Hirek a Magyar Népi Demokráciából, 1954 (7. évfolyam, 3-52. szám)
1954-05-29 / 22. szám
28 Hírek a magyar népi demokráciából ziszmn Apró, tiszamenti falucskában jártam a múlt nyáron, nem messze Tiszalöktől. A Fő-utcáról letérve vendégmarasztaló fÖldútra jut az ember. Aki ide tavaszi olvadáskor belép, nyárig ki sem tud mászni a sárból. A falu végén új házak. Öt, tíz, húsz, harminc egymás mellett. Vidám, világosszínű falak, mosolygó, piros cseréptetők. És minden házból muzsika szűrődik ki. Megzörgetem az egyik kaput — nincs otthon senki. Csak egy lomposszőrű komondor ugrik elő, az is inkább buzgalomból ugat meg, mintsem haragosan. A harmadik házban nyitott ajtóra találok. Ebédnél ül a család. Már aki ilyen dologidőben otthon van — négy éhes csemete, meg a hetvennégy éves öreganyó. A férfi, az asszony, a két nagy gyerek odavannak a határban. Nagyanya levest mer a cseréptányérokba, szíves mozdulattal tol elém is egy tányért. Szabódom. Nem az étvágyam hozott be, hanem a fülem. Fogatlan szájjal nevet. Űjmódi. Vezetékes rádió. Esztendej múlt, hogy bevezette egyszerre az egész falu. Azaz, hogy hárman akadtak, akik tiltakoztak, kiabáltak, hogy őnekik az az ördöngős valami nem kell, még tán a villámot is odahúzza a házra. A szerelők csak nevettek. Meghalni muszáj — rádiót bevezetni nem — és kihagyták a három házat. Amikor azután minden otthonban felcsendült a muzsika, szaladtak azok is hárman, térdig koptatták a lábukat, magyaráztak, instanciáztak, szívesen fizetnek érte, amennyit csak kérnek, de hát csak nem maradnak falu csúfjára muzsika nélkül. Azóta szól itt éjjel-nappal a nóta. Még az is bekapcsolva hagyja a masinát, aki negyedórára, félórára elszalad hazulról, hogy amikor hazafelé tart, már messziről hallhassa az ő kedves rádióját . . . A négy gyerek — ötéves lehet a legkisebb, tizenegy-tizenkettő a legnagyobb — buzgón kanalazza az ételt. Szó nélkül esznek, nyugodtan ülnek, még a kicsi sem kalimpál a lábával és nem keni össze magát. Szól a zene. Könnyű, lágy melódiák szállnak. És ahogy az öregasszony sürgölődik, hirtelen eszembejut a nagyanyám. Hetvenhatéves korában halt meg. Minden unokája közül engem kedvelt legjobban, mert lábához kuporodtam és türelmesen hallgattam régi történeteit, arról az időről, amikor „szerencsét csinált“, behívták a grófi kastélyba varrni. A gró fékhoz, akik ötezer hold és sokezer pór urai voltak. Órákon át mesélte, micsoda fényben és pompában éltek az urak. A grófkisaszszonynak talán ezer ruhája is volt. Nem tettek gyalog talán egy lépést sem, a hintó vagy a hátasló egészen a kastély feljáró lépcsőjéig ment értük. Az ebédet pompásan feldíszített teremben ették. A hosszú asztalt sebyemdamaszt borította, külföldi porcelán-, eszüstkészlet és drága ételek, drága borok várták a grófot és vendégeit. És külön zene
