Hirek a Magyar Népi Demokráciából, 1954 (7. évfolyam, 3-52. szám)
1954-04-24 / 17. szám
Hírek a magyar népi demokráciából 21 DERKOVITS GYULA 1894—1934 Most hatvan éve, hogy megszületett (1894. április 13-án), s ebben az évben lesz húsz esztendeje, hogy meghalt. (1934. június 26-án.) A szegények, az egyszerű emberek, a munkások festője volt. Harcos művész, akinek kezében fegyverré élesedett az ecset és következetesen ment elhivatottsága felé. Az apja asztalos volt Szombathelyen. A családban öt gyermek született, s a szülői parancs az volt: a fiúk mind asztalosok legyenek! így került Derkovits Gyula is gyermekfejjel az enyvszagú műhelybe. A kis inasnak tanulásra se jutott ideje. Tizenöt esztendős korában még csak három elemit végzett. F'edig menynyire szeretett tanulni és mennyi minden érdekelte. A lapos ácsplajbásszal sokszor rajzolgatott a deszkákra, mint egy másik kis asztalosinas, réges-régen a csabai Lángi mester műhelyében, az ifjú Munkácsy Mihály... Rajzolni: ez volt minden vágya! A színek és formák vonzották, a vonalak kifejezési ereje, s e helyett egész nap gyalult, szegeit, mázolt, enyvezett. Mikor lesz ennek vége? Menekülni minden áron — dobolt benne a vágy és menekült is az első adandó alkalommal és lehető módon: az első világháború kitörésekor húszéves korában önként jelentkezett katonának. Akkor boldogságot jelentett számára az elhatározás, pedig ezzel a lépéssel — a halálos ítéletet mondotta ki önmaga felett, Kétesztendei frontpokol után megtámadott, soha meg nem gyógyuló tüdőszárnyakkal és sokáig bénán csüngő karral tért vissza. Megviselt szervezete soha többé nem tudott ellenállóvá erősödni, pedig de nagy szükség lett volna erre a rávárakozó nyomorúságos esztendőkben, a nélkülözések idején, Kórház, lábadozás. S béna kar megmozdult, az ujjak lassan engedelmeskedtek. Rajzolt! Szén meg színes kréta cikázott a szürke papíron, a fiatal Derkovits Gyula — először életében — azt csinálhatta, amire mindig vágyott. A Tanácsköztársaság idején megnyílt a lehetősége, hogy tanuljon. A Képzőművészeti Szabadiskolában Kernstock Károly volt a mestere. Abban az időben, amikor a Dózsafametszetsorozat foglalkoztatta, a múlt tanulmányozása közben a jelen feladatait, művészi programmját így fogalmazta meg: „össze kell kötni a képzőművészetet a mondanivalóval, mert az embernek biztosan van közölnivalója. Mint festőnek és mai embernek, érzem, hogy kötelességem életünk és társadalmunk jelenségeit maradék nélkül kifejezni.“ Ekkor már túl volt a keresgélés időszakán. Most már nem tért le a csapásról, amelyet sok kísérletezés után maga vágott. Mind biztosabban haladt előre. Sutbavágta a piktúra avult áramlatait, s a legegyszerűbb szerkesztési móddal, egyszerű, hideg színekkel, a fény és árnyék szinte teljes mellőzésével, viszont a mondanivaló hangsúlyozására nem egyszer hatásosan alkalmazott felnagyított arányokkal harsogta el a vádakat kora ellen. Ha ábrázolásmódját nézzük, nem volt realista, azzal azonban, amit mondott, adott, mindig a valóság, az igazi valóság talaján állott. Munkássága legjelentősebb éveit a város peremén töltötte, mint nagy kortársa, József Attila. Derkovits a színek, formák, a képszerkesztés kifejező erejével, József Attila költészete gazdagságával és mélységével, s mindkettő egyformán bátor harcossággal mutatta meg ugyanazt a világot, ugyanazokat az- embereket.
