Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)
1961-05-15 / 10. szám
1. ... — és milyen lapot olvas? — A Pillangót. — Milyen újság az? — A szállás csinálja, kék betűvel nyomják. — Mit látott a színházban utoljára? — A Donna Diánát. — Hol kapott jegyet? — A szálláson vettem. Fekete kislány, éles orral. Alacsony, jólöltözött. — Kislány? Asszony! A férjem katona Debrecenben. — Tehát táncolni... tilos? — Áááá. De csak szombaton szoktam. — Hol? — A munkáskaszinóban. — Ki tartja fent a kaszinót? — A szállás. — Mikor látott utoljára televíziót? — Tegnap este. — Hol? — A szálláson. — Moziba gyakran jár? — Igen. Ide a Pillangóba. — Milyen mozi ez? — A szállásé. A szállás, mint_egy birodalom. A szállás, mint a bőségszaru. A „szállásé...” A „szállás adja ...” A „szállás tartja fent...” A szállás külön városnegyed a budapesti Pillangó, Várna, Tábornok utcák és a Mogyoródi út négyszögében. Ebben a külön kis országban 4300 faluról jött ács, kőműves, állványozó, lakatos, asztalos, kovács, gépkezelő, festő, üvegező, villanyszerelő, tetőfedő, vasbetonszerelő, bádogos és segédmunkás lakik. A Pillangó utcai munkásszállás a Fővárosi 1-es számú Építőipari Vállalaté. Ez a vállalat építi a Budapesttel ölelkező Albertfalva új városnegyedét. Kardos Istvánná — akivel az emeleti társalgóban beszélgetek — 1951 óta dolgozik Pesten, a Békés megyei Elek községből való, szülei régen cselédek voltak. — Vissza tudna emlékezni egy könyvre, amelyet régen a szülői házban olvasott? Csend. Nem fojtott. Inkább puha. Aztán csak ennyi: — Nem. — Talán a Biblia. Vagy egy kalendárium. — Á,.. Nem... — És most mit keres a könyvekben, a színházban, a moziban? Mit szeret legjobban a világon? Kacagás, mely gyöngyözik, mint hegyi folyó: — Nevetni! Ruhája: bordás kardigán, fekete kordbársony nadrág, pasztellszürke cipő. Körmein ezüst lakk. — Tisztviselő? — Áá. Segédmunkás vagyok az üvegezőknél. 2. — Most én jövök? — a sarokban, hol eddig szótlanul ült, feláll. — Ha lesz szíves egy-tkét kérdésre válaszolni. A Pillangó utcai uj munkásotthon — Tessék. Veres Ferencné vagyok. Mátészalkai. Elmosódott, inkább intellektuális arc. Csuklóján négyszögletes aranyóra. Négy éve dolgozik Pesten. A kőművesek mellett segédmunkás. Megkérdezem, mit olvasott legutóbb. Jókai Aranyemberét, mondja. Annak előtte? Erdély aranykorát. Kit szeret legjobban? Dickenset és Jókait, feleli. Megkérem: említsen egy verset, amelyet nagyon szeret. A szoba elcsendesedik. A levegő felgyűl. S a forró csendben suttogni kezd: — Petőfi: Minek nevezzelek? ... Minek nevezzelek, Ha a merengés alkonyában ... Láz lebben: — Szép szemeidnek esti csillagát... Bámulva nézik szemeim... Szégyenkezve hallgat el. Hogy így elragadta a vers. — Tudna felelni erre: ml érdekli a legjobban az emberi művelődésben? Gondolkodás nélkül felel. — A tájképek. — És miért? — Tetszik. — Hol látott legutóbb festményeket? — A Hősök terén, a Szépművészeti Múzeumban. — És a festményeken mi ragadta meg? ■ A 071’n ölr Hallgatok. Várok. És? — És Rembrandt. (Rembránnak mondja. Így hallotta volna?) Olyan gyönyörű. Az ember egyszerre tudna sírni és nevetni. Bizony, az ember egyszerre tudna sírni és nevetni. 3. Sírni? Erről kis kanyarodó után Karsai Mihályné, a gondnok felesége beszél Gömbölyű asszonyka. Szakad a szava: — Nézze, az emberlány mir olyan... Itt van Előszállás, az én falum. Mikor a zirci papoké volt, mindenki klumpában járt. Ma tűsarkú cipő kell minden parasztlánynak. A régi szegénységnek mind háza van. Üvegveranda. Horgolt függöny. Rózsakért. De azért sírnak. — Szeretünk sírni — vetem közbe. — Az ám! Ezek a lányok is a szálláson. Simák, hogy eddig ingyen volt, május tizenötödike után pedig havi 105 forintot kell fizetni a szobáért, a gázért, a heti két fürdőért, az ágynemű és a pokrócok használatáért. Hát mit szól ehhez? Ugyan mi ez a 105 forint? Némelynél a fizetés nyolc, a nagyobb keresetűeknél meg öt százalékai. Hol a csudában kap az ember a fizetése öt százaléikáért lakást, fűtést, gázt, ágyneműt, heti két fürdővizet? Hangja vált. Még szenvedSyesebb. — Minden szekrényből kihúzok magának egy stólát Elhiszi, hogy minden lánynak van es-Lászlóffy Katával, a Vígszínház tagjával, Simándy Józseffel, az Operaház művészével és Blum Tamással, az Operaház karnagyával együtt engem is az a megtiszteltetés ért, hogy a brüszszeli, párizsi és londoni magyarok hazánk felszabadulásának 16. évfordulójára rendezett ünnepségein részt vehettem. Már a repülőgépen eltűnődtem azon, hogy tulajdonképpen egy-egy külföldi út, a sok váratlan, új benyomással, izgató élménnyel még egyszerű turista számára is erőpróbát jelent. Művész számára, tapasztalásból tudom, ez az erőpróba megsokszorozódik. Különösen akkor, ha olyan magyar közönséggel találkozik — ezúttal először —, amelyik már otthonosan sétál Brüsszel aranyló palotái közt, s London és Párizs színes forgatagában. Vajon hogyan fogadja az idegyökerezett magyar a budapesti művészt — fűztem tovább gondolataimat —, aki Arany és Kodály, Petőfi és Liszt, Ady és Bartók műveit, a magyar irodalom és zenekultúra értékeit hozza. A virággal kedveskedő belgiumi magyarok fogadtatása, a szállodai szobában ránk váró figyelem, a bűbájos ajándék: Manneken Pis kis bronzfigurája, s végül az ünnepi est sikere után aggodalmam mindinkább csökkent, s kőrútunk végeztével teljesen alábbhagyott; helyet adva egy másik, immár jóleső érzésnek: ha külföldön élő magyar honfitársainkat országhatárok és több évtizedes távoliét is választják el a szülőföldtől, ha gondolkodásban, szokásban beilleszkedtek is jelenlegi hazájuk életkörülményeibe, szívükben mit sem változtak. Mindannyian éreztük, a felénk áradó szeretet és elismerés nemcsak a magyar alkotó művészeknek és nekünk, előadóknak szólt, hanem: a Dunának, a Nagykörútnak, a macskaköves kis óbudai utcáknak is: Magyarországnak, a szülőföldnek. S most, a rengeteg látnivalóból hogyan rögzítsem a legmegkapóbbat? Írjak a békességet és nyugalmat árasztó kertes, londoni házacskákról? Elragadóak voltak, s meghittség áradt belőlük. De hadd számoljak be csalódásról is. Klemperer koncertjéről lemaradtam. Ellentétben Blum Tamással (Britten: Albert Herring című operájának magyar fordítójával), akinek sikerült meghallgatni a nagyszerű karmestert. Itt jegyzem meg, nem kis büszkeséggel értesültünk Londonban arról, hogy több tekintélyes angol lap elismerően nyilatkozott az Albert Herring budapesti előadásáról s én, mint a budapesti Lady Bülloiv, különösen örültem ennek. S végül Párizs! Quartier Latin, Sorbonne, Louvre, Montmartre... Elzarándokoltam ahhoz a szállodához, amelyikben Ady lakott. Márványtábla és halotti maszk őrzi emlékét. Akkor határoztam el, hogy az aznapi, ünnepi esten kibővítem a műsoromat. Párizsban, a sanzonok hazájában ne énekeljek sanzont? S méghozzá Ady gyönyörű, megzenésített verseit? Egyetlen pillantást vetettem a nézőtérre s azonnal megállapítottam, hogy olyan korosztály van jelen, amelyik a hazai sanzonirodalom kezdetén még Magyarországon élt. Szóval — idősebb. Megkérdeztem a közönségtől, vajon emlékeznek-e arra a magyar sanzonénekesnőre, aki, ha nem magyarul énekelt volna, világhírre tesz szert: Medgyaszay Vilmára. Szívből jövő sóhajok és hatalmas taps volt a válasz. Nem csalódtam. Aki csak egyetlenegyszer hallotta,. Soha nem feledte. Boldogan és hálásan fogadták a műsort; de nemcsak az ő régi sanzonjait, hanem mindanynyiunktól mindazokat a műsorszámokat, amelyeket tehetségünkkel és szeretettel szóban és dalban, mintegy a szülőföld ajándékát nyújtottuk át magyar honfitársainknak. K>HÍ) Lászlóffy Kata Simándy József Neményi Üli és Blum Tamás BAKTAI FERENC: Műszak után. Pihenő Ipari tanulók (Vámos László felvételei) Utolsó simítások az épület belsejében télyi ruhája? A kardigánt tudja, hol veszik? A Belvárosban, a Váci utcában. Ha fényképeztetik magukat, csak színes foto kell. Küldik a faluba haza. Estélyi ruhában, stólában, körömcipővel. Hogy lássa a volt béres meg a volt cseléd-apa, hogy van a lánya Pesten. — És... akinek nincs estélyi ruhája? Azt hittem, közénk szakad az ég. — Nincs? Olyan itt nincs. De panasz az van bőven. — Milyen panasz? — Csak. Ügy. Panasz. Mindenki tollasodik és mindenki panaszkodik. Ilyen fajta. Magyarok vagyunk. 4. A villany elalszik, televízióhoz gyűlnek az emberek. Kezdődik a közvetítés. Juhos, a hatvanéves állványozómunkás a fülemhez hajol. — A Har-cos-né-ni. A második sor szélén. Ta-ka-rí-tó-nő. A képernyőn már megjelenik a bemondónő kedves feje. — Tizenháromezer. — Milyen tizenháromezer? — Bank-be-tét — suttog a lila Juhos. Aztán így szép panaszosan el is csendesedünk. (Ruffy Péter) AZ ÖRVÉNYES! MOLNÁR Alig marad az autó mögött a tihanyi félszigetre vezető útelágazás: feltűnik Örvényes kis táblája. És jobb kézről kis patak, nagy malomkerék. A malom jár. Lassan fordul a kerék, ezüstös csillogással loccsan rajta a Bakonyból érkező kis patak vize. Vízimalom? 1961-ben? Molnár Antal, a »kétszer molnár« — neve is. szakmája Is — bevezet a szobába és ettől a perctől kezdve szem, fül és képzelet állandó »oda-vissza« jegyet bérel múlt és jelen közt. Mert a falról Kossuth-kép néz ránk; a bort zöldmázas, »Éljen a szabadság« feliratú, százéves pincekorsóban kínálják, a szép cserépkályha múlt Időket Idéz hasonlóképpen, és az órából előugró kis kakukk is déd-és szépapáink éveiről kukukkol. És jár a malom. Jár az örvényes! malom. Orli a búzát. »Megállt az idő«? Molnár Antal mosolyog rajta. Nem tartozik azok közé, akik megállítják az időt. Szereti a múltat, de csak úgy, ahogyan a tudós történész szereti: az örvényes! molnár egy kissé régiséggyűjtő, egy kissé restaurátor (maga kaparja le az Innen-onnan felkutatott öreg bútorokról a brunolint, hogy visszavarázsolja XIX. század-közepi népi külsejüket) és... mellesleg, illetve egyáltalán nem mellesleg, kiváló molnár. A lisztet mutatja, amit őrölnek. Rétesliszt. Habfehér és csodálatosan finom. — Nyáron ebből süt rétest az asszony. örvényesen szeretik a vendéget. Szeretik, és könyvet raknak elé: írja belé a nevét. Angol, iráni, német, japán, olasz, szovjet, kínai nevek sorakoznak a könyvben. Ide az északi Balaton-part minden vendége előbbutóbb eljut; örvényes kezd »divatba jönni«. Nem ártana egy idegenvezető... De hiszen van. Molnár Antal (néhány egyéb szakmája mellett) erre is vállalkozik. És úgy kalauzol körbe a malomban, ennek a páratlan ipari műemléknek a falai közt. » olyan áhítatos szeretettel, hogy megint felrémlik a gondolat a »megállt időről«. Itt egy kéziőrlő — 1700-ból... Vagy még régebbi? A tihanyi bencés rendtörténet szerint már itt molnárkodott Molnár Antal valamelyik őse 1593-ban is... 1740-ben württembergiek jöttek, Mária Terézia telepesei... Aztán újraépült megint, és »modernizálódott« a malom, s az ún. »gatyaszár-sziták« foglalták el a kövesdaráló helyét. Aztán a motollák jöttek... És ma? Egy »modem« hengerszék. 1889-ből. De a maimocska túlteljesít minden tervet. Jutalmakat kap. Dicséri a vidék. Mert a szövetkezeti Veszprém megye gabonáját őrli az öreg malom. Dehogy állt meg az idő! A molnár, a régiségek szerelmese, félrehúz egy száda-függönyt: rádió lapul mögötte. Meg telefon. »Rontaná a szoba egységes stílusát«, mondja ez a munkás-régészműbarát és szövetkezeti ember, s egy füst alatt közli, hogy a falról is eltűnik az a tiroll faliszőnyeg rövidesen, mert »nem fér össze a Rákóczi-képpel«. (Ami szentigaz.) További tervek? További cserék. Bútorcserék. Bejárja Veszprémet, leutazik Somogyországba egy új olajfestményért... A falu először kinevette a muzeológus-molnárt, most kezdi tisztelni. A régiségek és az öreg vízikerék barátja azonban ezt a szobát csak afféle kuriózumnak tartja. Igazán lakni olyan modem (magatervezte) házban lakik, amelynek saját vízkiemelő motorja van, sziklakertje, nagy ablakai a tündért zöld tó vizére néznek és a fészerben motorkerékpár alkatrészei csillognak. És az öreg malom is, az új ház is szeretettel vár mindenkit, aki az újfajta életnek és a régi szépségek megbecsülésének ettől a különös ötvözetétől nem idegenkedik. Aki nem hiszi: hívja fel a legrégibb magyar malmot telefonon. A száma; örvényes 2,
