Hirek a Magyar Népi Demokráciából, 1954 (7. évfolyam, 3-52. szám)
1954-08-28 / 35. szám
Hírek a magyar népi demokráciából 21 SOMOGYORSZÁG Somogy — Magyarország nagy délnyugati megyéje, északon a Balaton-tó 70 km-es víztükrével, délen a Dráva-folyó ezüstös szalagjával, középen hepe-hupás, erdős, dombos tájaival. Mit is mond a krónikás és a néphagyomány erről a tájról? Ezer esztendeje, amikor a keletről vándorló magyar törzsek megszállták a Duna völgyét, ezen a tájon Koppány vezér nemzetsége telepedett meg. A többi törzsek lassan mind átkeresztelkedtek a keresztény vallásra, csak Koppány vezér dacolt. Amikor az ország királya, I. István mégis fel akarta vétetni vele a keresztény vallást, Koppány vezér azt mondotta: „Ez itten Somogyország, itt csak én parancsolok“ — és haddal szállt szembe saját királyával. A dacos somogyi nép vidékét azóta is Somogyországnak nevezik, lakóit kemény, harcias embereknek tartják. A történelem folyamán a somogyiak rá is szolgáltak hírnevükre. • Amikor az 1848/49-es szabadságharcban Világosnál az egész magyar hadsereg letette a fegyvert, Somogyország fővárosában, Kaposvárott éppen akkor kelt fel másodszor a nép az elnyomó osztrák uralom ellen. „Mi nem tesszük le a fegyvert, mi tovább is harcolunk“ — mondotta Noszlopi Gáspár, a felkelés vezetője, s néhány nap alatt nagy sereget gyűjtve, felszabadította a várost. A nép örömújjongva, zsebkendőket lobogtatva, virágokat hintve fogadta Noszlopi seregét és a had a Bakony erdejét megszállván, partizánharcban pusztította a császári seregeket. Az elnyomók azóta is sanyargatták a somogyi népet, de a somogyiak mindannyiszor daccal válaszoltak. A földek csaknem 70 százaléka nagybirtok volt itt, a nép háromnegyed része pedig a földesúr cselédje, sokszor még a reménye sem volt meg, hogy ebből a szolgasorsból kiszabaduljon. Más egyébről is szól a somogyi krónikás: arról, hogy itt élt egy esztendeig a XVIII. század második felének legnagyobb magyar költője, Csokonai Vitéz Mihály. A csurgói iskolában tanároskodott, a lankás, dombos, füves Drávaparton írta gyönyörű verseit, ott álmodott egy boldogabb magyar jövendőről. De a jobb jövendő csak nem jött el. A mesztegnyői parasztok meg már nem bírták tovább a szenvedést, az adót, a kilencedet, a dézsmát, a robotot, a 12 esztendei katonai szolgálatot, hát fellázadtak. Követeket küldtek a szomszédos falvakba, Kisbérekbe, Nagyberekbe, hogy segítsék őket a felkelésben. „Gyertek közénk — mondották — mi a földek felosztását követeljük és a szabadságot.“
