Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)
1961-09-15 / 18. szám
Y MÁTRAFŰRED, BALATONSZÉPLAK, TAPOLCA, CSILLAGHEGY... Magyarország legszebb tájaiban gyönyörködöm: a Miskolctapolcai csónakázó tóban felhők fürödnek, aranyhidat fest a balatoni vitorlások közé a lenyugvó nap, Sopron műemlék házai között karcsú torony szökik a magasba, a már múló nyarat idézik a Mátra üdezöld erdői, kirándulóhajó siklik a Dunakanyarban ... És mindez — egy helyütt: Budapesten, a Nagykörút és a Rákóczi út sarkán, egy szép cipőüzletben. A pénztárfülke oldalsó üvegfalát díszítik a képeslapok, a legújabbat éppen most helyezi el a többi között Polgár írón eladó. Nem mintakollekció ez, nem foglalkoznak ebben a boltban képeslapárusítással is a cipőeladás mellett; de hagyomány az üzletben, hogy az üdülést élvező dolgozók mindegyike egy-egy »anzikszkártyával« ad hírt magáról a szabadsága ideién. Ennyit mond a --képeslapkirakatról- két visszaadás közben Radó Gézáné, a pénztáros, és azonnal rámutat három lapra, nemrégiben ő adta fel őket Miskolctapolcáról, s talán szintén a szőke kislány, Inénke rakta augusztus elején ezeket is közszemlére, mint most, a legújabban érkezettet. Azt mondják: ez az utolsó lap, többet az idén nem várnak. Kilencen dolgoznak az üzletben, nyolcán már kivették szabadságukat, üdültek, megírták a maguk lapját. — És hogyan üdültek? — firtatom, nem üdülési emlékek után, inkább az üdülés módjait kutatva. Azért érdekel ez a kérdés, mert tudom, hogy évente vagy negyedmillió dolgozó üdül napi 14 forintért vagy ingyenesen a szakszervezet jóvoltából, de ezt — a félig-meddig jutalomjellegű juttatást — nem veheti minden esztendőben mindenki igénybe... Mindenki nem, néhányan azonban igen. Mint például Müller Géza eladó, aki családi beutalóval (feleségével és kisfiával) két hetet töltött a valóban festői szépségű Mátrafüreden 560 forintért. — Mit kaptak ezért a pénzért? — Egy szobát az egyik legszebb üdülőben, kiszolgálást, szórakozást, napi négyszeri kosztot, de milyet! Csák a napi kétszeri feketekávéra, a pohár sörre és a aigerettára volt gondunk a két hét alatt, a többi — mint a sültgalamb... — Tehát minden jó volt? — Hát... Nem éppen ... — ??? — Rövid volt a két hét... A pénztárosnő közbeszól: — Csak ne elégedetlenkedj! Mi, mármint a férjem és én, csak tíz napig nyaraltunk, és nem szinte ingyen, mint te, hanem béreltünk egy szobát napi negyven forintért, az ellátásért is közel 100 forintot fizettünk kettőnk után egy-egy napra. A pénztárosnő pillanatok alatt szoroz, öszszead, és már mondja is: — 1400 forintba került a 10 nap, neked pedig 560-ba a 14, pedig hárman voltatok, ml meg csak kettecskén! A vita — csak vidám évelődés, hiszen Radoné is kapott szakszervezeti beutalót két esztendeje. Talán jövőre reá is megint sor ‘kerül. De ha nem, nyaralhat olcsóbban — mint a képeslapokat kirakosgató Polgár Irén vagy mint a másik fiatal eladó, Lajos Gabriella. ök és még néhányan, mint például Géléi Irén, a boltvezető, a vállalat Duna-menti üdülőházát vették igénybe a nyáron. A tavaszszal bejelentették a központban az üdülési felelősnek, hogy mikor veszik ki a szabadságukat, mikor óhajtanak kiköltözni a csillaghegyi üdülőbe. Ott a szállás teljesen ingyenes, az ebédért három-négy forintot fizetnek (a többit a vállalat állja), reggeliről és vacsoráról pedig maguk gondoskodnak. Ki hidegen él, ki vendéglőbe jár — ízlés és erszény szerint. — A lényeges az — mondja a boltvezetőnő, — hogy mindenki jól pihenjen a nyáron, élvezze a napfényt, a vizet, a levegőt... — Szóval mindenki üdült? — kérdem mégegyszer, a biztonság kedvéért — a boltvezetőtől az eladókig? — Mindenki! — A takarítónő is? Az üzlet legifjabb dolgozója éppen most tért vissza Csillaghegyről — Természetesen. Beutalóval a Szabadsághegyen. Ügy gondoltuk, hogy ő valóban nehezen tudná összeszedni a «privát« nyaralás árát, Csillaghegyet pedig aligha élvezné, hiszen nem csitri már. — Tehát nyolcán üdültek... De hiszen kilencen dolgoznak itt... Ez a kilencedik talán mostohagyerek? Kacag az üzlet, még a képeslapok is nevetnek az üveg mögött. — Hadd mutatom be a kilencediket! — invitál a boltvezetőnő a raktár felé. — Íme, itt van! Kormos-fekete macska zöld szeme foszforeszkái a félhomályban. Ciiu (én inkább Lucifernek nevezném) az üzlet kedvence. Stá-Megjött az utolsónak elutazott üdülfi lapja. -Jól nyaralhat- — állapítja meg Gelel Irén boltvezető, Müller Géza és Lajos Gabriella Miután kézről-kézre járt az anziksz, Polgár Irén gondosan elhelyezi a többi között, a pénztár üvegfala mögött Az egyetlen, -aki- nem üdült a kilenc közül: Cilu, az üzlet macskája túszban van — az egerek miatt —, napi egy forint a »fizetése« ezt »természetben« kapja, és a -többi nyolc« mindig kipótolja egy-egy finom falattal. — ö nem nyaralt, egyedül ő nem — mondja Géléi Irén, és jókora darabot tör uzsonna-tejeskalácsából. Nyújtja a cicának, az kapvakap a csemegén. A boltvezető simogatja a cica bársony-bundáját, és biztatja: — Egyél, csak egyél, Ciki. Kárpótlásként kaptad! — and EGY Nő, AKI A SZÁZFORINTOSOKAT JEGYZI Olyan asszonnyal beszélgettem a napokban, akinek neve ott van millió és millió ember zsebében, millió és millió példányban, anélkül, hogy ezt bárki is észrevenné. Mert ugyan ki olvassa el a zsebében levő 100 forintos bankjegyeken az aláirásdkat? A pénzt általában számolni szokták, nem pedig olvasni. Markovics Lászlóné, a Magyar Nemzeti Bank ügyvezető igazgatója ez a népszerű és mégis ismeretlen asszony. De csak az utca embere számára ismeretlen, pénzügyi körökben rendkívül nagy tekintélye van, képességeivel, szaktudásával osztatlan elismerést vívott ki magának. Ez a szakmai elismerés vezetett el Markovics Lászlómhoz, akiről — bevallom — magam sem tudtam, hogy neve az én pénztárcámban is gyakran megjelenik. Ez az asszony — aki fiatal korában mint munSkáslány, csal: álmodott arról, hogy akárcsak egyetlen bankjegyet is, de havonta biztos keresetként hazavihessen, — ma a legnagyobb névértékű magyar bankjegy, a százforintos egyik aláírója. — Ha visszanézek a megtett útra, magam is leginkább ezen csodálkozom — mondotta. — Hiszen önmagában az én történetem, az, hogy munkáscsaládból kerültem ilyen magas pozícióba, hétköznapi történet. Száz és százezer hasonló van hazánkban. Abból a proletár bérházból például, amelyben felnőttem, egykori játszótársaim közül sok munlkásgyerek került vezetőállásba, van köztük mérnök, katonatiszt, vállalati igazgató. — De azért kinevettem volna azt, aki aikár 15 évvel ezelőtt is azt mondta volna, hogy bankigazgató leszek, és éppen a Magyar Nemzeti Bankban! — folytatta Markvvicsné. — Hiszen ebben a bankban, ebben az épületben régen egy nő legfeljebb gépírónő lehetett. Azon az emeleten pedig, ahol most az én szobám van, egyszerű halandó még csak végig sem mehetett. Régóta itt dolgozó tisztviselő kollégáimtól tudom, hogy ide még a bank tisztviselőinek is tilos volt hívás nélkül feljönniük. Ide a tőkések közül is csak a legnagyobbak, és arisztokraták közül is csak a legelőkelőbbek juthattak be. Az én szobám különösen híres, mondhatnám hírhedt. Itt született meg annakidején, a 30-as években a Magyar Nemzeti Bank alapszabályának olyan módosítása, amely ezt a bankot a magyar nemzet kifosztásának esziközévé tette. Arról volt szó ugyanis, hogy a fasiszta Németország már akkor egyre több árut követelt Magyarországtól, és egyre kevesebbet fizetett. A szállítók azonban pénzt követeltek árujukért. Itt, ebben a szobában tervelték ki azt a megoldást, hogy a Nemzeti Bank nyújtson hitelt az államnak, s az állam ebből fizessen a szállítóknak. Így a fasiszta Németország is megkapta az ország kincseit, s a gazdagok sem károsodtak. Ez a koncepció Imrédy Bélától származott, ő volt ebben a szobában az elődöm, 25 esztendővel ezelőtt. Körülnézek a szobában, amelynek mahagónival borított falai között az az Imrédy tevékenykedett, aki később Hitler bizalmából már a miniszterelnöki bársonyszékből folytatta az itt megkezdett -munkát« az ország anyagi javainak, sőt egész lakosságának s a nemzet legelemibb érdekeinek elárulását, amiért a felszabadulás után, mint háborús bűnöst, kivégezték. No, de hagyjuk a múltat. Arról kérdeztem a bankigazgatónőt, hogy tanult bele ebbe a munkakörbe. — Nagyon sokat köszönhetek a kollégáimnak — felelte. — A régi szakemberek közül sokan dolgoznak ma is itt és ők átadták nekem a bankszakmának azokat a mesterfogásait, amelyeket könyvből, jegyzetekből nem lehet tökéletesen megtanulni. Mielőtt azonban 10 éve idekerültem, — persze, nem rögtön igazgatónak, hanem tisztviselőnek — elvégeztem a gazdasági akadémia pénzügyi tagozatát. Hadd tegyem hozzá, hogy Markovicsné azután sem hagyta abba a tanulási. Ez a ma is fiatal, törékeny szőke asszony munkakezdés előtt másfél órával már minden reggel itt volt a barikban, hogy folytassa a szakma gyakorlati ismeretének elsajátítását, munkaidő után pedig otthon három kisgyermek várta, így csak éjszakái maradtak tanulásra. De elvégezte a közgazdasápi egyetemet, mégpedig kitüntetéssel. Négy évvel ezelőtt nevezték ki igazgatónak. Igazán »férfimunka« volt az, amit ez az asszony az utolsó évtizedben megtett. Mert igaz ugyan, hogy életének új útját s a Nemzeti Bank kapuját a munkáshatalom nyitotta meg előtte, de ahhoz, hogy ezt az utat végigjárja, kiváló képesség és nagyon sok akaraterő, szór-, galom és kitartás kellett. Z. L. (Bohanek Miklós felv.) 9
