Magyar Hírek, 1955 (8. évfolyam, 4-8. szám)
1955-02-19 / 8. szám
Történet egy falu szívéről Amikor Fehér Jánosné községe lakóinak megbízásából békekövetként a sásdi járási béketalálkozóra indult, nagy gondban volt. Hegyhátmaróctól Sásáig egész úton azon töprengett: mit mondjon annyi ember előtt, hogy szép is legyen, rövid is legyen és kifejezze mindazt, amit az emberek odahaza rábíztak. Mert abban a béketarisznyában, amit most a nyakába akasztott, nemcsak az atomháborút, a nyugatnémet felfegyverzést elítélő aláírások sorakoztak szépen. A békeívek mellé üzeneteket is helyeztek a hegyhátmaróciak. Egyikük azt üzente, hogy gazdatársaival már kijárnak a földekre: megkezdték a tavaszi szántást, hogy több legyen a kenyér. A felvégről özvegy Szabóné arról üzent, hogy az elmúlt háborúban odamaradt a férje, akit nagyon szeretett; ne engedjük, hogy még egyszer háború legyen. A másik azt mondta: nincs a mi falunkban senki, aki háborút akarna, de ha valaki el akarná venni a szabadságunkat, drágán fizetne érte. „Beszélje el ezt is... azt is...“ — mondogatták az emberek Fehér Jánosnénak. Lenne ám neki külön is mondanivalója: két édes gyermekét orozta el tőle a háború. S mégis, mikor a béketalálkozón szót kért, két mondatot mondott mindössze. Az abaligetiek, a nagyhajmásiak, a szászváriak, a mekényesiek és a bikaliak küldöttei után ő is felment az emelvényre. Letette a sok gonddal, szeretettel hímzett béketarisznyát, benne a sok száz hitvalló, tiltakozó aláírást és azt mondta: — Nemcsak a tarisznyát, nemcsak az aláírásokat teszem ide le. Elhoztam a mi drága kicsi falunk embereinek szívdobogását is... 18 Járási béketalálkozó
