Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)
1961-12-15 / 24. szám
A Kis család (Novolta Ferenc (elvétele) AKIRŐL OLVASÓINK KÖZÜL bizonyára sokan eltűnődnek: a hqzatértek vajon meg valósították-e itthon terveiket, elképzeléseiket. őszintén szólva imi is gyakran gondolunk a sok tízezer férfira nőre, fiatalabbakra, idősebbekre egyaránt, akik hosszabb-rövidebb kanyarodó után újra Budapesten, vagy az ország különböző városaiban, községeiben folytatják életüket. Szinte gyerek volt még a kalandvágyó Hornyák Marika is, amikor félbukkant előttünk. Korántsem azok közül való, akik csak nyomorról, megaláztatásról számoltak be. Ellenkezőleg. Csak szépről, jóról beszélt nekünk, másról hálátlanság is lett volna említést tennie. A belga orvosházaspár, akiknél lakott, szerette, gondozta, s Marika mégis mindent elkövetett, hogy a szülőföldön élő család, a munkahely, a barátok visszafogadják, hogy élete visszatérjen a rendes kerékvágásba. Erről számoltunk be a Magyar Hírek 1959. június 15-i számában, egyről a sok ezer hazatért közül. Mi lehet most Marikával, hol él és hogyan él, vajon ott dolgozik-e, ahol annak idején dolgozott, a Gyógyáru Értékesítő Vállalatnál, tanul-e tovább a dolgozók gimnáziumában, ahol hazatérte után folytatta tanulmányait, s végül férjhez ment-e, hiszen a riportban arról is tettünk említést, hogy **c jövő hónapban lesz az esküvő«... Azóta pedig sok hónap eltelt... ROBOG AZ AUTÓ a Soroksári úton, malmok, gyárak mellett haladunk, a tündöklő fények halványulnak, hiába, nem világit még mindenütt neon. I Pesterzsébet egyik mellékutcáját keresgéljük, kérdezősködünk, hol, merre forduljunk. Keskeny utcácskába kanyarodunk végre, családi házak sorakoznak kis kertekkel, az őszirózsa még sok helyen virágzik. — A fiatalasszonyé? Első ajtó balra — igazit útba valaki. Marika tehát annak rendje és módja szerint »a következő hónapban« férjhez ment, s mintegy igazolásképpen, idős asszonyság karján karonülő tömzsi kislány fogad: a 18 hónapos Beatrix. Mögöttük a csinos Marika mama és a férj. Gyors számvetés — hárman még fél évszázadot sem számlálnak. Gyarapodott tehát a család és gyarapodott a ház is, tavaly renováltak, a verandából lett a konyha, pici nagyon, a mosógép is kiszorult az eresz alá, S most nagy sürgés-forgás, szabadkozás: mindketten dolgoznak, estefelé ketten együtt takarítják a lakást... Mire terítő kerül az asztal-középre, meg hamutartó, sok mindenről értesülünk, a többi között arról, hogy Marika változatlanul a Gyógyáru Értékesítőnél dolgozik, de felelősségteljesebb beosztásban, 6 látja el a külföldi cikkekkel a vidéki kórházakat. Férje is szakmabeli. A *GYAKr-ban dolgozik, a Gyógyszerala panyagkészletezőnél. (De hát ezt még itthon is lehetetlenség kimondani.) A fiatal férj édesapja orvos Sashalmon, édesanyja olasz származású, szerették volna, ha a fiuk is orvos lesz, de 6 inkább vegyészmérnöki pályára készül. Nagyon elfoglaltak mindketten, a rendszeres program háromszor egy héten délutántól késő estig a dolgozók gimnáziuma, egy osztályba járnak, együtt is érettségiznek tavasszal. Marika, terve: az Orvosi Egyetem nappali tagozata, sebész szeretne lenni. Férje esti egyetemre megy, mert valakinek keresni is kell.,. A SOK SZÉP TERV, elképzelés még nem teljes. Ide tartozik a kedves belga házaspár meghívása is egy pesterzsébeti látogatásra. Pompát, gazdagságot nem találnak itt, de annál sokkalta értékesebb kincset. Egy boldog, békés kis családot. Mi is ellátogatunk majd egyszer újra ebbe a pesterzsébeti otthonba, s mint a hű krónikások ismét írunk Marikáról, egyről a sok ezer hazatért közül. Hernádi Magda faßé^jW m tudom«. Herkó bácsi 79 éves, a néni 74. Igazi „bácsi” és igazi „néni” — és olyanok, ahogyan az ember elképzeli a szép, ezüstös hajú nagymamát és nagypapát, egy kicsit totyogónak, csendesen mosolygósnak, simogató szavúaknak. „Örökre” vándoroltak ki négy évvel ezelőtt Svédországba ,a üufchoz, és most — idézőjel nélkül mondva — valóban örökre visszajöttek. Tudjuk, hogy nem megy könynyen az ilyesmi, mármint hivatalosan, aki egyszer véglegesen búcsút mondott a hazának, azt igen-igen nehezen bocsátják vissza, ahogyan Herkó bácsi mondja: — Ügy voltunk itthon már elkönyvelve, mint akik meghaltak. — Meg is haltunk majdnem — szól közbe a néni sóhajtozva — csak hát odakinn... — A honvágy ... — indokolja röviden a bácsi, és kinézünk a Gubacsi úti kis lakás ablakán, ahonnan csak a szürke, nagy, komor bérház folyosója látszik, meg a gyárkémények füstfátyolába burkolózó Gubacsi út. — Hát olyan szép itt? — kérdezem, hogy talán így sikerül egy kicsit boncolgatnom: mi is az a honvágy? — és odalenn most még csak sűrűsödik a por, a közeli gyárakból özönlenek kifelé az emberek, a felkavart porfelhőn a vlllanylámpák fénye is alig hatolhat által. — Beszélni sem volt kivel, talán ez is... — morfondíroz a néni. — Az ember ideges lesz idegenben — elmélkedik a bácsi. — Tessék elképzelni, mi 54 hosszú esztendeje vagyunk házasok, de sohasem veszekedtünk. Odakinn meg folyton marakodtunk. Akármit mondtam, nem tetszett az asszonynak... Aztán már nem is mondtam neki semmit. Ha meg bementem a szobánkba, mindig sírva találtam ott... És szemrehányások, szemrehányások, ezt kaptam tőle, hogy hát én nyomtam a markába a vándorbotot, meg, hogy miért nem gondoltam meg előbb, elvégre én vagyok a férfi... — Tulajdonképpen miért akartak kivándorolni? — Miért, miért? Az öregre nem jöhet rá a bolondóra? De ha itt a földön kellene aludni, akkor is jobb itt. Eddig sem kellett a földön aludni, most meg, a lányunk még új bútort is rendelt a szobába, már készült is... — A lányunk, amikor kimentünk, még csak segédmunkás volt, mire visszajöttünk, már elvégezte az iskolát, és most minőségellenőr. Nagyon szép pozíció — mondja a bácsi elégedett büszkeséggel. A néni közben odakinn a konyhában sürög-forog, libasült ínycsiklandozó illata szálidos befelé a nyitott ajtón át. —Ilyen sem volt odakinn — mondja a néni a 9 kilós libára célozva. Meg pacalpörkölt sem. És ilyen sem — és friss, mazsolás túrósrétessel kínál. — Azt tetszett kérdezni, mi is az a honvágy? Nem tudom... Ez is, az is. Én például akkor is éreztem erősen, amikor az odakinti emberek valami rosszat mondtak Magyarországról. Mert jaj, dehogyis ismernek minket odakinn 1 Lefordították nekem, amit ők mondtak, de hogy amit arra én mondtam: az igazságot, hogy azt hűségesen visszaadták-e, azt nagyon szerettem volna tudni. Szóval, az is honvágy, hogy azokkal szerettem volna lenni megint, akikről ott kinn annyi rosszat mondtak ... Amikor a néni perdül vissza a konyhába, az öreg csak kacsint. Idesúgja: , — Alig tud írni. És odakinn költeményeket írt. Tessék csak nézni — és a kezembe csúsztat egy kis svéd naptárt, amelynek minden páratlan oldalán sorakoznak Herkó néni döcögős betűivel irt csupa hazavágyódással teli, egyszerű, gyerekes, de valahonnan legbelülről született verssorai. Nem, nem a szavak, nem a rímek a fontosak ... „A fecskék elmennek idegen országba, én is elmennék szép Magyarországba.” „Százszor is megbántam, amit cselekedtem, az istent kérem, segítsen meg engem...” Néhány oldallal odább olvasom: „Ablakomhoz ódaállók, felnézek az égre, de sok felhő megyen ottan, és hazaérnek, délre. De jó volna velük menni, az én szép hazámba, mióta itt vagyok, élek, mint egy árva.” Vagy megint odább: „Nagy a víz előttem, a vasúti sín hosszú, kit bánt itt az, hogy az életem oly szomorú." Míg olvasgatom a verseket, Herkó néni rajtakap, illetve a íérjeurát, hogy felfedte költészetét, s már térül-fordul is és egy hegedűvel tér vissza: — Erről tessék csak kérdezni az öreget! És kérdezem is, most a piruló öreget: mi a hegedű titka? — Még ifjú legény koromban vásároltam. Napszámos voltam akkor is, mint öreg napjaimban, hónapokig gyűjtöttem rá a pénzt... — Ne erről beszélj, hanem, hogy mit tud ez a hegedű — szól közbe a néni. — Hogy mit tud? Ez volt az egyetlen vagyontárgy, amit kivittem, oda, és ez volt az egyetlen, amivel viszszajöttem ,.. — De közben... Hogy közben mi volt, mondd csak ell; — Zenét szereztem. Meg hozzá dalszöveget. Ez volt, punktum! Nagy szégyen, ha valaki először életében, 78 éves korában komponál? Ugye, hogy nem szégyen? Elnyűtt papiros, egyik oldalán a kotta, a másik oldalán a szöveg, mindkettő szerzője Herkó bácsi. Nem, itt sem a rím a fontos: „Zord, rideg a táj, nincs virág a fán. Sóhajom feléd száll, magyar hazám... Amerre a kanyargós Tisza zúg, álmomban is minden odahúz.. Sok-sok kotta, sokasok vers.,. — Mi is hát a honvágy, Herkó bácsi? — Nem tudom én ezt megmondani. Elbúcsúzunk, kilépek a szűk folyosóra, ki a nagy szürke házból, a szürkén szenderülő Gubacsi útra. Tényleg, most én is úgy látom, hogy szebb ez, mint a köpdngi fenyveserdő... György István 4
