Hirek a Magyar Népi Demokráciából, 1954 (7. évfolyam, 3-52. szám)
1954-11-27 / 48. szám
18 Hírek a magyar népi demokráciából iskolába járni. Akkor érzem jól magam, amikor kísérletezünk.“ Az iskola iránti szeretet csen-' dűl ki Vadász Mária soraiból is: „A falutól három kilométerre lakunk, eddig csak betegség miatt maradtam otthon. Télen a nagy hóban is, öcsémmel együtt minden veszedelmet leküzdve jöttünk.“ Szeretik az iskolát, tanítójukat. Második otthonuk ez a fehérfalú, emeletes épület, ahol Berta Ferenc szerint „öröm, bánat, izgalom váltja egymást“. Együtt ülünk most az iskola igazgató-tanítójával, Készéi Jánossal. Jóval túl van a harmincon, négy gyermek apja. Két gyermeke már a padokból tekintett ránk az imént, s miközben felesége — aki egyben a másik tanítónő is az iskolában — az ebédet készíti, ő az iskolájáról beszél. A hajában már ősz haj tincs is akad, de szeme fiatalos tűzben izzik, csupa erő, lobogás az egész ember. Arról faggatom, mi teszi képessé arra, hogy olyan nagy szeretettel éljen a hivatásának. Az életével válaszol. — Hazudnék, ha azt mondanám: mindig tanító akartam lenni. Elvégeztem jiégy gimnáziumot, apám szegény kőművessegéd volt itt a faluban, fizetni nem tudott értem, megfogadtam hát az anyám szavát, elmentem a pápai tanítóképzőbe. Onnan hamarabb állásba kerülhetek — gondoltam. Kezemben a jeles bizonyítvánnyal büszkén mentem fel a lépcsőn, s az igazgatói irodában az asztalra tettem. Későbbi kedves tanárom, Tóth Ferenc azzal fogadott : — Miért jössz ide, fiam? Néztem rá, nem tudtam mire gondol. —Miért jössze ide? — szólt mégegyszer. Fájdalom, keserűség, féltés volt a hangjában: — Ilyen bizonyítvánnyal a nyomorúságos tanítósorsot választani ...? Sajnállak, édes fiam... De nem hagytam ott az iskolát, sokszor hat tanítványt is vállaltam, csakhogy a tandíj, a lakbér meglegyen. Saját tanulmányaimra legtöbbször az éjszaka órái maradtak, de végigküzdöttem magam az iskolán, megszerettem a tanítást, az iskolát, s már nagyon akartam tanító lenni. Mire végeztem, mégis a kilátástalan jövő fogadott, állást nem kaptam, elindulhattam szellemi ínségmunkát keresni. Segédtanítóskodás után nagynehezen visszakerültem a falumba, ide Várkeszőre. De még el sem kezdhettem a tanítást, jött a háború, s engem elszólítottak innen. Amikor a felszabadulással hazakerültem, határtalan erőt éreztem magamban, szerettem volna mindent újra alkotni. Kijavítottuk az iskolát. Segédeszközöket készítettem a tanításhoz. Énekkart szerveztem, s az egész falu legényeivel öszefogva szinte a magunk erejéből felépítettük a kultúrotthont... Minduntalan mentegetőzik. Ezt a néhány tényt is úgy mondja el, hogy gyakran hozzá
