Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)
1961-07-15 / 14. szám
Kövezik a kapusi utcát Apám és Placsek bácsi vörösbor mellett entennáriuma van, száz esztendeje született a legnagyobb — igen, így érzem, így érzik sokan — a legnagyobb magyar festő. 1861-től 1927-ig élt. Százéves volna most, de én még láttam. Gyerekkoromban láttam, egy belvárosi műteremlakásban, ahol éppen vendégségben volt, hatalmas étvággyal evett meg egy nagy tányér túróscsuszát. A széles műteremablak hátrafelé, Budára, a Gellérthegyre nyílt, de szinte nem is látszott a hegy: a hatalmas ember, ahogy háttal az ablaknak ült, majdnem eltaikarta, alatta sámlivá zsugorodott a zöld ripszhuzatú kis biedermeier kanapé, úgy ülte teli, kétoldalt a nagy lebernyegének szárnyaival, mert azt le sem vetette, úgy ült be ott a tájképi háttérbe, de a tájképi hátteret csak leonardól jelzéssé redukálva a roppant főalak, úgy ült ott és evett, széles gesztussal és szertelen gusztussal, mint egy Korda-filmbe való Nyolcadik Henrik, mint egy Rabelais-ból lelkedzett őspárizsi nagybélű, mint egy kaposvári, jó, tempós magyar. Kint sütött mögötte a Nap, de ő elülte háttal, a szoba csaknem besötétült, csak egy figura látszott, leonardói háttért benyomva a terebélyes bruegheli főalak, amint ült ott és evett. Ennek megvan már vagy harminchét-harmincnyolc esztendeje, de éles a pillanatkép előttem, vagy inkább a fényesszegélyű sziluett, mint az emlékezetre örökre ráexponált állókép, mint megragadott, teljes vízió. Aligha véletlenül: mert — mint impresszív vázlat, ahogy illett is hozzá, széles, nagy jelzéseivel — jól összegezte őt. Ha valakinek, hát a gyereknek fogékonyságát azonnal szuggerálja a jelentős férfi, az előtte — akár csak pillanatra is — feltűnő zseni. A nagy művész, az élet teljes étvágyát s minden színét átbocsátó s újjáteremtő, a gyönyörű egység, ki egy nemzet géniuszát példázza már, mint bonthatatlan tünemény, mint tündöklőén európai, s csak annál tündöklőbben s igézőbben magyar. NJem az értő! az óceánig: Rippl-Rónai a nagyszerű utat az N óceántól aiz érig tette meg. S ezt leírván, nem is éppen a Rippl-Rónai szorosan, műtörténetileg feltérképezhető útjára gondolok, nemcsak arra ahogyan ez az út a müncheni, majd a Munkácsy-műhelybeli párizsi kezdetektől Rippl-Rónai teljes originalitásáig, a párizsi «-fekete korszakig«, majd ujjongó színorgiáig, egy szűkszavú, de nemcsak színben, hanem lélekben is teljes .költészetű emberábrázolás bensőséges csodájáig vezetett, hogy célba aztán Budapesten s Kaposvárott érjen, a mester összegező korszakaiban. De nem is erre, minderre sem, csak egy világraszóló mesternek a műtörténetben szinte példátlan áldozathozatalára gondolok. Hisz’ megmaradhatott volna ő a nagy évtized után, amikor a század végén az új francia művészet egyik alakítója volt, megmaradhatott volna ő Párizsban tovább, büszkén fogadta őt be az École de Paris, ottmaradhatott volna akár magyarként is, amint Van Gogh sem szűnt meg hollandusnak, majd Modigliani sem olasznak, Chagall sem orosznak, Picasso sem spanyolnak lenni, amiért Párizsban, a Párizsi Iskola örök dicsőségére ottragadt. Riproné: így ejtették nevét a franciák, így a párizsi művésztársak is — de ő hirtelen kapta magát, hazajött: „Ripli” akart lenni, mégsem Riproné. Az óceánból volt képes kivágódni önmagában, intraktul ez az ér, hogy Magyarországon az óceán üzenetével kanyarogjon át, s kiszélesülvén itt ásson medret, újat és magyart, a maga óceáni természetének is. Az óceántól az érig, igém: de úgy, ahogy áramának termő emléke ottmaradt, bennmaradt a távol óceánban is. Oreganyám N/1 egáll az ember a budapesti Nemzeti Galéria centenná' 1 ris Rippl-Rónai-kiállításán az ifjú mester örök remeke, a Párizsban festett, franciánál franciább, mert kaposvárinál kaposváribb öreganyám csodája előtt. Erős mester festette, a legerősebb s legférfiasabb; s a halhatatlanságnak az a szelíd sí igéző neme lebeg rajta örökre. Amikor Párizsban a század utóján először kiállították, ez előtt az öreganyám előtt állt meg elbűvölve az egész fiatal francia festészet, ez elől az öreganyám elől cipelte haza műtermébe Rippl-Rónait, hogy megmutassa néki a maga képeit, Paul Gauguin. C azt se feledjük, hogy határtalan kedve volt. A reneszánszművész, a jó mesterember határtalan kedve volt ez, végtelen virtusa, az a remeklő barkácsolás, mely majdnem minden területre elmerészkedik, mely művész-szerszámmal megközelíthető, s egyiken sem téved el. Ebédlőt tervez Pesten, bútort s üveget, a híres Andrássy-ebédlőt, melynek folytatása, sajnos, nem lett. Objets d’art, azaz iparművészeti holmi kerül ki keze alól, Párizsban fogadtatja el kiállítási műfajnak is, ugyancsak Párizsban plakátot csinál, Toulouse-Lautrec-kal járnak közös litográfiába, a századelei Pest majd belekékül a Rippl-Rónai plakátjaiba. Amikor a délfrancia faluba, Banyuls-be Maillolékhoz lemegy, nemcsak festeni megy ő oda, hanem gobelint csinálni is, vele csinálja Maillol is, míg Rippl-Rónai oda nem veti neki, hogy jobban teszi, ha mintáz, ha inkább Európa legnagyobb szobrásza lesz. Lett is belőle — mert Ripronénak nem tetszettek az öltései. Csoda-e, ha Párizs büszkén, forrón ölelte magához e tüneményt? Klincs az a higgadt művészettörténet, mely oda ne illesztené e két óriás, Van Gogh és Gaguin mellé Rippl-Rónait harmadikul. S igen: épp mert mdls ő mégis, egészen más párizsiként is külön párizsi — s magyarként nálunk is külön — óriás magyar. Mikor — Szinyeiben, Csókban, Fényesben, Ferenczyben, nagy nemzedékének kortársaiban — idehaza végre szövetségesekre lelt s a Miénk körét megalapította velük, hogy elkezdődjék az újkor a magyar festészetben is: Nagybányától éppúgy elütött, mint a Japán-kávéháztól, úgy látszott ki nagy pályatársak közül is, mint szívére ölelt legjobb költő-barátja Ady. Csak az üldözésben s kiröhögtetésben, mely egy hitvány hivatalos ízlés felől idehaza csaknem holtig része lett, osztozott — belőle a legnagyobb részt kapva — velük. De emlékszem: utoljára 1947-ben volt teljes Rippl-Rónai-kiállítás Pesten, s mikor közvetlenül utána véletlenül teljes Vuillard-kiállítást láttam Párizsban — boldogan szavaztam Ripronéra: tartja, a halhatatlanságban is, tartja még az ifjúkori „fórt”! Most pedig, hogy megint teljes Rippl-Rónai-kiállítás látható Pesten, Rippl-Rónai centennáris tárlata — megint ezzel a nagyszerű érzéssel léptem ki a Nemzeti Galéria kapuján. Azzal, hogy e században a világnak jó, ha még nyolc-tíz festője volt akinek életművéből ehhez fogható kiállítást rendezni lehet, ilyen sugárzót, nagyot és egyből-valót. Ez nem Ady-vers, ennek nincs meg az a tragikuma, hogy nem lehet lefordítani. Ez ott, ahol a falon megjelen, máris géniuszunk büszke címere: mint Giotto Itáliáról mint Rembrandt Hollandiáról, mint hazájukról a legnagyobb franciák — mirólunk is elmond Európának annyit, s éppoly gyönyörűt, Rippl-Rónai. Önarckép Babits Mihály Kugllzók (Petráss István felvételei)
