértem egy kiló narancsot. „Melyikből?” — kérdezte. Ráböktem a legolcsóbbra. Rámnézett, de nem szólt semmit. Engedett válogatni, rátette a zacskót a mérlegre, addig cserélte-berélte a narancsokat, amíg a mérleg pontosan 1000 grammot mutatott. Harmadnap este megint lementem, megint kértem egy kilóval, megint rámutattam a legolcsóbbikra. „Biztos, hogy ebből óhajt, signore?” — kérdezte. „Biztos", feleltem és boszszankodtam, hogy a drágábbikat akarja rámsózni. Igaz, hogy a narancs nem volt valami édes, és egyik-másik lucskosra érett, de azért narancs volt, finom volt és olcsó volt.

Az ötödik nap este megint betértem a kilómért. A fűszeres elém jött, hosszan üdvözölt, és a körülöttünk álló háziasszonyokhoz kis beszédet intézett, mondván:

„Ecco régi vevőm, egv amerikai!’,

A régi vevő ellen nem tiltakoztam, de az amerikait helyesbítettem, összeszedtem Berlltzből és Langenscheidtből merített minden udvariassági formulámat. „Uram”, mondám, „amennyire megtiszteltetés egy idegen számára, hogy régi vevőnek tekintik, annyira fájdalommal tölt el, hogy rá kell mutatnom tévedésére. Nem amerikai vagyok, hanem magyar.

„UnghereseV" — kiáltott fel, mit kiáltott: énekelte, áriázta, az utolsó „e” hangot már a magas cé-ig hajtva fel. „Ungherese? Miért nem mondta. És én engedtem önnek a rossz narancsból vásárolni!” Azzal félretolta a legdrágább narancsládában válogató torinói háziasszonyt, benyomta egy kétkilós zacskó sarkát, és egyenként emelte ki az aranylabdákat, megpörgette őket két ujja között, kissé felmutatta, mint a cirkuszi varázslók, „ecco!” kiáltotta közben. Minden narancsát külön fölvezette, bemutatta, azután el is búcsúzott tőle. Közben arra is volt ideje, hogy elmondja, mennyire imádja a magyarokat, Kosstith, Kossuth, mondta kétszer is, Torino, Torino, tette utána, magyarázva nekem, mint az ajaknégereknek, hátha nem értem, mit akar. Értettem, és mi tagadás, kissé melegedni is kezdett a szívem körül, íme egy évszázad múlva én itt narancsban aratom le Kossuth Lajos népszerűségének gyümölcseit.

Nem értettem, mit szólt közbe egy fekete nadrágos, fehér Inges, középkoriasan hegyesorrú cipős fiatalember a bolt túlsó sarkából, mert halkan is beszélt, sebesen is. De jól értettem az én fűszeresem válaszából, mert az lassabb is volt és hangosabb is, de milyen hangos! A fiatalember azt kérdezte, ki az a Kossuth? Melyik csapatban játszik? A fűszeres letette a narancsokat, áttörte magát a várakozó és a jelenetet olaszos együttérzéssel élvező háziasszonyokon, odaállt a fiú elé, és az orra előtt hadonászva magyarázta neki, milyen silány, tudatlan a mai ifjúság! „Kossuth Lajos hős volt, nem fuballista. Érted?” — kiáltotta. Vállonragadta. „Menj, menj, szaladj haza, kérdezd meg apádtól, vagy a tanítódtól, kicsoda volt Luigi Kossuth, és be ne tedd ide a lábadat, amíg föl nem mondod nekem!”

A fiú hosszú, nyugodt léptekkel távozott az üzletből, egyáltalán nem megszégyenülten, de nem is nyeglén, inkább megelégedetten, — hiszen olasz — hogy látványosság részese, színjáték szereplője lett.

A fűszeres visszatért narancsaihoz és hozzám. Feldobta, elkapta és a zacskóba helyezte az utolsót, Ügy ragyogott, mint Itália napja. Ráhajtotta a zacskó tetejét, két fület nyomott rá, átnyújtotta. Odaadtam a drágábbik narancs árát. Visszaadott negyven lírát, „ön téved, uram" — mondta olyan grandezzával, mint egy píemonti őrgróf. „Én nem drágább, hanem jobb narancsot akartam adni az én magyar vevőmnek. Megdicsőülve, de korántsem olyan kecsesen — hiszen nem vagyok olasz — távoztam, mint a tudatlan ifjú.

Vagy például a custode. A torinóiak a város szélén, a kiállítási paloták mellé új lakóházakat is építettek, olimpiai mintára. Rómában is tavaly az olimpiai falu házait később kiadták bérbe. Torinóban a delegációk, ha akartak, lakást béreltek az új házakban, hogy csak macskaugrásnyira legyenek a kiállítástól. Béreltünk mi is. A ház sebbel-lobbal készült, a redőnyök é» csapóik rakoneátlankodtak, de az erkélyről látni lehetett Nervi csodálatos kiállítási palotáját és a földszinten ott volt Silvio, a custode. Ez a feudálisán hangzó, ékes szó <nem egyéb, mint őr, a háznak az őre, természetesen, azaz házmester.

Silvio volt a legboldogabb ember Torinóban: végre lakást kapott édesanyjával, húgával, Gabrielával, talán majd idehozhatja és elveheti menyasszonyát is. A lakáshoz icipici állás is járt, a custode-kat nem fizetik jól. de megengedték, hogy a mama és a húg kis bárt. azaz kantint nyisson a pirinyó házmesteri lakás egvik szobájában. A bár akkora volt, hogy ötnél többen nem fértünk el egyszerre. Az elején. Azután összeszoktak a delegációk, amíg nyolcán elfértünk az asztal körül, spachettit enni tojással, vagy tolást soaghettivel. Hozzá könnyű vörösbort ittunk éjfélig, és hat nyelven megoldottuk az öszes irodalmi, művészeti, építészeti és politikai problémát.

Silvio állt a1 bárpulttá előléptetett vasailódeszka mögött — egv hét múlva a la Gaggia cég reklám kávéfőzővel reklámpultot is küldött —, töltötte a bort, vagy evés előtt a ..Punt e mes” nevű finom ürmöst. A harmadik este rájöttünk, hogy Silvio, a volt géplakatos, akinek balkeze három ujját levitte a gén. nem csak azt tudja, kicsoda Picasso, de azt is, ki Chagall, olvasta Qu'asimódo verseit és nem tetszettek neki. Moravia regényeit, ezek mér inkább, de túlságosan rómainak és polgárinak tartja. Egy este későbben érkeztem haza. éhes voltam, bekopogtam Silvio szobájába. Hevenyészett polcon, szekrény tetején, a padlón Is könyvek, köztük olyan gyűjteményes kiadás, mint a tizenkét kötetes „A nukleáris kor enciklopédiája.”

Lassankint az volt a legérdekesebb esti, nemzetközi beszélgetéseinkben, hogy belevontuk Silvióékat is. Amiről olvastak és véleményt alkottak, ahhoz hozzászóltak. Ami új volt, árinál mohón és tanítvány! szelídséggel figyeltek és kérdeztek. Ha politikáról beszélgettünk, — elég ritkán egyébként — akkor Silvio nagyokat hallgatott. Magyarországról viszont csak politikai képzeteik Voltak. „Mekkora ország7” — kérdezte Gabriela. Silvio leintette: „Mint mi." Tapintatosan helyesbítettük. „És a lakósai?” Silvio most már hallgatott. „Tízmillió”, — mondtam. Nem akarták elhinni. „Ilyen kevesen vannak, szegények...”

A kiállítás megnyitásának előestéjén bajba kerültünk. Ehhez tudni kell, hogy a Nervi építette kiállítási palota minden fala üveg, nekünk pedig az egyik oldalon tompítanunk kellett a fényt, hogy tárgyainkat egyáltalán látni lehessen. Vittünk magunkkal ládába gondosan elcsomagolva és összehajtva egy tizennégy méter hosszú és hét méter széles kék

függönyt. A megnyitás előtt délután kiszedtük a ládából, és mindenki a fejéhez kapott. A sima, fényes selyemfüggöny olyan volt, mint a mosogatórongy. Szaladtunk íűhöz-fához, de este hatkor már nem találtunk vasalónőt. Lógó orral mentünk haza, beültünk Silvióékhoz. Nem kellett «okát faggatniuk, hogy elmondjuk, mitől olyan kevéssé rózsás a kedvünk Silvio ránézett a húgára, a lány az édesanyjára« „Hol az a függöny?” — kérdezték.

Hajnalra kivasalták. Nem fogadtak el érte egy lírát sem. „Ugye tudják, miért?" — kérdezték. „Mert olyan keveaen vannak. Még vasalónőt sem hoztak ki", mondta Gabriela. Silvio büszkén nézett a húgára, az édeaanyjára is ránk la

9

I