Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)

1961-12-15 / 24. szám

ARAYY JAY OS SZALAGJA] KÖZT

írta: Rónai Mihály András

. Karácsony

(Vámos László felvj

in

yPhJe, k>0ankellemes

«lREK *

tősége

JÓZSEF ATTILA:

Bél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hogy melegednének az emberek. Ráhányni mindent, ami antik, ócska, Csorbát, töröttet s ami új, meg ép, Gyermekjátékot, — ó, boldog fogócska! S rászórni szórva, mindent, ami szép, Dalolna forró láng az égig róla S kezén fogná mindenki földijét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hisz zuzmarás a város, a berek ... Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni és rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, o jaj, meg kéne rakni, Hogy felengednének az emberek!

Nagyszalontán, Arany János falujában, az öreg csonka toronyban jártam a minap. A csonka toronyban, amelyet Arany is, Petőfi ás megénekelt — Petőfi még le is rajzolta szépen —, s amely most Aranymúzeum. Még Arany Lászlónak, a költő fiának akaratából lett azzá: az ő hagyatéka mindaz, ami most a csonka torony emeletein látható, apjának könyvei, bútorai, képei, minden kedves, meghitt holmija. Hanem én mindebből csak egyet idézek fel itt, éppen hogy itt, e messzi nagyvilágba szálló lapokon.

Azt a szobát ott a toronyban, amely a költő halálának, egy nemzet gyászának emlékeit őrzi.

S abból sem az akadémiai gyászjelentést, vagy Munkácsy Mihály megsárgult részvét-táviratát, — hanem csak néhány fakó szalagot.

Rég elhervadt koszorúk szalagjai ezek, Arany János koporsójára érkeztek a koszorúk, meg a szalagok. Böngésztem rajtuk a feliratokat — s Pestre gondoltam, a mi munkánkra, amelyben egyikét éve iparkodunk e hasábokon. „Gráci magyar egylet” — olvastam az egyik, „Genfi magyar egylet” — olvastam a másik fakó szalagon. És sorban a többin is: innen is, onnan is virágot küldték Arany János koporsójára a külföldi magyar egyletek. Mert meghalt a költő s mert erős volt a kötelék: a külföld magyarjának szívére kúszó verssorok.

Azokban az egyletekben akkor a 48— 49-es emigráció künnmaradt töredéke, nagyobbá ra már második generációja, elegyült a kiegyezés utáni, a Tisza Kálmánféle Magyarország, mind hatalmasabb kivándorló tömegeivel, összetételükben változtak azóta a külország! magyar egyletek, kivándorló földművesek után Harth jék elől emigráló munkások, diákok, értelmiségiek jöttek az egyletekben össze, s újabban, a nemes hagyományaikhoz hűséges egyletekben mások, a szocialista hazából kiszédített, de már eszmélkedő ártatlanok is.

S ami ott, a csonka toronyban, a fakó szalagok előtt belémnyilalt: hogy segít-e még ez a kötelék, szívükre kúsznak, kúszhatnak-e még a megtartó, a gyönyörű magyar verssorok?

Mert Szalonta előtt két hónappal véletlenül Svájcban, a Lago Maggiore partján magyar szülők, akik egy teraszon elém kerültek, bemutattak nekem egy magyar gyereket. Odakünn született a gyerekük, Svájcba hozták nyaralni, de különben Nyugat-Németországban élnek, ott is jár iskolába a gyerek. Derék, szép fiú, magyarul köszön, szüleinek becsületére válik, hogy magyarul tanították beszélni, otthon is magyarul beszélnek: akárhogy is nézem, magyar fiú ez az idegenben született, idegenben nevelkedett, Magyarországon sosem járt fiú. De nem mertem megkérdezni tőle, olvasta-e azt a verssort, hogy feketén bólingat az eperfa lombja, nem mertem megkérdezni, van-e odahaza Aranyuk, Petőfijük, Vörösmartyjuk, Adyjuk.

Pedig ők még a jobbik eset. Találkoztam odakünn magyar szülőkkel, akik a gyerekükkel már nem, akik már csak egymás között beszélgetnek magyarul — s hadd gondolok megint arra a már háború , előtt kivándorolt magyar írótársamra, akihez (mikor kiderült, hogy a fia nem tud magyarul) hirtelen és önkéntelenül azt a kegyetlen kérdést találtam intézni jó három évvel ezelőtt, hogy „mit kezdesz egy gyerekkel, akinek hiába mondod, hogy felhőbe hanyatlott a drégeli rom?” Kiszaladt ez Londonban a számon, abban a pillanatban már meg is bántam, s magamban bocsánatot is kértem tőle, amikor láttam, mint borul el tőle az arca, e fájó, e meg sem gondolt, akaratlanul is kegyetlen kérdéstől, amely szívéig hatott.

De a szalontai csonka toronyban, Arany János gráci, bécsi, genfi, párisi magyar koszorúszalagjai közt nem ment fel semmi e mázsás gond alól.

Ezelőtt már majdnem huszonöt évvel, amikor úgy mentem ki Párizsba, hogy Magyarországot ki tudja, mikor látom majd viszont, a poggyászomban a ruhám s cipőm alig nyomott valamit. Legterjedelmesebb és legsúlyosabb poggyászom egy-egy teljes Ady, Arany, Petőfi, Vörösmarty, Berzsenyi, Zrínyi, Balassi, Csokonai, Vajda volt, hozzá még az Ady-nemzedék minden lírai kiválóságától egy-egy verskötet, valamint a teljes magyar költészetiből két antológia, a Gragger Róberté s a Horváth Jánosé. Boldogan, s féltékenyen cipeltem, mint akit már nagyobb baj nem érhet, hisz’ ezzel én már megvagyok, hisz’ velem van így mindenem. Voltunk ott így többen is: emlékszem a gyászra, a szörnyű károsodásra, amit átóreztünk valamenynyien, amikor egy társunktól ott, Párizsban, valaki elcsente, s magával vitte — még messzebb, Ceylonba .— a Csokonaiját. Nagyobb baj volt ez, mint hogyha az egyszál ruháját vitték volna el, nagyobb, mint hogyha megszűnt volna az olcsó virsli, mint napi kosztolási lehetőség éjjel kettőkor a Boulevard Sébastopolon — nagyobb, fájóbb és jóvátehetetlenebb.

S ne mondja senki, hogy mi csak afféle bolond költők voltunk, álomjáró garabonciások, amiért akkor, hazátlanul, az a pár verseskönyv volt a mi hazánk.

Mert nem, korántsem kell holdkárosnak lenni ahhoz, hogy Arany nélkül, Petőfi nélkül, Ady nélkül sótalan ne legyen valakinek akár a legjobb magyar kenyér is odakünn. S van még egy gyönyörű különbség is azóta: hogy mi velünk hazulról a kutya sem törődött hivatalosan annak idején, nemhogy gyengéden megkérdezték volna, van-e verseskönyved, van-e Aranyod, Petőfid, Vörösmartyd odakünn, fiam?

Kérdezni én sem kérdem, választ kapni erre tízezrekről amúgy sem lehet. De gond ez nekem, gond ez minekünk.

Nem mindegy nekünk, nem mindegy, hogy, mint él a külföld magyarja, van-e lelkének kenyere, van-e Petőfije, Aranya, Adyja, Vörösmartyja még, tud-e magyar verset, hogy nő fel a gyereke.

Üzenem ezt a külföld magyar egyleteibe — ahol ezt úgy is tudják különben, ahol úgy is eleven, éppúgy, mint régen, a magyar szó, a magyar költemény. De üzennem kellett: soha nem éreztem ezt oly erősen, soha oly édesen s parancsolóan, mint most, ott a csonka toronyban, Arany János külföldi magyar koszorúinak fakón is lobogó, szófián is beszédes szalagjai közt.