Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)
1961-10-01 / 19. szám
Nagy híre volt valamikor a pest-budai kefekötő céhnek!... Meg a méze&kalácsosoknak is. A gyertyaöntőiket messzi földről felkeresték. Hanem azóta nagyot fordult a világ. A céhkönyvek a múzeumba kerültek, az ősi szakmák agg mesterei elpihentek. A nagyipar tízezerszámra ontja a nylonkeféket, automata gépek sajtolják a gyertyát (ha ugyan még szükség van gyertyára). A mézeskalácsosok átadták a helyüket a cukrásznak, s a cukorkát, csokoládét tonnaszám gyúrják, vágják, csomagolják a gyári gépek. Azért ha befordulunk Pesten vagy Budán valami csendesebb mellékutcába, még megakad a szemünk egy-egy kopott cégtáblán, amely például azt hirdeti, hogy LIEBLICH NÁNDOR kefekötőmester A Csányi utca 12-ben, I. emeleti lakásában dolgozik Lieblich bácsi, a régi kefekötőiparos dinasztia utolsó sarja. Sajnos, csakugyan utolsó, mert gyermeke nincs, nem lesz aki a szakmát örökölje. Pedig ugyanennek a háznak a Király utcai oldalán állott 1865-ben, csaknem száz esztendeje Lieblich Nándor nagyapjának híres műhelye, akitől nyolc gyermek vette át a szakmát. A nyolc gyermek közül négy fiú volt, négy leány — és mindből kefekötő lett. A lányok később férjhez mentek, de akármi is volt a férjemuram mestersége, nem a lányok pártoltak át az urukhoz, hanem ők formáltak a férfiakból kefekötőt Jó vége mégsem lett a dolognak, mert két dudás nem fér meg egy csárdában, nyolc kefekötő sem egy családban. Elkezdődtek a perpatvarok, veszekedések, meg az évek, az évtizedek is rohantak, s ma már csak egy Lieblich van a kefepiacon. Lieblich bácsi is úgy kezdte, mint bármelyik más inas, csak éppen az apjánál, aki úgy adta át a tudományt fiának, hogy egy életre biztos kenyér legyen a kezében. Van is. Ma már 61 éves Lieblich Nándor, de még mindig tisztességesen megél a szakmából, jóllehet betegsége miatt napi három óránál nem dolgozik többet. Legszebb portékái minden kiállításon szerepelnek, és a «•napi cikkeknek« — ruhakeféknek, súrolókeféknek, toliporolónak, pamut-parkettörlőknek, ecseteknek is akad elég vásárlója az üzletekben, a vidéki vásárokon. Van egy mondás: Iszik, mint a kefekötő. Lieblich bácsi megmagyarázza, honnan ered. Régen még nem fertőtlenítették a szőrt, egészségtelen, poros munka volt ez, kiszáradt & kefekötő torka. A műhelyasztal alatt ott állott a petróleumosüveg a kefének, és a borosüveg a kefekötőnek. Hol ezt, hol amazt kellett egy kicsit megbuggyantani. Lieblich bácsi is iszik, jó erősre főzött feketekávé a «védőitala“. Hiába, ma már csak ilyenek a kefekötők! SZABÓ LAJOS ISTVÁN többszörösen kitüntetett mézeskalácsot és viaszöntömester Kis, fehérre meszelt földszintes ház Óbudán, a Bécsi úton. Az utcai üzlet homlokán tarkabarka cégtábla, pontosan olyan, mint a színes cukorból készült felirat egy mézeskalácsházon . Ki ne emlékezne a régi, falusi vásárokra, sátoros búcsúkra, a mézeskalács-szívekre, pólyásbabákra, huszárokra, kardokra, papucsokra, kulacsokra, bölcsőkre (gyengéd célzás a megajándékozott leánynak), házikókra? Meg a piros figurán fehér cukorból kacskaringózó írásra: «Szív küldi szívnek .. .« Közöljük mindenkivel, akiket lilét és akiket érdekel: a mézeskalács nem ment ki a divatból. Szabó Lajos István, a mester ma Is nyújtja a mézes tésztát, azután kiszúrja a sablonformával, befesti méregmentes, élénkpiros anilinfestékkel, s fürge ujjaival, és még fürgébb fantáziával hozzálát a díszítéshez. Veszik azt ma is faluhelyen, de még Pesten is, az óbudai, józsefvárosi, ferencvárosi búcsún. Igaz, kissé megtépázta a mézeskalács tekintélyét a «tábla-csoki«, meg a desszert, és a leányok sem sértődnek meg, ha a mézeskalács mellé egy nylonsállal is kedveskednek nekik. Mint a szerelmes figyelem hagyományos jelképe azonban, a mézeskalács állja az idők viharát. Szabó Lajos István pultján a szívek mellett katonásan ott sorakoznak a kilós mézes áruk is: vaníliás, ánizsos, citromos, kávés, csokoládés, narancsos, rumos, kókuszos és ki tudná felsorolni még, hányféle íruézessütemény. Hátul, a műhelyben a rokonszakma, a gyertyaöntés is helyet kapott Mert a viasz, a méztermelők mellékterméke, a viaszöntés pedig a mézeskalácsosok mellékfoglalkozása. Csurog a viasz a kerékről a kihúzott madzagra, formálódik a vaskos templomi gyertya, nyúlánk háztartási gyertya, a csavart díszgyeritya, karcsú karácsonyfa-gyertya. Abroncsszoknyás, tűsarkú cipős kislány lép be az üzletbe: «Csókolom, papa...« öt gyermeke van Szabó Lajos Istvánnak, de sajnos, panaszolja, egyiket sem érdekli a mézeskalácsosság. — Pedig gyönyörű szakma ez, kérem, gyönyörű ... * Nahát ez csukugyan furcsa szakma! Ilyen is van még? ZÁGON REZSŐ kard műves, fegyvermester iparművész Van, van... De ilyen valóban csak egyetlenegy, egész Magyarországon. Kinek van ma már szüksége kardra? Kinek van szüksége kardkovácsra? Kinek? Annak, aki a régmúltat megeleveníti. A kardok ma már színházi kellékek csupán. Zágon mester vevőköre: a Nemzeti Színház, az Állami Operaház, a különböző népi táncegyüttesek, a filmgyárak. Nem kisebb személyeknek készít fegyvert, mint Hamlet dán királyfi, Antonius, Othello, Dózsa György, hogy olyan igényes vevőről1, mint Cyrano, ne is beszéljünk. Mesterség? Művészet? Ez is, az is. Egy kuruckori kardot edzeni és kovácsolni nem nehezebb, mint történelmi hűséggel megtervezni, a korabeli ereklyék és irodalom gondos tanulmányozása után. Segít ebben Zégon mester felesége is, aki szintén ötvösiparművész. Bánk bán, III. Richárd nem fordul meg a Zágon Remi él fU kardkovác« (Bohanek Miklós felvételen ■uM Lajos méacskaUcsos Csuha Pál gyertyaöntő meetor Lieblich Nándor kefekötő mester Rökk Szilárd utcai pincehelyiségben, de annál gyakoribb vendégek itt a mai kardforgatók. Zágon Rezső kardjával indult meg a világhír felé a magyar kard sok nagy bajnoka: Gerevich Aladár, Kárpáti Rudolf, Kovács Pál. Az ő pengéi villantak diadalmasan a londoni, helsinki, melboume-i, római olimpiák dobogóin. Két segéd és két tanuló segít a Zágon házaspárnak. Az egyik, úgy tűnik, nagyon hasonlít a mesterre. Zágon Rudolfnak hívják, tizenhét éves, és pillanatnyilag a fejebúbíáig olajos. De egyszer majd 6 lesz Magyarország egyetlen — habár reméljük, nem utolsó — kardkovácsa. Novobácxky Sándor j JfvDOM W os j ty z m m Harminc-negyven évvel ezelőtt még nagy divatja volt Magyarországon a »varázsvessző«« vízkutatóknak. Ezek az emberek egy villaalakú faággal a kezükben elindultak »vizet keresni«. Ott, ahol a faág megrezdillt, megálltak. «Itt víznek kell lennie.« Volt, amikor a fúrások igazolták jóslataikat, de persze az is gyakran előfordult, hogy a fúrt lyukból — nem jött viz. Ma Budapesten, a József-nádor téren működik az »Országos Vízkutató és Fúró Vállalat.« Munkatársunk felkereste a vállalat igazgatóját, Budai Lászlót és a vele % való beszégetés érdekes bepillantást enged a vállalat fontos munkájába. A kérdező — merő kíváncsiságból — o »babonás kor szakon« kezdte: — Szélhámosság volt-e a varázsvessző? — Ezt nem lehet mondani. A »varázsvesszős^ embereknek — akiket a technika ma már természetesen teljesen feleslegessé teszi — volt bizonyos biológiai érzékenységük a felszín alatti talajvízáramlás iránt. Ezenkívül rendelkeztek némi primitív-empirikus geológiai ismerettel is és így volt bizonyos valószínűsége annak, hogy jelzéseik egy része megfelel a vaságnak. Ismerünk ma is Kőszegen egy építőmestert, az «utolsó varázsvesszőst«, aki annyira otthonos a vidék geológiájában, hogy »találatainak« valószínűségi százaléka viszonylag magas. — Mi tette szükségessé a vállalat működéséti — Az ipar fejlődése, a mezőgazdasági nagyüzemek elterjedése. Két-három szarvasmarha itatására megfelel az ásott kút is. Egy 100 állatot befogadó nagyüzemi istállónak, vagy gyárnak más bóségű és más higiéniája vízre van szüksége. Állandóan új igények jelentkeznek, és ezeknek eleget kell tenni. — Mire támaszkodik a vállalati — Nagy geológiai és hidrogeológiai adattárra. Ez az adattár az első segítője a vizkutatásnak. — Milyen minőségű terület viznyerés szempontjából Magyarországi — A lehető legjobb. És ezt a »legjobbját két értelemben is mondhatjuk. Először: az országban 30 000 mélyfúróit (köznyelven ártézinek nevezett) kút van. Ez az egész világ legsűrűbb ilyen jellegű hálózatát jelenti. És mivel Magyarország területe kereken 100 000 négyzetkilométer, ez azt jelenti, hogy minden kb. 3,3 négyzetkilométerre egy ártézi kút esik. A másik: az eredmény. Magyarországon a fúrások 98%-a eredményes. — Eszerint nincs abszolút biztonság? — Nem, ez nincs. De az arányok azt mutatják, hogy a biztonság megközelítő. Azt persze nem tudjuk, hogy milyen mélységben, milyen hozamú és milyen összetételű vízre bukkannak. Hiszen pár száz méterre egymástól már más és más lehet a vizet tartalmazó homok- és kavicsréteg elhelyezkedése, összetétele, és ennélfogva az onnan nyerhető víz is. — Külföldön is dolgoznak? És ha igen, milyen eredménnyel1 — Nemrég Szibériában és Kínában szép sikerrel fúrtunk. Ma is dolgozunk a Goblsivatagban és a magyar vizkutatás diadala, hogy fúrásaink sikerének aránya 80%, amit ott egyetlen más ország vízkutatása sem ért el, — Von-e valamilyen különlegessége a magyar földalatti vízrendszernek1 — Igen, a hőforrások rendkívüli száma, ami már a római és jóval később a török időkben is jellemezte Magyarország geológiáját. Az ország ma már majdnem mindenütt rendelkezik termálvízzel. Jelenleg Győrött, Kisvárdán, Gyöngyösön folyik eredményes termálvizfeltárás. — Minek köszönhetők a jó talajviszonyokon kívül az eredmények1 —« A szívós, kitartó és a korszerű munkának természetesen. Annák, hogy ma »varázsvessző»-s igemormolás helyett fúrótornyokat állítunk fel. Mert és talán ezzel foglalhatom össze a vizkutatás alapigazságát, vizet rendszerint völgyben és nem hegyen kell keresni. DR. FARAGÓ LÁSZLÓ *
