Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)

1961-07-15 / 14. szám

XIV. évfolyam, 14. szám. 1961. július IS.

Ara: 2 forint

ÖTVENNYOLC

Irtat Boldizsár Irán

Már az Orient-expresszen láttam őket, Párizsból jövet reggel, valahol Ulm és München között. Az étkezőkocsit kerestem, elmentem az első osztály előtt. Négyen ültek a fülkében, szemmelláthatóan házaspárok, szépen egymás mellett, kettecskén, öregesen. Milyen amerikaiak, gondoltam, mennyire le lehet olvasni még ma is, a nemzetközi civilruha korában az emberek öltözködéséről, de arcáról is nemzeti hovatartozásukat.

Legkönnyebb az amerikaiakat felismerni. Szilvakék golfkabát, lehetőleg rézgombokkal a férfiakon, hozzá olyan vajszínű flanellnadrág, mint amilyenben ifjúkoromban sétáltak a gigerlik a kisvárosi korzón: biztosan öreg amerikai. Olyan, mint ez a karcsú úr a Párizs—bécsi gyors első osztályú fülkéjében. A fiatalabbját inkább az arcjátékáról, az állkapcsáról, különös szabású és színű ingjeikről lehet megismerni. Van azután az utazó amerikainak még egy közös ismertető jele.: a citromsárga bőrtasakban hordott filmfelvevő kamera. Az én szikár amerikaim is erre támasztja könyökét a vörös bársonyülésen. A másik öreg férfit már elsősorban pápaszeméről agnoszkálom. Fekete és fényes a keret szemöldötoész», arany az alsó hajlása, mandula a formája. No meg az ing: a gallér csücske szinte olyan hosszú, mint a nyakkendő. Az egyik idősebb hölgy búzavirág színű levélkékből, Bittereikkel összefűzött kalapot hord az útra: amerikaibb, mintha a csillagos-sávos lobogót csavarná turbánként a feje köré.

De nem ő miattuk maradok állva a fülke előtt, és már-már az illetlenség határát súrolva nézek be a behúzott ajtó ablakán át. A másik hölgynek ezüsttel kivert, szögletes toalett-ládikóját gyakran látom hirdetni New York-i képeslapokban, ez nagyon amerikai. De csak ez. 5 maga egyszerű, sötét kosztümben ül a sarokban, blúzát a nyakán régies, széles máslira kötötte, a tartása, a haja, a cipője, igen a profilja is, de leginkább a tekintete elszorítja a szívemet. Most felémfordul, mintha kedvesen, elnézően azt kérdezné: nos uram, óhajít tőlünk valamit? Sietve továbbmegyek, nem mondhatom neki: Madame, amikor önre néztem, az édesanyámat láttam magam előtt, ahogyan tizenöt éve utaztam vele, egyszer, ugyanezen a vonaton.

Megfeledkezem az étkezőkocsiról, visszahúzódom a kuckómba, a honvágy, amely az elmúlt hetekben csak a kertek alatt vonított, most rámront és az ikrámba harap. A fájdalom erősebb, mint valaha: most először érkezem úgy haza Párizsból, hogy nem vár az, akire az ismeretlen amerikai hölgy

oly váratlanul emlékeztetett. Bécsig küszködöm a vággyal, hogy bemegyek a fülkéjükbe és beszédbe elegyedem velük, de mivel magyaráznám? Bécsben nagy rohanás a pályaudvaron, késett a párizsi gyors, a hordárt elhappolták előlem az amerikaiak, kapkodva, mellbedobással érem el a budapesti motorosvonatot. Elrendezem cókmókomat, körülnézek és a nagy háromrészes kocsiban, a mögöttem levő nyitott fülkében ott ül a két amerikai házaspár és magyarul beszél. Hozzám beszél magyarul: a golf kabátos szikár miszter, oldalán a citromsárga kisbőrönddel megkérdezi: «'Nem tetszik tudni, tisztelt úr, mikor érünk a magyar határra?«

»■Egy óra múlva«, felelem. Nem veszi észre meglepetésemet. Homlokát az ablak üvegére szorítja, már nem is nekem mondja:

»-Ez az egy óra hosszabb lesz, mint az ötvennyolc év volt.«

Ilyenkor nem lehet kérdezni semmit; nem is kell. Egyedül vagyunk a háromrészes fülkében. Végignézek magamon, milyen az öltönyöm, az ingem; nem maszatos-e a cipőm, jól áll-e a nyakkendőm. Most egy óra hoszszat én képviselem ezeknek, ötvennyolc év után, a szülőhazát. Az a dolgom most, gondolom, hogy megrövidítsem nekik ezt a hosszú órát. Odatelepedem ötödiknek közéjük. »Már csak ötvennyolc perc«, mondom. -Egy perc egy esztendő.« Olyan szépséges mosolyt kapok az anyás asszonytól, hogy az utazás minden fáradalmát letörli rólam. »Nekem csak negyvennyolc«, mondja.

»Akkor karon vitték ki.«

»A, maga selyma«, mondja. E szót talán élve még nem is hallottam, csak olvastam Jókaiban, Mikszáthban. »Maga itt bókol nekem. öreg asszony vagyok. Az egyik fiam egyetemi tanár. Fizikus. Nincs tíz évvel fiatalabb magánál.«

Az ezüsttel gazdagon kivert toalett-táskából előkerülnek a gyerekek képei, az unokák, a ház Clevelandban, a kocsi. Egy évvel az első háború előtt vándorolt ki az asszony édesapja, öt gyerekkel. »Amsterdamban hajtottak fel bennünket a hajóra. Mint a marhát. A fedélközben aludtunk. A nyomor vitt ki bennünket, de én patkányt és tetűt akkor láttam először. A matrózok irtóztak tőlünk, odacsapták az ételt a közös asztalra, beleöntötték a mosdótálba. Kiéhezett ruszin, meg szlovák parasztok, lengyel zsidók úgy vetették rá magukat, hogy mi két hétig csak a hazai szalonnán éltünk. Aztán kinn ... Évekig ' a fabarakkban. Tudja, milyen hideg kanadai szél fúj . Clevelandban télen a Nagy Tavak.felől? A sarokban

RIPPL-RON Al JÓZSEF: NŐI ARCKÉP A nagy magyar festőművész alkotásaiból kiállítás nyílt a Nemzeti Galériában.

(Petráss István felvétele)

vörösen izzott a kis vaskályhánk és a szoba másik falánál belefagyott az üvegbe a tej. Utáltak bennünket a korábban érkezettek. Büdöseknek, hungriknak, fehér nigróknak neveztek. Sokat dolgoztunk, amíg idáig jutottunk.«

Milyen más most a mályvakék golfkabát, a citromsárga filmfelvevőgép, a fura pápaszem, a flitteres kalap. Az asszony apja vasöntő volt. ö maga is gépgyárban dolgozik, még ma is. A férfi, a golfkabátos, szerszámlakatos volt, a mandulaszemüveges pedig hivatalsegéd egy kisváros City Halijában, a városházán. Kihez jöttek? Gyerekhez, unokához? Fejüket rázzák. Csak távoli rokonok élnek, sógorok gyerekei, unokatestvérek unokái. Hát akkor kihez jöttek? A golflkabátos — de most már nem esik jól így emlegetnem, biztat, szólítsam Miklós bácsinak — ujját a vállamra teszi. »-Kihez jöttünk? Magukhoz. Körülnézni egy hónapig. Haza.«

Elhagyjuk a Lajta-menti Bruckot. Mindjárt Hegyeshalomnál vagyunk. Még az állomás előtt rámutatok egy pontra. »Itt kezdődik Magyarország.« Felállnak mind a négyen. »Szívem, Kicsim« — mondja Miklós bátyám párjának. Átmegyek a másik fülkébe, sürgős babrálnivalóm akadt a bőröndöm zárjával.

Egy perc se telik bele, visszahívnak. Látom, idegesek, kiváltképpen Ádám bátyánk, a mandulaszemüveges. Vitatkoznak is.

Találkozás Menuhinnal

Bartók és Menuhin kapcsolatáról sokat és sokszor írtak már, kezdve attól, hogy maga Bartók „tökéletes produkciónak” nevezte Menuhin tolmácsolását Hegedűversenyének egyik amerikai előadásán. Tudjuk, hogy a két művész egyre meghittebbé váló kapcsolatából a Menuhinnak ajánlott Szólószonáta született. Ugyanilyen szívélyes, baráti kapcsolatok fűzik Bartók hazájához, Magyarországhoz is. Valahányszor nálunk járt, mindig elmondotta mennyi barátja él itt, milyen szívesen és örömmel jön hozzánk, milyen mélyen hat rá zenei intézményeink magas szakmai, művészi színvonala. Legutóbb, a zsúfolt program ellenére, a baráti látogatások mellett arra is szakított időt, hogy ellátogasson a zenei általános iskolába, kottát már folyékonyan olvasó 8—10 éves gyerekek közé.

Mostani látogatását, éppúgy mint máskor, hatalmas érdeklődés előzte meg. A kétnapos programot teljesen kitöltötték a próbák és a koncertek, beszélgetésre csak percek jutottak. Ismét elmondta: örül, hogy újra itt lehet. Első útja Kodály Zoltánhoz vezetett, aki nemrégiben gyógyult fel súlyos betegségéből. Az idős mestert ott láthattuk a próbán és Menuhin Károlyi kerti hangversenyén is. Jutott idő rövid beszélgetésre Szabolcsi Bencével, a nemzetközi hírű zenetudóssal. A beszélgetés tárgya mindig és mindenütt: Bartók, s az új magyar zene egyre erősödő nemzetközi megbecsülése. Megemlíti, hogy mennyi kiváló, immár világhírű magyar származású muzsikus él külföldön: egy időre jó lenne Budapesthez kötni őket, hogy magyar zenei intézményekben tanítsanak. Szól arról, milyen nagyszerű példa Bartók az ifjabb magyar zeneszerző-nemzedék számára, az ő emberi és művészi nagysága, példamutatása megkíméli őket attól, hogy tartalmatlan, üres divatok, szenzációhajhászó művészeti irányzatok hóbortjainak hódoljanak.

A szavak, a sietve, koncertszünetben elejtett mondatok a pódiumon, muzsikálás közben kapnak igazi értelmet: Menuhin művészi és emberi tisztaságáról, őszinteségéről, becsületességéről eszményi hegedűjátéka mond legtöbbet. Két estén lépett a dobogóra, hogy eljátssza — egy műsorban — Mozart A-dúr koncertjét és Mendelssohn hegedűversenyét. Fábián Imre

Ádám bátyánk azt állítja, hogy amikor a határon leszállítják az embert, szuronyos őr viszi a motozóba. Miklós bátyámék tiltakoznak a szuronyos őr ellen. De azt ők is alig hiszik el nekem, hogy a motozás mesebeszéd, hogy egyáltalán senkit sem szállítanak le a határon, a vámvizsgálat a vonaton történik. Miklósók szidják. »Mondtuk magának, hogy szamárság.« Azután telém fordul: »De azért a kofferek leemelésénél segít, sok csomagunk van ...« Felesége azon aggodalmaskodik, hogy a vámot ki lehet-e majd fizetni dollárban. Ádám bátyám és felesége összenéz, azután kérdeznek: »Az ékszerrel mit csinálnak? Elveszik? Letétbe kell helyezni? Visszakapjuk?« Nem is tudok válaszolni, csak ingatom a fejemet, várom a határőröket és a vámvizsgálatot és közben arra gondolok, hogy ez a négy ember a félelmek, az aggodalmak, a rossz hírek ellenére visszajön megnézni az új országot.

Előbb a kalauz jött. Ádám bácsi most már nem is leplezte a könnyeit. »Ez volt az én apám is. Vasúti bakter.« — »Pályaőr«, helyesbíti a kalauz. »Ilyen előkelő neve van most?« Keresik a jegyeket, az izgalomban nem találják. »Nem baj«, mondja a kalauz, »Adok újat. Maguknak féláron.« — »Féláron? Miért?« »Szegény amerikai rokonoknak ...« Még tart a nevetés, amikor megérkeznek a hivatalos emberek. Nézik az útleveleket. »Mióta nem tetszett itthqn lenni?« Mondják az esztendőket: ötvennyolc, negyvennyolc, negyven ... Egy nyurga szakaszvezető szinte rémülten néz rájuk: micsoda tengere az időnek! Főhadnagya, aki már átélt valamit ennek az apályából is, dagályából is, sapkájához emeli a kezét, tiszteleg.

Jön a vámvizsgálat. »Az ékszerek ...«, suttogja Adém néni. »Szépek. Viselje egészséggel.« »A bőröndök«, mondja Miklós bácsi felesége. »Majd Pesten a hordár ...«

Indul a vonat. Az első búzatábla. »Szebb, mint a tenger«, mondja Miklós bátyám felesége. Egy kukoricatáblán kapálnak. Ádám bácsi integet, aztán büszkén újságolja: »Magyarországon nem változott a fehérnép. Legény egy sem integet vissza, de a lányok mind.«

Visszatérnek a vámosok egy kicsit beszélgetni. Innen is, onnan is utasok bukkannak fel, híre ment az ötvennyolc évnek. A sínek mentén repcetábla. Miklós bácsi felesége dúdolni kezdi: »Sárgán virágzik a repce... Kislány korom óta nem jutott eszembe ez a nóta.«

Minden fáról, minden régi házról és minden újról, minden sürgönyoszlopról, minden fűszálról eszükbe jut valami, emlék, vagy álom. Amikor áthaladunk az összekötő vasúti hídon és az idei párás nyár függönyén át megmutatja magát a Duna, a hidak, a Gellérthegy, a szobor, a város, Miklós bátyánknak, aki mostanáig jobbadára tréfált, évődött, Ádámot ugratta, elfátyolosodik a hangja: »Ezt én megálmodtam. így láttam álmomban. Pontosan így. Megálmodtam, ugye nem nevet ki?« Senki sem nevet. Miklós bácsi fölemeli két karját, mint a bibliai Simeon, és amíg a vonat a Keleti váltói között csattog, halkan mondja, csak önmagának, restellem is, hogy meghallottam. »Nem éltem hiába.«