Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)

1961-07-15 / 14. szám

Beszélgetés Ránki Györggyel

Az első benyomás, ami kicsit meghökkent és végig kísér az egész beszélgetésen, valami sajátos kettősség: vállas alakján nyáriasan vidámszínű ingkabát s a sportszerű, nyitott ingnyak fölött szinte stilizáltan jelentős fej, uralkodó homlok és gótikusaszkétikus szobrokra emlékeztető keskeny, hosszú orr.

A tekintete hol a beavatottság huncutságával, hol a -valamit tudás« és felelősség szigorával tekint a világba, de ez a tekintet mindenekelőtt a jelen-nem-lét érzését kelti az emberben. Ott van, hiszen beszélgetünk... s valahogy mégsincsen ott. Pillantásában a társasági fegyelem nyájas kényszerén túl van valami... I valami, ami átsiklik a jelen-nem-létbe, az ő mások által megközelíthetetlen külön szféráiba.

Az ilyen emberek a legrosszabb interjú alanyok; nemcsak azért, mert kalandos-révetegen egy kicsit mindig máshol jár a fejük, s mert nehezen alkalmazkodnak a mások által megszabott kérdés-sémákhoz (hiszen az ilyen sémákba egyszerűen nem férnek bele), hanem azért is, mert túlságosan szerények és szemérmesek ahhoz, hogy magukról nyilatkozzanak. Nem hagynak belekukucskálni magukba s ez nem póz, hanem abból a szinte biológiai törvényszerűségből következik, hogy az igazi alkotóknál a betekintés tárgya sohasem a személyük — hanem a műveik. S valóban, van mibe betekinteni. Ránki például mintegy Száz hangosfilm-szenét komponált. Legismertebb itthon és külföldön is a Körhinta című film zenéje, meg a Két bors ökröcske című • rajzfilm zenéje, amely hangverseny változatban ez évben Londonban is bemutatásra került. A legutóbbi öt évben öt filmzenéje szerepelt a cannes-i filmfesztiválon. S a film csak együk — és egyáltalán nem fő — területe. Szinte organikus bőséggel és természetességgel fakadnak belőle a legváltozatosabb zenei formák, opera, szimfónia, szvit, kamarazene, musical comedy. A zenéért él és a zene által él, s azt hiszem, éppen ebből következik, hogy amikor a személyéről érdeklődöm, a legszemélytelenebbül, általában a mai magyar zenei életről beszél.

— a mai magyar zeneszerző sokféle feladat közt válogathat. Opera és hangverseny életünk, színházaink, a hangosfilm, rádió és televízió , hivatásos és műkedvelő művészegyütteseink, zeneiskoláink, műértő és laikus hallgatók tömegei, mind sürgetően igénylik az új magyar zenét. S minden téren bő termékenység mutatkozik, a szórakoztató és táncmuzsikától a modem hangversenyzenéig, a zenepedagógiai célt szolgáló egyszerű népdalkompozícióktól a bonyolult szimfonikus művekig, a mindenkihez szóló, közérthető zenei nyelvtől a szűk szakkörök új stílust teremtő zenei nyelvéig minden területnek van valamire való művelője és képviselője. Ezt írja meg, kérem.

Megírom, természetesen, de sürgetve — bár mélységes belátással tartózkodása iránt

— arra kérem, beszéljen végre önmagáról is. Elmosolyodik, mint valami naiv és némileg gyerekes követelődzésen, de aztán mégis csak megadja magát.

— A zeneszerzésnek úgyszólván minden területén próbáltam csinálni valamit.

— (Ügy érzem szándékosan, szinte szemérmes zavarral kerüli az »alkotni« szót.) — Legtöbbet talán a szimfonikus szintű film- és színházi zene területén. Vagy harminc színpadi zeném közül legismertebbé vált — Andersen szatirikus meséje nyomán — a Pomádé király új ruhája című zenés komédia jellegű opera. Az ebből készült zenekari szviteket sok nyugati és keleti államban is bemutatták. Igen ... azt hiszem, ez igazán népszerű. — Érzésem szerint ezt a kijelentést azért engedi meg magának, mert a személyesnél valami tágasabbra utal, s nem az alkotás érdemén van a hangsúly, hanem az emberekkel való találkozás, a megértésre találás örömén. — Ez évben — folytatja — kedvező visszhangot keltett egy új magyar »musical tragedy«-hez az Egy szerelem három éjszakájához írt zeném s egy vidám rádió gyermekdaljáték: »-A győztes ismeretlen« zenéje. Teljesen más jellegű és hatású legújabb kompozócióm: 1514, amelyet Denkovits döbbenetes, drámai erejű fametszetsorozatára komponáltam. Ezt az eredetileg hangversenypódiumra szánt művet is színpadon mutatták be először, a Derkovitsi képeit idéző újszerű koreográfiával.-r Ezután egy régi felszólításnak eleget téve, ismét vidám dalművet komponáltam az Operettszínház részére. Igyekszem a hagyományos operettstílust modernizálni, folklorisztikus-intellektuális-parodisztíkus elemekkel felfrissíteni. Lehet, hogy ezzel a vállalkozásommal a zenei sznobok rosszallását fogom »kivívni«, de meggyőződésem, hogy közérthető zenei nyelven is lehet jó zenét írni.

Sok mindent szeretnék megtudni még arról, ami szüntelenül izgatja, ami tetőtől-talpig betölti, ami nem engedi, hogy egészen »jelen legyen«. De hát igazán megtudni azt, ami benne van ... tulajdonképpen csak a hangversenypódiumról, a rádióból, a lemezekről lehet. Mindinkább érzem a beszéltető kíváncsiság, a személyes ostrom fonákságát. Pedig fokról fokra felenged s valami meghitt — álmatag módon a belső igényről beszél, saját »irányítottságáról««, amelyre az jellemző, hogy önmagából a legjobbat »hozza ki« a közösség számára. S újra és újra visszatér mesterére, Kodályra, akinek eszméi most érnek be igazán, a népzenekultusz és a széleskörű zenei oktatás révén. Aztán terveiről beszél, arról, hogy szenvedélyesen vonzza az önálló zenei nyelvújítás (a nálunk is divatos dodekafonia, pointilizmus és elektronika kevésbé), de a »zenei igazmondásra« való törekvéstől — amelyre szintén Kodály tanította — az új keresése és a kísérletezés nem térítheti el.

S egyszer csak valami különös dolgot mond ... érzésem szerint a másik szférából, a jelemrnem-létből valót: — A zenében olyan kezet akarok nyújtani, amelyet elfogadnak az emberek.

Közvetlenül, magától értetődően teszi ezt az egyszerűségében megindító és zavarbaejtő kijelentést. Hirtelen megértem a kettősséget: a fiúsán harsány színű sportinget és vonásaiban, tekintetében az aszkétikus szigort. Szorosan az emberek közé akar tartozni, baráti közelségben élni velük ... hogy megengedhesse magának a szükséges elszakadást, a jelen-nem-létbe való átruccanást, de csak azért, hogy onnan kezet nyújtson nekik, amelyet elfogadnak.

És most eszembe jut egy részlet Szabolcsi Bencének, a kiváló esztétának egyik könyvéből. Az a részlet, amelyben arról ír, hogy Stravinszkij a játékba, Schönberg a lombikjai közé, Bartók a társadalom hazugságai elől a természethez menekül.

Nos, Ránkinak nincs miért és mi elől menekülnie. Programja: a közelkerülés. És állandó, vibráló nyugtalansága az a nagyon rokonszenves nyugtalanság, hogy ... vajon sikerül-e az emberek felé nyújtott kezet elfogadtatnia. S bár övé a választ adó és enyém a kérdező szerep, befejezésül szeretném azt válaszolni Ránki Györgynek: szeretjük a zenéjét s örömmel fogjuk meg a felénk nyújtott kezet. Soós Magda

A címe: Űj írás. — Életkora: négy szám, azazhogy négy hónapos, mivelhogy havonként jelenik meg. Ez év márciusában indult. Nem vékony és nem is vastag, hat ív, vagyis 96 oldal terjedelmű. Személyleírásához tartozik még az is, hogy felelős szerkesztője Illés Lajos, s mellette Pándi Pál és Váci Mihály szerkeszti.

Négy szám után már többé-kevésbé kibontakozik előttünk egy folyóirat sajátos arculata, s ez egyben azt is jelenti, hogy milyen lényeges vonásokban különbözik folyóirattársaitól.

Manapság elég nagyszámú irodalmi sajtótermék jelenik meg minálunk, nemcsak Budapesten, hanem vidéki városainkban. is. Fővárosi irodalmi orgánum, az Űj írás megjelenéséig három volt. A kifejezetten irodalmi és kritikai folyóirat jellegű Kortárs, azután a hetenként megjelenő és újságformátumú Elet és Irodalom, végül, de egyáltalán nem utolsó sorban a világirodalmi kultúrát terjesztő, szinte kizárólag külföldi irodalommal foglalkozó Nagyvilág.

E két utóbbi — már célkitűzésük sem lévén azonos az Űj írással — jellegében sem hasonlít hozzá. A Kortárs azonban ugyanúgy havonként jelenik meg, ugyanúgy elsősorban a mai magyar írók megszólaltatását tűzi ki feladatául, mint ifjabb testvére, az Üj Írás. Elsősorban tehát ettől kell elkülönülnie az újabb folyóiratnak, ha nem akar egyszerűen megismétlődése lenni egy már meglevőnek. A Kortárs a legszélesebb értelemben vett mai magyar haladó irodalom tükrözése. Vagyis — politikai műszóval élve — egy demokratikus irodalmi népfront folyóirata, amelynek arculatát erősebben határozzák meg negatívumai, mintsem pozitívumai. Antifasizmus, antiimperializmus, antimiszticizmus, szembenállás minden embertelenséggel, háborús törekvéssel, népbutítással, faji előítélettel — ezeken a humanista negatívumokon belül azután egyaránt helye van a következetes kommunistától a haladó polgárig és a szocialista realizmustól a pillanatnyi hangulatok impresszionista lírai

M. Makkal P.: Olvasó

képeiig a legkülönfélébb árnyalatoknak. Jó, ha van ilyen folyóirat, de nem elegendő! Hiszen még a Kortárs sokféleségének is csak akkor van távlata, ha mellette ott áll egy másik folyóirat, amelynek célja, hogy »elsősorban élő irodalmunk szocialista irányzatainak, műveinek fórumává váljék, a marxizmus-leninizmus világnézetének, a szocialista humanizmusnak harcos képviselője legyen irodalmi életünkben«. (Idézet az első szám bevezetőjéből.) — Az olvasónak feltűnhet ez a kifejezés: »Szocialista irányzatainak.« Hát a szocializmusnak többféle irodalmi irányzata van? — kérdezheti a távolélő, aki nem ismeri az utóbbi évtizedek haladó világirodalmát s ezen belül a legújabb magyar irodalmat. De hát — világirodalmi távlatokban gondolkozva — tessék csak elolvasni Solohov »Csendes Don«-ját és Aragon »Nagyhét« (Semaine Sainte) című regényét, és azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy ez a két szocialista remekmű stilisztikailag két világ. Vagy tessék egymás mellé tenni Majakovszkij, József Attila, Paul Eluard és Johannes P. Becher verseit — és azonnal kiderül, hogy e kommunista nagy költők kifejezési módban ugyanúgy nem emlékeztetnek egymásra, mint mondjuk az egyaránt a központi királyi hatalmat dicsőítő Calderon és Corneille. Igen, a szocialista irodalom, a szocialista költészet ezerszinű. És az Űj Írásnak éppen az adja sajátos arculatát, hogy világnézetileg semmiféle engedményt nem tesz: szocialista műveket akar közölni, de közben a szocialista irodalom minden árnyalatát igyekszik megmutatni. De csak a mű érdekli és nem az, hogy a közvélemény az egyik vagy másik írót — esetleg előző művei alapján, esetleg puszta tévedésből — hová skatulyázta be. Németh László egész életművével igazán nem mondható szocialista írónak, Tamási Áron talán még kevésbé, Illés Endrét meg amolyan haladó polgári novellistának könyvelte el az elkönyvelni szerető közvélemény. S lám az Űj Irds-ban ott találhatjuk ezeknek az íróknak egy-egy művét, még hozzá olyan művét, amelynek helye van egy kifejezetten szocialista folyóiratban. Jelentős költők, akiknek egyik másik versét, vagy költői magatartását éppen szocialista világnézeti okokból érte nem egy bíráló szó — mint amilyen Illyés Gyula vagy Benjámin László —, olyan versekkel lépnek itt az olvasó elé, amelyek beletartoznak a szocialista költészet hangskálájába. Láthatjuk tehát, hogy nem személyeikről van szó. Az Űj Írás is tárt kapukkal áll minden író, költő előtt, de nem alkuszik az eszmei tartalom tekintetében. Az is megtörténik, hogy vitázni akar egy-egy verssel, ha nem ért egyet mondanivalójával. Ez történt például Weöres Sándor esetében. Ennek a kitűnő prozódiai kísérletezőnek közölte néhány érdekes — főként formailag érdekes — írását, s nyomban utána Nagy Péter elismerő, de egyben eszmeileg elmarasztaló kritikáját is. A költészet mellett főleg az új novellairodalom felé fordul az Űj Írás. Érdekes, gazdag új novellairodalom van nálunk kialakulóban. Nem érdektelen, hogy az Űj Írás-ban megjelent novellák egyikmásika körül máris viták alakultak ki nálunk. Talán a legérdekesebb ezek közül Sükösd Mihály »Acélőrnagy« című novellája, amely a maga nagyon mai. szocialista humanista mondanivalójához felhasználja a mélylélektan, a szürrealizmus és a vagány-nyelv elemeit. — Meg kell említeni a folyóirat kritikai magatartását. Az Űj Írás szemben áll mindenféle irodalmi protolkaUal, és fiatalos lendülettel bírálja az irodalmi élet közismert tekintélyeinek művészi hibáit... De ezekben a kritikákban a szeretet, az egész irodalom iránt, s ezen belül az egyes íróknak kijáró szeretet, sőt tisztelet is benne van.

Nagyon érdekes, nagyon rokonszenves folyóirat ez az Űj Írás. S ha egy folyóiratnak világosan kivehető arcéle van, akkor a többi is arra törekszik, hogy a magáé erősen elkülönüljön. Ez pedig jót tesz az egész irodalmi életnek.

BENJÁMIN LÁSZLÓ:

K,aesseg

Mikor először jártam ebben a kis pestszentlőrinci házban, a szülök, a fiúk, a lányok — heten laktak az egy szobában.

A legidősebb fiú nősült elsőnek s párostul maradt ott; az öreg falhoz, a szülői házhoz még egy szobát ragasztott

Megnőttek a fiúk, a lányok s a régi fészket ők se hagyták: Minden új pár rakott magának egy új szobát, egy új verandát.

Az öregeket eltemették, házasodtak és kereszteltek, s terjeszkedtek, rakták a házat, tele építették a telket.

Táncoltak egymás lakodalmán.

Ha megijedtek, összebújtak.

Egy konyhán böjtöltek keresztül válságokat és háborúkat.

Krumplin, babon, üres kenyéren — de mindnek fia-lánya megnőtt. Tizenegyen vannak a házban nősülendők, férjhezmenendők.

Előttem ez a ház nem harminc, de százezer évet idéz föl:

Miképpen nőtt törzs a családból, a törzsből nép, nemzet a népből.

Benned bízom, mindent-kibíró És mindent-lebiró közösség, ismeretlen vészekre nyíló századokért szilárd kezesség!