Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)

1961-12-01 / 23. szám

ttít

FERENCSIK

1960-ban Bukarestben, Kolozsvárott, Bécsben, Amszterdamban, Brüsszelben és Londonban vezényelt, 1961-ben Prágában, Berlinben és Bécsben. Koncertezett Hollandia és Belgium valamennyi nagyvárosában. Járt — több alkalommal — a Szovjetunióban és Amerikában is. »-Sohasem hallottuk Bartók harmadik zongoraversenyét zeneileg mélyrehatóbb tolmácsolásban-« — írta róla 1960-ban a Glasgow Herald, •'nincs zenékar, mely e két Bartók-művet — Divertimento, A kékszakállú herceg vára — így tudná előadni« — jegyezte meg Ferencsik Magyar Állami Hangversenyzenekaráról egy holland újság. Kodálytól á galántai táncokat zuhogó esőben dirigálta a bécsi városháza udvarán' — de nem mozdult senki sem.

A magyar zene Bartók és Kodály művein át vonult be az emberiség egyetemes műveltségébe — ezt a magyar fogantatásé, de egyetemes mondanivalójú muzsikát a nagyvilágban elsősorban Ferencsik János karmesteri pálcája hirdeti.

ötvennégy éves, a budapesti Operaház főzeneigazgatója, a Magyar Népköztársaság Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művésze. Budán lakik, egy Városmajor utcai kis családi házban, de legkedvesebb menedéke a balatonfüredi tuszkulánum, s kedvenc itala saját termésű füredi bora.

Egyszer megkérdeztem tőle, hogyan lett muzsikus? Anekdotákkal felelt. »-Kosztolányi

— mondta — azt írta egyszer, hogy ha az írónak nincs papírja, a manzsettájára fog írni. De írnia kell !« A legkedvesebb anekdotája azonban nem ez, hianem a következő: »■Haldoklik a világhírű zeneköltő. Mellette zsolozsmázik a pap. A haldokló feltámaszkodik, s megkérdi szelíden: Hogyan énekelhet ennyire hamisan, kedvesem?«

ötéves volt, mikor édesapja elvitte a Bástyasétányra zenét hallgatni. A gyermeket megbűvölte a katonazene. Hazament, elővette a sámlit, felállt reá és dirigálni kezdett Hatéves korában — karácsonyra — szüleitől egy bádoghegedűt kapott. Játszani akart, de a hegedű nem szólt. A gyerek sírva fakadt. A szülők kénytelenek voltak utánajárni egy komolyan készített nyolcados hegedűnek. -Legjobb tudomásom szerint — jegyzi meg

— ez volt az egyetlen eset a Világtörténelemben, mikor a Jézuska ugyanabban az évben 'kétszer érkezett.«

Kedvenc virága a vörös szegfű, s kedves szenvedélye a magyar irodalom — ifjúsága idején irodalomtanár szeretett volna lenni.

Gyermekkorában annak a krisztinavárosi templomnak a diákkórusában énekelt, ahol valaha Széchenyi István esküdött. Egyszer késeit a kántor, Ferencsik reszkető kézzel az orgonához ült, s reszkető hangon énekelni kezdett. Azóta Bodrogi Lajos, a kántor lett a legjobb atyai barátja. Már régóta nem él, elporladt a föld alatt, de Ferencsik leghálásában ma is rá emlékszik. -Az ő vezetése alatt tanultam meg az összhangzattant« — mondja.

1927-ben elvégezte a Nemzeti Zenedért, ugyanabban az évben szerződött a budapesti Operához, amelynek harmincnégy éve tagja.

Ez a filozófiája: »Születtem és meg fogok halni. Ami közben van, azt tartalommal kell kitölteni.«

Ez a -tartalom« foglalkoztatja egész életét. -A zene ott kezdődik — mondja —, ahol elnémulnak a szavak.« Akkor ő int a pálcájával, s az elnémult nézőtér iborzongva hallgatja Bartók vagy Kodály lánglelkű zenéjét.

Budapesten több mint száz operát vezényelt már, a nagyvilágban 'Bartóknak és Kodálynak majdnem a teljes övrjét. Legkedvesebb zenéje azonban az a kis, régi Bartókfüzet, amelyre ez volt írva -Gyermekeknek«. Itt találkozott először a parasztdallal, -s mint gyermek — mondja —, megéreztem, hol is vannak a gyökereim.«

ötvenedik születésnapján szerényen elhárította a tiszteletére rendezett ünnepség forró üdvözlő szavait. S a félívelő, nagyhírű pályáról mindössze ennyit mondott:-Megpróbáltam magyarnak és művésznek lenni.«

Ennyi az élete.

1.

ÜJ lakónegyed épül a Kápolna téren(Novotta Ferenc felvételei)

2.

HARANGOZÓ

Termetre alacsony férfi, hegyesen metszett orral. Egy színházi szabó fia. ötvenkét éves.

Legnagyobb szenvedélye egyedül autózni esőben, az országutakon. Másik nagy kedvtelése a Balaton. Nyáron balatonszéplaki házában él. S ha szabad folytatni a sort, harmadik passziója a festészet. Amatőr festő. Legutóbb ki is állította képeit a pesti Opera Klubban, a »dilettáns festők tárlatáén.

Az országnak talán a legnyugtalanabb embere. Folyvást mozog, mozdulatokon töpreng, kezével dobol az asztalon, egy baráti társaságban egyszer végigjátszotta, milyen mozdulatokkal dolgozik a pincér, a kovács, vagy a háziasszony, amint rántottét ver fel — számára minden mozdulat, »az egész élet ritmus« — jegyzi meg. Harangozó Gyula ugyanis koreográfus, a mozdulatok hivatásos kölrője és megálmodója, emellett a pesti Opera magántáncosa, táncjáték-szerzője és balettmestere. Tanított már Londonban, Moszkvában, Brüsszelben, Párizsban, vagy a milánói ScáIában. 0 volt a Csodálatos mandarin első koreográfusa. Szegény Bartók, aki hontalan volt saját honában, egyszer szkeptikusan megjegyezte előtte: »Próbálja meg, fiatalember•« — és Harangozó sikerre vitte A fából faragott királyfit, vagy a Csodálatost mandarint.

Születése óta megszakítás nélkül egy Liszt Ferenc téri pesti bérházban lakik. Nem táncos, hanem bohóc akart leírni. A pesti bérház udvarán tízéves korában színházat szervezett, Gerald bohócot és Chaplint utánozta csónakcipőjével — olyan sikere volt, hogy g szomszédos régi Palermo-kávé ház egészen kiürült. A törzsvendégek átjöttek hozzá nevetni.

Diák korában barátaival statisztálni járt az Operába. Dalszínházunk éppen a Háromszögletű kalap című balett bemutatójára készült, s a lengyel vendég-balettmesternek az volt a legnagyobb gondja, hogy a kormányzó szerepére nincs táncosa. A statiszta Harangozó kilépett a sorból, egy részt rögtönözni kezdett a kormányzó szerepéből. A balettmester olyan harsogva, rengve kezdett nevetni, hogy »egyenesen a zongora alá keveredett-«. Aztán lehívta Radnai igazgatót, Rad- 7mi végignézte a táncot, s megölelte a statisztát: »Azonnal leszerződtetem» — mondta neki.

Két évtizede ismerem Harangozót, asztaltársam, s a barátom, s ha azt kérdezné valaki, mi a legjellemzőbb rá, azt felelném, a hűség. Hű a Balatonhoz, a világ minden kincséért sem menne máshová nyaralni. Mikor elpusztult Figaro, a kedvenc kutyája, kijelentette, hogy nem tart többé kutyát, neki más kutya nem kell. Aztán hű a Pejetiihez, ehhez a budai zöldkocsmához, ahova huszonöt éve jár.

S még valamihez hű ez az élénk taglejtésű, nyugtalan férfi. Egyszer, mint balettmester, a milánói Scálában vendégeskedett. Az intendáns végleg szerződtetni akarta, ládaszámra küldte a lakására az ajándékokat, villát ígért neki a com ót tó partján, ha végleg itt marad, még magyar szakácsot is hozatott neki. »Azt, amire én vágytam — jegyzi meg Harangozó —, nem tudta odahozatni.« A balettmester hazajött a Balatonhoz. Máskor egy londoni vendégszereplés során a Hyde-park csendjében ült egy délután, mikor eszébe jutott... mi is? »Nem tudom mi.» Csák haza kellett jönni. Párizsban már a világhír szegődött melléje, mikor egy nyári napon beborult hirtelen az ég, s Harangozót megszállta »a különös félelem«. Őszre vált az idő, »te jó ég, gondolta a balettmester, én már nem láthatom idén a nyári (Balatont?« Beszaladt egy Cook menetjegyirodába és jegyet váltott haza. »Két hónapnál túl idegenben nem bírom.«

S ha valahonnan hazajön, első útja a budai, Margit utcai Pejerli-vendéglőbe vezet. Pedig nincs itt semmiféle nagyszabású dolog. Csak Sebestyén úr, a pincér, néhány zöldasztal s három nyárfa az udvaron.

Huffy Péter

Jíöáánya

Most már reggelenként gyakran ködbeb urkoló zva ébred a város. Zúzmara csillog a villamosremiz előtti virágszegély mutatóba ittmaradt gyér füvén és az Orczy téren túl, ahol tejfehér messzeségbe vész a Kőbányai út, úgy tűnik, a semmibe fut a flaszter, vége a városnak. Pedig ez a kétoldalt gyárfalakkal övezett, ebben a hajnali derengésben munkássereget ontó út egy élettel teüiített, forgalmas 'kerületbe torkollik, a városrészbe, amelynek nevét viseli.

Kőbányai, Budapest X. kerülete. Mint hatalmas legyező terül szét Rákos rétjei között falusi táj vegyül itt a kisvárosival, apró házaik közül gyárak szökkennek a magasba, a városszéli telepekkel paloták néznek farkasszemet és az üzemekkel szegélyezett Gyömrői úton, meg a Jászberényi út akácsora mögött már egy új korszak impozáns, modem gyáróriásai is megjelentek. A Römer Régi Pestjéhez csatolt térképen — az 1752-es várost ábrázolja — még az Öhegy szőlőtőkékkel beültetett táját láthatjuk, ötszázan laktak akkor e vidéken, amely — írja Römer

— »Pest város külsőségevolt. Szőlő már régen nincs errefelé. A ledöntött tőkék helyén gyárak és házak épültek, s a Rákos rétjein azóta kényelmesen elterpeszkedő kerületben má hetvenezer ember, nagyrészt munkás, lakik.

Említi IV. Béla 1244-es bullája is már, hiszen a -Kőér nevű föld« kincse, híres, kemény mészköve aranyat ért, messzi vidékre is elhordták. Tudjuk — igaz, jó párszáz évvel későbbi a hír —, hogy a basa engedőimével Kecskemét polgárai református templomukat is kőbányai kőből emelték. Aztán meg bármerre járunk Pesten, ott az emlék: az Akadémia, a Bazilika, az Egyetemi Könyvtár — és még hány épület!

— falát mind az öhegy kövéből faragták. Nevet és hírt először hát köve ladott e tájnak, később meg söre, amelyet szántén ott termelték az elhordott, köveik helyén támadt hatalmas — vagy 33 000 méter hosszú — üregekben. Aztán a sertéskereskedők jöttek, s megjelentek a bűzít, piszkot terjesztő, gazdáiknak viszont jó pénzt hozó sertésszállások. Legvégül a gyárak. Az ú ttörő sörgyárak után a városszéli téglagyárak (Brasche és társai), az első vasgyárak (Ganzék, meg a többiek), Kammerék szövőgyárát is követték mások, és Richter vegyiüzeme sem maradt egyedül. Olcsó volt a telek, még olcsóbb a munkaerő, közel a vasút, és a Rókavölgyben, meg a környékén lassan egy új gyárváros született. Gyárváros? összevissza szórt, lakóházak közé ékelődött telepek, egészségtelen műhelyek, amelyek elnyelték az amúgy is kevés vizet a lakosság elől, cserébe füstöt okádtak a kis viskókra, amelyek egyre kijjebb húzódtak a rétek felé. Ott mát' nem volt se víz, se csatorna, se villany. S az Augusztáiéi ep földes barakkjaiban, a Bihíairi úti, Ceglédi úti kislakások apró szobácskáiban

hely is alig akadt a népes proletárcsaládoknak. Mert a kulturált külső — emeletes lakóházak, szép üzletek — csak. a Fűzér utca, meg a Liget tér környékére terjedt, ahol Sorg Antal, Tószegi Emil, meg virilista társai éltek. Az 1938-ban heti 16 pengőt kereső sörtelepeken húzódtak meg, míg igazgatójuk, az évente 180 000 pengőt zsebrevágó Tószegi akkora villában terpeszkedett, amelyben ma kilenc család lakik. Sehol nem volt annyi hírhedt nyomortanya, mint éppen Kőbányán, de a remény se volt kisebb, hogy nem marad örökre így. Nem is maradt.

Az Auguszta-telep utolsó barakkjait most nyeli el az épülő trolibuszállomás, és még csak egy esztendeje annak, hogy Kőbánya minden házában kigyulladt a villanyfény. De ha csoda nem is történt, ami egy csapásra képes lett volna eltörölni a múlt minden nyomát, Kőbánya mégis más, mint volt. Nem megtűrt szegény rokon többé, akinek csak néha vetnek oda valamit, hanem a kötelességek mellett a jussra is igényt tartó, egyenrangú társ a főváros kerületei között. S gazdag, gyárai teszik azzá. Az Orion, amelyben kőbányai munkáslányok évente 35 000 rádiót, 110 000 televíziót szerelnek össze. Valaha kis cukorkagyár volt a helyén, ma az Orion ban 3500-an dolgoznak, az egész világra szállítja cikkeit. Aztán a Dinamó — épülete messzire magaslik —, amely Magyarország egyik legmodernebb, automatizált üzeme. Meg a Budapesti Konzervgyár — Közép-Európa legnagyobb konzervgyára — meg a Röntgengyár, s mind a többiek, ne kívánják, hogy valamennyit felsoroljam. 23 új gyár született Kőbányán az államosítás óta, majd kétmállárd forint jutott létesítésükre, a régiek korszerűsítésére. S külön százmillió arra, hogy étkező, öltöző, mosdó legyen mindenütt. Hihetetlennek tűnő szám, de igaz: 500 százalékos termelésemelkedéssel fizetett Kőbánya az 1948-at követő tíz esztendő alatt azért, amit kapott.

S a juss többi része? Üj egészségház, 28 körzeti rendelő, meg a modernizált Bajcsy-Zsilinszky Kórház őrzi a kőbányaiak egészségét, az egykori úri kaszinó Pataki István Művelődési Házzá változott, Dréherék ősi fákkal teli hatalmas kertjének kapuja is kinyílt, az ezreknek szórakozást nyújtó Csajkovszkij Park lett belőle. Eltűntek a barakk-iskolák a Pongrácz útról, a Sibrik Miklós útról, a Bihari útról, korszerű új iskolák léptek a helyükbe. S aki az Üllői út felől érkezik, vagy a Harmat utca tájára téved, láthatja már a jövő Kőbányát: a világos színű, büszkén égnek törő, kertekkel körülölelt új palotákat is. Ilyenek övezik majd, nem is oly sokára, a 35 méterre szélesedő, a torkolatában városközponttá váló Körösi Csorna utat.

Tél jár a Népliget földhányásain, de az ősszel még

A világhírű Kőbányai Orlon-gyár rádiószerelő szalagja

tízezer ember szorgoskodott itt naponta, hogy kuíltúrparkiká változzék az elvadult vidék, az a négyezer apró fácska is a tavaszt várja, amelyet a kőbányaiak ültettek mindenfelé. A városrészt, amelynek oly sokáig csak megtűrt lakója volt, most formálja igazi otthonává a kőbányai nép.

Csatár Imre

Ebéd előtt egy kis sétát tesznek a Remlx-gyár óvodásai

A Pataki István tér

Harmat utcai lakóbázak