Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)
1961-07-01 / 13. szám
JB M n ^zÄ tätr, ^AtRiKABOL — ötvennyolc éve várom ezt a pillanatot. Amióta kis batyummal elindultam innen, Madoesáról a messzi világba. ötvennyolc évig őriztem magamban az utca képét, a Duna-partot, a kis házat. S most végre itthon vagyok ... Szabó István 82 esztendős Amerikát járt magyar mondja ezt egy kis madocsai parasztházban, amelynek ablakában muskátlik virágoznak. Haja már ősz, szeme fáradt. Fiatal legény volt, amikor hetykén nekivágott a világnak, az ismeretlennek, hogy jobb életet harcoljon ki magának. 1903-ban indult útnak, amikor Magyarországon a száz holdig terjedő parasztgazdák a termőterület 52,3 százalékával rendelkeztek és a 13,2 millió agrárlakosból 7,7 millió volt az agrárproletár. Az ezer katasztrális holdon felüli nagybirtok területe 20 millió holdat tett ki akkor az országban, s egy hold tengeri megkapálásáért 4 forintot fizettek. A nyomor, a kilátástalanság elől menekült a fiatal Szabó István. És hová jutott? — Előbb Kanadában éltem, havi 15 dollárért dolgoztam, százkilós csomagokat cipeltem naphosszat. Rettenetes munka volt. De voltam vasúti munkás is, ablaktisztító, csatornázó, villanyszerelő, minden munkát vállaltam, hogy el tudjam tartani a családomat. Minden centet félreraktam, hogy egyszer haza tudjak majd jönni. Detroitba került később, ott találkozott először szervezett munkásokkal. Szabó István is kijárta az élet nagy iskoláját. Rongyoskodott, takarékoskodott, összébbhúzta a nadrágszíját. S arra gondolt, majd csak felvirrad egyszer a nagy nap, amikor elindulhat haza. De hová haza? Nem lehet hazajönni, itthon még nyomorultabb az élet, a világháború után tönkrement az ország. Aztán jött az újabb háború, majd a béke, s utána megváltozott a világ. Nem kint Amerikában, hanem itthon változott meg, s ez az új világ még jobban vonzotta Szabó Istvánt, mint a régi, — Addig csak a házra gondoltam. A falura, az eperfára, a Duna—partra, ismerősökre. Aztán egyszerre az új világra, a szabadságra, s egyre izgatottabb lettem. Nyugtalanság fogott el. Csak az tudja milyen érzés ez, akinek volt már honvágya. Éjjel nem tudott aludni. Néha felült az ágyban. Mintha hallana valamit. Nem a nevét kiáltották? Magyarul szólt hozzá valaki. Aztán amikor elnyomta az álom, a Duna-parton sétált, a fűzek alatt. S hallotta a szélben az öreg eperfa lombjának zúgását. Ki tudja, megvan-e még az öreg eperfa?... — Így vergődtem hosszú ideig. A fiaim már nagyok. A maguk erejéből élnek. ök nem ismerik a honvágyat. Detroitban nőttek fel, az az 6 hazájuk. De én?.., összecsomagoltam és hazajöttem ... A szobában érezni a rózsák illatát. Csend van, aztán azt mondja Szabó Révész Ferenc, a Szabó Ervin könyvtár Igazgatója megnyitja a gyermekek kőlcsönkönyvtárát. Jobbra: Részlet a könyvtárból KÖLCSÖN -KÖNYVTAR-QYERMEKEKN EK Kedves ünnepség keretében nyitották meg a Szabó Ervin könyvtár gyermek kölcsön-könyvtárát a Nagymező utca 6. számú új bérpalota földszinti helyiségében. A kényelmes, modem berendezésű, művészi kerámiákkal hangulatossá varázsolt könyvtárban hatezer mesés, szépirodalmi és ismeretterjesztő könyv várja a kicsinyeket és nagyobbakat, hatévestől tizennégy éves korig, akiknek — ha netán zavarba jönnének, milyen könyvet is válasszanak — négy speciális gyermekkönyvtáros nyújt segítségét. Külön olvasóterem várja a kicsinyeket, alacsony asztalkákkal, cseppnyi székekkel, s egy másik, ugyancsak megfelelő méretű berendezéssel a nagyobbakat. A könyvtár vezetői máris örömmel tervezgetik, hogy a könyvkölcsönzésen kívül a gyerekeket diafilm vetítésekkel szórakoztatják, barkácsolókört, sőt színjátszócsoportot is szerveznek kis olvasóik táborából s így vidám és tanulságos órákat biztosíthatnak a környékbelieknek. Olvasnak a nagyobbak és a kicsinyek is (Vámos László felvételei) 'í&Ar/iifjÁi-yAwtó: ADOLF FlctfM A nagy iskola A honvágy Minő Monicelli, a milánói l'Europeo kiküldött munkatársa alaposan, a jó hírlapíró szemével mustrálta végig a jeruzsélemi tárgyalóteremben Adolf Éichmannt. Jól írja le, s tömören jellemzi »a félelmes kis alakot, akinek ábécéje Auschwitziéi Zyklon B.-ig terjed«. S idézi a leleményeket. Crossman angol képviselő szerint, aki a Munkáspárt baloldalához tartozik, Eichrrmnn annak az »arcnélküli« bürokratahadnak típusa, mely Náci-Németország apparátusát akkor is fenntartotta, amikor már biztos volt a vereség. Ha deportálásra szólt a parancs, deportált. Ha gettóra, gettósított. Ha gázra, gázosított. Nem meggyőződésből, mert meggyőződése nem volt; csak hogy előlépjen. S még csak szadizmusból sem, mert nem árul el semmi olyat, ami erre vallana. S ez, persze, így nem igaz. Ami a meggyőződést illeti, Eichmann egy atomtudománnyal foglalkozó könyvbe már a börtönben írta be: »A nemzeti szocializmus isteni hitvallását, a német istenhitet a legújabb nukleáris felfedezések csak megerősítik.« S ami a szadizmust: Crossman képviselő hírét sem hallotta Eichmann rózsadombi villájának — elkerülte figyelmét a tárgyalás e részlete —, amelynek kertjében öt percen bélül lett vége egy munkaszolgálatosnak, mert Eichmann észrevette, hogy halálos éhségében letépett a fáról egy almát, s megette. Arturo Carlo Jemolo véleménye, a kiváló olasz katolikus gondolkodóé és egyháztörténészé már figyelemre méltóbb. »Ha öldöklés helyett gyermekmentésre kapott volna parancsot, Eichmann azt is ugyanily buzgalommal hajtotta volna végre. Az a típus ő, amelynek nincsenek elvei, nincs belső erkölcsi iniperatwusza; meg sem érti a törvényt, mely lesújt reá. Az a típus, amely a legfélelmesebb.« Ez a vélemény az előbbinél, ha csak kissé is, de mélyebbre hatol. Visszatérek még reá. Taylor tábornok-hadbírónak, a nürnbergi nagy per angol közvádlójának nyilatkozatához, amely szerint »ennek a pernek nevelő hatására a német népnek nagyobb szüksége van, mint az izraelinek«, olasz kollégám hozzáfűzi a maga kételyét: »Hát a nürnbergi per nevelő hatása miben mutatkozott?« — kérdi keserűn. De nincs igaza. Arturo Carlo Jemolo érdekes nyilatkozatának (az Eichmann-típusról, mely alkalmasint a gyermekmentést is éppoly precízen végezte volna, mint az emberirtást) melléje teszem, 1861. május 31-ről, Mocsáry Lajos országgyűlési beszédének a Haynau-típusról szóló passzusát. Kísérteties. Haynau — úgymond Mocsáry — »ugyanazon szolgálati készséggel ontotta nálunk a legnemesebb vért, amellyel talán eljárt volna, ha történetesen valami filantropikus missziót kellett volna teljesítenie; nevezetes példánya azon erkölcsi és politikai nevelésnek, melyet az osztrák korlátlan hatalom létrehozott.« Ennek most május 31-én volt száz éve. Amíg van, ami létrehozza — cél, rendszer, hatalom, társadalom —, a típus újra s újra létrejő. Változni csak a méretek változnak, melyekben érvényesül. Szörnyű társadalom vég-produktuma: maga a szörnyeteg. Nincs megoldás e körön belül. Mert hiszen a kitűnő Jemolo professzor Éichmannt illető megjegyzése voltaképp mélységesen lehangoló. Gondolkodása nemes, Eichmanntól őszintén iszonyodik, pedzené is az igazat, Eichmannban korántsem lát holmi személyi tüneményt — de földszinten jár az elmélkedésben mégis, amikor Éichmannt Eichmannból, azaz embertípusként, s nem társadalmi típusként próbálja megfejteni. Ennél messzebb tartott száz esztendővel ezelőtt, már Mocsáry is, mikor már ő sem embertípusként, hanem legalább egy rendszer típusaként, egy aljas érdekű szoldateszka erkölcsipolitikai rendszeréből fejtette meg Haynaut. Ahogy Éichmannt csak a fasizmus szerkezetéből lehet megfejteni. S a gyáva dadogás is, amellyel a jeruzsélemi tárgyalóteremben Adolf Eichmann az ö magyarországi cinkosaira, Endre Lászlóra hárítja a felelősséget azért, amit 44— 45-ben ővelük művelt — ez a gyáva dadogás is szertefoszlik, mire a mi akusztikánkba, mire Budapestre ér. Hisz’ ismerjük mi ezt a gyáva dadogást. Így dadogott annak idején, így hárítgatta a felelősséget Eichmannra, náci cinkosaira a budapesti tárgyalóteremben Endre is, a többi gazember is. Par nobile fratrum: együtt gyilkoltak ők, válogasson hát köztük, akinek gusztusa. A bűnhődést Budapesten sem háríthatta el e gyáva dadogás. Most Eichmannon h sor — mely előbb-utóbb mindenikükre rákerül De mindeníkük halálos ítéletében egy glóriás felmentés, egy történelmi igazság is felragyog: Hogy bűnös egy-egy rablólovagiból rablógyilkosivá törvényszerűen alakult társadalmi rendszer — de bűntelenek a nemzetek. Hogy bűnös a berlini börze, bűnös a porosz junker, bűnös az 1. G. Farben, bűnös Hitler és bűnös Eichmann — de bűntelen Goethe és Thomas Mann, de a rajnai vincellér, de az esseni kohász bűntelen. Hogy bűnös a pesti tőzsde, bűnös a magyar nagybirtok, bűnös a magyar nagyipar, bűnös Horthy és bűnös Endre — de bűntelen Vörösmarty és Ady, de a magyar munkás, de a magyar paraszt bűntelen. Hogy egy nemzetet sosem a szemetje, mindig a legjava képvisel. S hogy társadalmat is, mely minél jobban kifejtik, bűnre annál tökéletesebben képtelen, költőire hallgatva ők építenek: a történelem bűntelenjei. István: — Nem bántam meg... Igaz, az eperfa már nincs meg, kivágták ... Hosszú idő ötvennyolc esztendő. Apám, anyám a temetőben... A fiatalokat nem is ismerem ... Segíteni szeretnék ! És most? — A testvérem lányánál lakom — mondja csendesen. — Nem is hiszi milyen más íze van itthon a kenyérnek. A paprikáscsirkének. A tejfölös galuskának! Ott sem ettem én konzervet, mert hevesi lány a feleségem. Magyaros ételeket főzött. De az íze! Az más volt mégis... — És az asszony? — ő a gyerekekkel maradt. Mindennap ír. Hív vissza. Nem tudok visszamenni. Végre itthon vagyok. Valamit kezdeni szeretnék, mert nem meghalni jöttem haza. Dolgozni. Sok tapasztalatot szereztem. S itt van az Igazság Termelőszövetkezet. Szívesen dolgozom. Mit gondol, tudnék még segíteni? Hiszen egészséges vagyok ... Kikísér az utcára. Körülfognak bennünket a szomszédok. Kérdezgetik, 6 meg mesél nekik. Arról a másik világról, ahonnan hazajött. — Elmentem ötvennyolc évvel ezelőtt, hogy szebb világot keressek — mondja csendesen, ki tudja már hányadszor ezeknek az embereknek, akik körülállják és áhítattal hallgatják. — Elmentem, bolyongtam, sokat küzdöttem. Aztán megtaláltam a szebb világot. Itthon ... Illés Sándor 4 V
