Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)
1961-07-15 / 14. szám
KÉTSÉQTELENÜL ELFOQULT OPERAHÁZI JEQYZETEK Megkísérlem leírni a tényeket, csakis a tényeket, minden kommentár nélkül. De nem hiszem, hogy sikerülne. Az első tény: vasárnap délelőtt tizennégy ismerőssel találkoztam a Magyar Állami Operaház nézőterén. És máris idekívánkozik egy kis kiegészítés: Egy sorban ültek, jobban mondva megtöltöttek egy teljes sort, nem a legolcsóbb, de nem is a legdrágább helyen. K\ssé szoroskodtak, szűkén fértek el, ami nem csoda, hiszen jóllehet a százráncú bőszoknya (teméntelenül sok alsószoknyával alatta) szép viselet, de ezeket az operaházi zsöllyeszékeket mégis inkább városi ruhákra méretezték. Kis ügyeskedés után, persze, mégiscsak elhelyezkedtek, azután pedig, amikor a nézőtér elsötótedett, és megkezdődött a nyitány, már egyikük sem törődött a gondosan vasalt ráncokkal, a keményített szoknyákkal. Belemerültek a muzsika új, eddig ismeretlen igézetébe, megbűvölve és megbabonázva, mintha minden más egy szempillantás alatt elvesztette volna jelentőségét. A második tény: a Varázsfuvola előadását figyeltük. Azaz csak ők figyelték az előadást. Jómagam — először fordult elő velem ilyesmi, tehát talán megbocsátható — nem a színpadot néztem, hanem őket, tizennégvüket, közülük is leginkább tizenkettőt, akik most debütáltak itt, az Operaházban, nem szereplőkként, hanem nézőkként. Őket az opera varázsa ragadta meg, engem az élőbb és valóbb varázs: azoknak a nagyon ritkán észrevehető és talán sohasem lefényképezhető perceknek a sora, amikor az ember először felfedezi önmagában, hogy szereti és megérti a művészetek valamelyikét. A harmadik tény: az itt ülők közül tizenkét Kartal községbeli földműves — kilenc asszony, egy férfi és két gyerek — először életében saját szemével látott, saját fülével hallott operaelőadást. A tizenharmadiktól és tizennegyediktől — a fiatal, rokonszenves kartali tanítóházaspártól — kérdeztem meg, hogyan kerültek ide? Azt hiszem, idekívánkozik, hogy Szűcs Ernő és felesége, mint a világ legtermészetesebb és legegyszerűbb dolgát (hiszen valóban az is!) elmagyarázta, hogy két esztendővel ezelőtt az ittlevő kilenc asszony arra kérte őket, tanítanák meg nekik azokat a hímzéseket, amelyeket ma már csak a falu kicsiny múzeumában látni. A hosszú, üres téli estéken hasznos is, kellemes is lesz ezzel agyonütni a nehezen múló időt. Hogy hogyan vezetett a kézimunkaszakkörtől az Operaházig az út, azt talán maga Szücsné mondja el: — A kézimunkaórákon sokat beszélgettem az asszonyokkal a gyermeknevelésről, az irodalomról, meg arról, hogy ki mit szokott hallgatni a rádióban. Én akkor döbbentem csak rá, hogy valami hiányzik ezeknek az asszonyoknak az életéből: az igazán szép és értékes muzsika. A komoly zenét nem értik, nem élvezik, meri nem akadt senki ifjúságukban és a későbbi években sem, aki megismertesse velük ezt a szépséget. A negyedik tény: Szücsné elhatározta, hogy ő lesz az útikalauzuk Zeneországban. Kezdték Erkel Ferenc operáival, a Bánk bánnal, a Hunyadi Lászlóval. Azután sorravették Puccini, Verdi, Mascagni legszebb, legérthetőbb műveit. Ahány kézimunkaóra, anynyiszor tucatnyi hanglemez... Amikor azután a tű a barázdák végére ért, előkerült Szücsné Operakalauza, és felolvasta belőle, miről „beszéd”, milyen jellemeket „fest”, milyen emberi szenvedélyeket »áfbrázoH az imént hallgatott ária, nyitány vagy kórusrészlet. A folytatás pedig. .. Bereczky Istvánnét idézem, a tizenkét növendék egyikét: — Azt gondoltuk, ne csak hallgassuk, nézzük is meg, milyen lehet ez az opera a valóságban! — És milyen? Természetesen nem mondtak szakavatott véleményt, ugyan honnan tanulták volna a zeneesztéták, az összhangzattant értők műszavait? És hogyan foglalhatták volna méltó szavakba, pontosan fogalmazott mondatokba az „első találkozás” döbbenetesen nagy élményét? — Nagyon szeretem ezt a muzsikát! — súgta, mint szerelmi vallomást, Urbán Jánosné. — Máskor is boldogan megszívlelem — mondta Bereczky Mihályné. A szavak mellé idekívánkozna még, amit a szemük — ezek a fátyolosán csillogó, elragadtatott szemek — mondtak nékem a muzsikáról! De ehelyett inkább azt írom le, amit Gorisevszky néni mondott, amikor megkérdeztem — mivel addig meg sem szólalt: — Talán megbánta, hogy eljött? Csendesen, minden szót meggondolva válaszolt: — Nem, nem bántam meg. Az elköltött pénzt sem sajnálom ... Pedig ... öt családom van odahaza ... Amikor a tanító néni (jószerével a leánya lehetne a „tanító néni”) hívott, jönnék-e az Operába, először, megvallom, arra gondoltam, hogy elkelne odahaza is az az ötvenegynéhány forint, amibe ez a kirándulás meg a jegy kerül... Meg emlékeztem arra is, hogy egy-két esztendeje még rászóltam a gyerekekre, ha opera szóit a rádióban: „Zárjátok el gyorsan! Mit áriáznak annyit?!” De amikor olyan szépek voltak azok a lemezek... És hogy eljöttem, méginkább látom, nem is olyam ez az opera, mint valamikor hittem... Most már tudom: ez igazi érték. Az egyik gyerek, Kvaka Jánosné fia, megszólal: — Ugye, máskor is eljövünk ide? Az asszonyok rábólintanak: — De mennyire! Az ötödik tény: a kartali tizenkettőnek tetszett a Varázsfuvola. Pedig — és ezt ismét csak el kell mondanom — fáradtak valamennyien. Nem fiatalok már. A lelkűk: a hosszú, robotos élettől, a testük: a tegnapi kapálástól fáradt. Bereczky Istvánná kikottyantotta, hogy szombaton nagyon „ráhúztak” a kapálással, ne mondhassa senki a szövetkezetben, hogy flangírozni mennek a fővárosba, a kukoricarészüket meg közben elnyomja a gaz. És mégis, fáradság ide vagy oda, valamennyien — akárcsak a Kvaka-gyerek — már a következő operalátogatásról ábrándoznak. Pótolandó a mulasztottakat. Mert őlk — és ismét Bereczkynét idézem — jöttéik volna már régen, tavaly is, „csak akkor még nem volt reá lehetősség. Tudja, hogy él a paraszt? Elfoglalja magát, ha akarja, ha nem — mindig. Pénzünk se volt úgy, mint manapság. Hiába no, a szövetkezetben könnyebb. Most már többet gondolhatunk, többet áldozhatunk a tudományokra.” Így mondta: „tudományokra”. És ebben benne foglaltatik az operalátogatás is, a könyvolvasás is, a mozinézés is, a színházjárás is, az ország megismerése is; minden felfedezőét, amit a művelődés határtalan birodalmában eddig tettek, most tesznek és ezek után járnak majd. Természetesen a felfedezőutakhoz szükségük van az anyagiakon és szabadidőn túl még valamire, illetőleg valakire: sok olyan segítenivágyó, tudását készségesen megosztó és ezzel megsokszorozó emberre, mint Szűcs Ernő és felesége. Ezen a vasárnap délelőttön Szűcs Ernőné volt a kalauz. Délutánra azonban már szerepet cserélt a férjével. A Magyar Nemzeti Galériában ugyanis Szűcs Ernő magyarázta a nagy magyar klasszikus festők műveit, mondván, hogy „aki egyszer megszerette a muzsikát, az nem mehet el ezután közömbösen a szép képek mellett sem.” A hímzőszakkörben, a lemezjátszó mellett kezdődött az Ismerkedés. Az első találkozás az operaház szfinxével. Jobbra: Bereczky Istvánné és férje a nézőtéren Ismerkedés a képekkel a Nemzeti Galériában V " • * / J yl * - *■r. är” És közben: egy pillantás a tükörbe is A Galéria folyosóján, az egyik Mednyánszky kép előtt, Gorsievszky Kázmérné felsóhajtott: — Istenem! Mennyi mindent elmulasztottunk mi ebben az életben! Azt már nem tette hozzá, de tudtam, hogy így érti: mennyi igazi érték megismerését mulasztották el életük során. Szűcs Ernő azonban kiigazította Gorisevszky nénit, és ezzel tulajdonképpen elmondta a hatodik tényt is: — Inkább úgy mondja, hogy mennyi mindent kell és fogunk is megismerni még! Garami László Az egyik mesebeli fának ezüstből van a levele, piros rubincseresznyék lógTtak róla, a másiknak arany a levele, s gyémántalmák csillognak-villognak, sziporkáznak az ágain. Könnyen megy a mesékben. Isten tudja, milyen magból nőnek ezek az aranylevelű, ezv.stlombú fák, de nőnek. Aki csak a meséket ismeri és nem látta még az Állami Pénzverő nagy munkatermét, a teremben egymás mellett sűrűn az asztalokat, az asztaloknál az ügyes és biztos kezű ötvösöket, azt hihetne, hogy az ékszerüzletek kirakatában csillogó finom tárgyak a mesefán nőttek. Mert a magyar ötvösmunkák szépsége ezt a hitet sugallja. Meg kell nézni, mondjuk, egy régies mintájú melltűt. Mennyi ízlés sűrűsödik benne, évszázadok tapasztalata, mennyi fortély, régi ötvösök gondja és ügyessége. És hány kis novella és mekkora tölténelmi pátosz. Boglár, násfa, kösöntyű — jóízű, régi szavak jutnak az ember eszébe és nagyasszonyokat ábrázoló, egyszerű és merev festmények, kuruc vitéz, akinek süvegén ötvösmunkával készült csat tartja a darutollat, Báthory Erzsébet, ujján számtalan gyűrűvel, Zrínyi Miklós, Bethlen Gábor ... De ne nyargaljunk bele a történelembe. Gonda Lajos főmérnök a Pénzverő munkájáról és múltjáról beszél. Az épület kaszárnya volt, 1896-ban épült, 1924-ben költözött ide a Pénzverő Selmecbányáról. Legfőképpen exportra dolgoznak, nemesfém-ékszereket, dísztárgyakat készítenek aranyból, aranyozott ezüstből, drágakövekkel kirakva. A három hosszú asztalnál dolgozó ötvösök munkája az ország egyik legfontosabb valutaf orr dsa. Szerte a világban szívesen vásárolják a magyar ékszereket. A legnagyobb megrendelő Hollandia. Egy gazdag hollandus sakkozni szeretne. De nem elefántcsont- vagy műanyag-, vagy ébenfa-figurákkal. Neki olyan sakk kell, ami itt készült az Állami Pénzverőben, Magyarországon. A tábla 50X50 centiméteres, a fekete, fehér kockák intarziás zománcból vannak, a tábla négy, aranyozott és gyöngyökkel, drágakövekkel kirakott lábakon áll. A figurák egyik fele ezüst, a másik aranyozott ezüst, és minden figura külön egyéniség. A parasztok mind más ruhában, más és más mozdulattal állnak a fekete és fehér kockákon, várva, hogy fölemelje és útra indítsa őket a dúsgazdag hollandus, aki sakkozni szeretne. Zenélő dobozok, kis szelencék, négylovas hinták, régi vitorláshajók kicsinyített mása: a Santa Maria aranyból és drágakőből, díszes markolatú tőrök, kis zongorák, nyakékek, dobozok. Arany, ezüst, gyémánt... Nem mesefán termettek, itt készültek. Vésők, kalapácsok, reszelők ütötték, csiszolták, hajlították, fényesítették a fémet a hosszú teremben, az egymás melletti sok a fiatal. Most szabadultak, közel ötszázan dolgoznak, pedig nyolc-tiz évvel ezelőtt úgy látszott, hogy haldoklik a szakma. Most teljes erővel dolgoznak, és így is alig tudnak eleget tenni a rendeléseknek. A szép fehér hajú, kedves, kék szemű Orbán László, a közkedvelt Laci bácsi, aki az egész világon elismert gyémántszakértő, új ötvösgárdát nevelt fel. A műhelyben mindenki szereti, mert kedves ember és mert figyelemmel, gondoskodással kíséri a fiatalok munkáját, tanácsokkal, megjegyzésekkel segíti őket. Miért lesz valakiből ötvös? Talán azért, mert’ügyes a keze, talán azért, mert szereti a szépet, de lehet, hogy azért, mert megőrzött valamit a mesékből, mert emlékszik az ezüst- és aranylevelű fákra, a rubincseresznyékre, a gyémántalmákra. Könnyen megy a mesékben. Valaki elvetette egyszer a magjukat, és azóta mindig nőnek az ékszereket termő fák. Egy ötvös volt talán, aki ábrándjairól, álmairól beszélt. Egy régi ötvös, aki elporladt már és aki mégis él, mert újak, fiatalok léptek a helyére és a hosszú teremben, a kicsi asztalok mellett álmokat készítenek aranyból, ezüstből, gyémántból, gyöngyből és színes drágakövekből. Korolovszky Klári A barna Fiam Ibolya és a szőke Benkö Piroska ötvösök, februárba!. szabadultak Orbán László gyémántszakértő a fiatal ötvösök tanítómestere. Lent: vésők, kalapácsok, reszelők Útik, csiszolják, hajlítják a fémet a bosszú teremben (Novotta Ferenc felvételei) 8
