Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)

1961-09-01 / 17. szám

Elméleti óra a szakkörben

FOSZFORPENTOXID VAGY KlLCIUMOXID?

MÁR NEM EMLÉKSZEM pontosan, hogy a két vitázó közül melyik pártolta a foszforpentoxidot és melyik a kálciumoxidot. A vita vége felé toppantam ugyanis az iskolába, így csak annyit hallottam, hogy úgy vág dalk óznak a szigorúan tudományos nevű két vegyülettel, mint vívók a jól köszörült pengékkel. Joggal feltételezhettem, hogy ikémia-szakos tamáremberek tudományos eszmecseréjének vagyok akaratlan és hívatlan szem- és fültanúja. De ez a két férfi, a foszforpentoxidos és a kálciumoxidos, cseppet sem tanáros küllemű; csizmásán, viseltes ruhában ülnek a padiban, kezük kidolgozott, kérges.

A bemutatkozásnál azután kiderül, hogy igazi, hamisítatlan parasztok, termelőszövetkezeti tagok. A vita is egészen gyakorlatias ügyiben folyik, arról tudniillik, hogy melyik takairmányféleségben van a legtöbb az előbb említett két vegyületből, amelyekre a fejősteheneknek múlhatatlanul nagy szükségük van.

Magasan iskolázott parasztember régebben is akadt ebben az országban — kivételképpen. Magam is találkoztam egy-kettővel, olyannal, mint Fekete Sándor bácsi Molványiban, aki könyv nélkül, kívülről, angol nyelven szaval Shakespeare szonetteket, akadt versfanagó is, nótaköltő is, természettudós is, régész is, de az még kivételesen sem fordult elő nálunk, sehol és sohasem, hogy egyetlen községben harminckét olyan parasztember akadjon, aki foszfompentoxidmeg kálciilmoxiditartalma szerint mérje tehene elé a takarmányt.

Itt, Pocsaj községben, Debrecentől nem messze, hanmincketten vannak ilyenek — egyelőre csak harmincketten.

ÖK, A HARMINCKETTŐ, 1957Hben kezdték. Ki hat elemivel, ki néggyel, ki a nemrégiben kapott nyolcadik általános iskolai bizonyítvánnyal iratkozott be az ezüstkalászos mezőgazdasági szaktanfolyamra. A záróünnepségen azzal fordultak a tanfolyam vezetőjéhez, Aranyi Sándorhoz, hogy nem szabad abbahagyni éppen most, amikor kezdenek rájönni a tudás ízére, gyönyörűségére.

Így hát 1959-iben az -obsitos« ezüstkalászosok megalakították a pocsaji mezőgazdasági szakkört. A tanfolyamon a korszerű mezőgazdaság elméletével ismerkedtek, a szakkörben viszont már kipróbálták mindazt, amit könyvből tanultak. Tanulmányi kirándulásra mentek a hosszúháti állami gazdaságba, a hajdúszoboszlói egyetemi tangazdaságba, a gödöllői agrártudományi egyetem kísérleti telepére, a mezőgazdasági kiállításra, a hortobágyi állami gazdaság baromfi telepére... Kísérleteztek. Pocsajon ismeretlen volt a silókukorica. Szakái Péter, Kocsis János és Magyar János azt a -leckét« kapta a szakkörben, hogy vessenek egy-egy holdon silókukoricát, tapasztalják meg, hogyan terem és hogyan fogadja az újfajta takarmányt a jószág. Mások azt a feladatot kapták, hogy a tavaly tanult módon kezeljék udvarukon a trágyát.

A kísérletek nemcsak gyakorlati gazdasági eredményeket gyümölcsöztek. Sókkal nagyobb horderejű és sokkal elgondolkoztatóbb igazságokra döbbentek rá a szakkör tagjai, mint az, hogy milyen kukoricát érdemes vetni és milyen műtrágyát a legkifizetődőbb felhasználni. Idézem Magyar Jánost:

— Rájöttem. — mondja —, hogy jó az a silókukorica, de csak akkor, ha nem egy holdon termelem, és ha nem kölcsöngéppel szecskázom és ha nem incifinci, magamásta silógödörbe vermelem. Silókukoricát csak nagyüzemben érdemes és kifizetődő termelni.

Megfogalmazták ezt a gondolatot a többiek is, és mindannyian cselekvő módon fogalmazták meg: — Termelőszövetkezetet alakítunk!

A kísérleteket nemcsak a szakköri és az újabb ezüstkalászosok kísérték figyelemmel, hanem az egész község, az elhatározást nemcsak hatvannégyen, hanem két család kivételével a teljes falu váltotta valóra. Megalakult a két szövetekezet: a Dózsa György és az Űj Élet.

A második igazságot Szakái Péter, a 46 esztendős tapasztalt gazda summázta ilyesféleképpen: — Bevallom, valósággal megijedtem itt, a szakkörben. Én eddig azt hittem a kisujjamban van a mezőgazdaság, és itt tudtam meg, hogy — nem tudok semmit.

POCSAJON tehát megváltozott valami. Valami a gazdálkodás rendjében és módjában, és valami az emberek gondolatvilágában, tudatában. Kevés már az ezüstkalászos tanfolyam és a mezőgazdasági szakkör. A falu vezetői, pedagógusai, a hatvannégy már tanuló parasztember összedugta a fejét és -kikalkulálták« a generációkat átfogó, lépcsőzetes szakképzési programot. Az iskolából kikerülő fiatalok és mindazok, akik még eddig nem tették, elvégzik az ezüstkalászos tanfolyamot. Utána a szakkört. Azután kétfelé nyílik út: akik kedvet éreznek a tanuláshoz, azok technikumba járnak, akiknek már nem fog úgy a fejük, specializált szakképzést kapnak: két év alatt baromfitenyésztőket, sertésgondozókat, kukoricatermelőket vagy gépészeket nevelnek belőlük.

Eddig harmincán jelentkeztek, hogy megszerzik a nyolcosztályos általános iskolai végzettséget. Eddig huszonnégyen jelentkeztek, hogy elvégzik a mezőgazdasági technikumot (és inem is kell ezért bejárniuk a Debrecen környéki Pallagra, mert az iskola, ilyen nagyszámú jelentkezőért -kijön« Pocsajra). Eddig tizenhatan jelentkeztek szakmunkásképzőre. Pocsajnak 5000 lakosa van. Köztük sok a gyermek és sok az idős. A legtevékenyebb korosztály tagjai közül sem fülik még mindenkinek a foga a tanuláshoz. De kezdetnek, vonzó és követendő példának, az ősszel tanulni kezdők tábora elegendő.

ÉS TOVÁBBRA IS inkább, mint ez ideig, vonzanak majd a kísérletek. A most kezdődó ezüstkalászos tanfolyam és mezőgazdasági szakkör hallgatósága már nem negyed-félholdas kísérleti parcellákon bizonyosodik meg a korszerű agrotechnika előnyeiről, hanem a szövetkezet által rendelkezésre bocsátott száz holdakon.

A falu érdeklődik. Akik eddig kívül maradtak a különböző tanfolyamokon, szeretnék tudni, érteni, mi folyik itt, előttük, köztük. Ha vitázni hallják Barta Gyulát és Szakái Pétert — és hallják gyakorta —, szeretnének ők is beleszólni: mi fontosabb, a foszforpentoxid vagy a kálciumoxid? Garami László

A szakkör egyik legidősebb tagja (ma már technikumi hallgató) Szakái Péter a kísérleti lucernát vizsgálja. Balra: a szakkör vezetője, Aranyi Sándor és Magyar András szakköri hallgató az egyik kísérleti parcellát ellenőrzi: vajon í. (ejtrágyázott mák mennyivel (gér többet, mint a hagyományos módon termesztett?

irt söjlí,elí

ívn iívvtionu. unrtf»'

Sitit es.

xtswr and de <;.wile «»mmimiLLO shot dead by assassins.

AlEttt TO DEFEND BERLIN: £; «g HIS KOHF. • -DISCUSS ASIA AND AFRICA

NIW.U»WR’S

jg&artibuttt

rt**»»- \ar»»*er

MpSr;«'rovar» n*

i-ícralö,

w-l

Moving

THE TIMES

A

vá válik ez a felfogás. Egyre több kivándorolt magyar, egyre több nyugati állampolgár látogat el Magyarországra. Kapcsolataink erőteljesen fejlődnek, turisták és üzletemberek, hazalátogatók és újságírók, politikusok és diplomaták mind nagyobb számban keresik fel országunkat. Figyelemre méltó, hogy az utóbbi időben igen sok nyugati lapban, különösen az angol sajtóban jelent meg számos érdekes és tárgyilagos cikk Magyarországról. William Forest a Daily Mail-ban ezt írta: -Saját magunkat bolondítjuk, ha azt hisszük, hogy a kommunisták eredményeiket a nép jólétének rovására érik el. Dobjuk le végre a kendőt a szemünkről!« Lord Boothby, aki nemrég nálunk járt a Sunday Timesben cikksorozatot kezdett, melyben csattanás választ ad azoknak, akik még mindig abban reménykednek, hogy a szocialista országokban meg tudják változtatni a társadalmi rendét, akik még most is Kelet-Európa valamiféle -felszabadításáról« álmodoznak. A Tribune hasábjain Fletcher cikksorozata nyomán egész vita bontakozott ki a magyar helyzetről és éleiről. Maurice Richardson, aki ugyancsak Magyarországon járt, a Daily Telegraph-ban személyes tapasztalataira hivatkozva levélben tiltakozott egy Magyarországot rágalmazó cikk ellen.

Az a megnövekedett érdeklődés, mely országunk iránt megnyilvánul, jól lemérhető a Szülőföldünk szerkesztőségéhez érkezett nagy számú levélből is.—Minden érdekel, minden, amit. csak Magyarországról hallok

— írja levelében Ausztriából Kánai néni.

M. Ilona, az egyik délamerikai nagyváros magyar egyesületének tagja, levelében ezt írja: -Több száz tagunk van s egy időben még újságunk is volt. Gyakran összejövünk és közösen hallgatjuk a magyar rádiót.«

Világszerte gyengül, fogy azoknak tábora, akik még elhiszik a rágalmakat. Jó hírünk erősödik a világban, de még van sok tennivalónk, — itthon és külföldön élő magyaroknak egyaránt

— hogy az igazság teljesen kiszorítsa a hazugságot.

LENGYEL LÁSZLÓ

Híre van hazánknak a világban, s ezt számos adat mellett két sokatmondó tény is bizonyítja: soha anynyi külföldi nem utazott hozzánk, mint ezen a nyáron és annyi újságot, képeslapot, szakkönyvet nem küldtek még külföldre, mint napjainkban. Pedig Magyarország nem nagy ország, nem lövünk fel űrhajókat, nem állunk a világpolitika érdeklődésének középpontjában, mégis világszerte beszélnek rólunk, érdekli az embereket, ami nálunk történik. Ezért jönnek el hozzánk, ezért olvassák lapjainkat, hallgatják rádióadásainkat. És jóleső érzéssel állapíthatjuk meg, hogy egyre nagyobb rokonszenv és megbecsülés kíséri életünket Nyugaton is, barátaink száW mind nagyobb lesz.

Pedig az igazságnak nem könnyű utat törnie a rosszindulatú propagandagépezet nehézütegeinek pergőtüzében. Különösen az ellenforradalom óta igyekeznek egyes országokban kitalált rágalmak tervszerű adagolásával befeketíteni népünket és meggyőzni hiszékeny olvasóikat, rádióhallgatóikat. Joggal tette fel a kérdést a Hollandiában élő Konkoly-Thege Kálmánná a Magyar Rádió Szülőföldünk szerkesztőségének: „Miért

hagyják, hogy a Szabad Európa Rádiója nap-nap után rágalmakat szórjon Magyarországra? Miért nem cáfolják meg ezeket a rémhíreket?” És ez nem egyedül hollandiai hallgatónk kívánsága, mert napjainkban már nemcsak idehaza, de külföldön is egyre többen felismerik a rosszindulatú rágalomhadjárat célját. Sajnos egy időben ezek a mesterkedések nem maradtak hatás nélkül. A Szülőföldünknek például évek óta levelezője és adásainak hallgatója a harminc év előtt Arábiába szakadt magyar, Noureldin Élmagary. Leveleiben őszintén megírta, milyen elképzelései vannak Magyarországról, s

évekig vitatkozott a szerkesztőséggel. Most idén tavasszal, három évtized után hazalátogatott. A Rádiónak adott nyilatkozatában többek között ezeket mondotta: „Beutaztam a fél országot, sokfelé vannak rokonaim. Megmondom őszintén féltem hazajönni. Hittem a rémhíreknek. De most már látom, hogy jó és szabad élet van Magyarországon, van munka, van bőség s ha az én fiatalságom idején ilyen élet lett volna itt, bizony sohasem hagytam volna el hazámat. Megvallom, szégyellem, hogy hagytam félrevezetni magam, tizenhat évig minden rágalmat elhittem.”

Raymond Fletcher, az angol munkáspárti Tribune szerkesztője is kételyekkel a szívében érkezett hozzánk. Mielőtt elutazott volna, a magyar rádió angol nyelvű adásának így nyilatkozott: „Elöljáróban meg kell mondanom, hogy néhány évvel ezelőtt élesen támadtam a magyar kormányt. Biztos voltam abban, hogy Magyarországon rosszul mennek a dolgok, s így magyarországi utamra olyan előítéleteket hoztam magammái, amelyek aligha voltak előnyösek. El voltam készülve arra, hogy elkeseredett vitákat folytatok majd a magyar kormány tagjaival, a hivatalos pozícióban levő emberekkel és teljesen biztos voltam abban, hogy nyomott légkört fogok találni. Nos, itt töltöttem tíz napot. Ez nem hosszú idő, de ténylegesen sok mindent megvitattam, megbeszéléseket folytattam a magyar kormány vezetőivel és kint jártam az emberek között, szabadon beszélgettem termelőszövetkezeti gazdákkal, végigmentem az utcákon. Nyomott légkör helyett nagyon felmelegedett légkört találtam, mondhatnám felpezsdítő atmoszférát. Többen azok közül, akik velem együtt jöttek, kezdenek úgy tekinteni Magyarországra, mint második hazájukra.«

S egyre inkább uralkodó-