Hirek a Magyar Népi Demokráciából, 1953 (6. évfolyam, 11-51. szám)
1953-08-08 / 32. szám
6 Hírek a magyar népi demokráciából özvegy Tóthné, röviddel azután, hogy a turkevei egészségházból autón a mezőtúri kórházba szállították, meghalt. Csak három hónappal élte túl férjét, akit a háborúban szerzett betegsége vitt el. Négy kis gyermeket hagyott otthon. Utolsó szavaival is azon kesergett: mi lesz velük, ki ad nekik enni, ki ruházza őket, ha ő meghal... A gyerekek nagyanyjukkal maradtak az elárvult házban. A négy kicsi és a „nagy“: a 17 éves Mária. A nagymama öreg volt már, közel a hetvenhez. Nagyon megtörte az élet, a sok nehéz munka és a sok gyerekszülés. Komolyabb munkát nem bir végezni. A Vörös Csillag termelőszövetkezet taggyűlésén sok aszszony sírt, mikor a Tóth-esaládról beszéltek. Egy férfihang mondta ki mindnyájuk gondolatát: — Megérdemelték volna, hogy jót is lássanak. Lássák boldogulni a gyermekeiket... Igen, ez volt az, ami kimondatlanul is ott bujkált az emberek agyában, szívében. Most haltak meg, amikor az évszázados vágyak, remények beteljesülnek: amikor még az öregek múltbeli keserves sora is —a sok küszködés a földbirtokos, a kulák földjén, vagy a bank hálójában — valahogyan értelmet kap, mert átvészelték, kitartottak, mert megélték, hogy megszépül az élet és ők is élhetnek néhány napsugaras, szép esztendőt. Most, amikor a gyermekek előtt feltárult a vágyvavágyott szebb jövő. És az árvák: a négy gyerek, mi lesz velük? A szavak nem akartak utat találni az összeszorult torkokból. Aztán mégis megeredtek. — Megadjuk. — Nem filléreket — akámennyit is. — Amennyit csak bírunk. — A mi gyerekeink lesznek. — A szövetkezet gyerekei. — Feküdjön a sírjában nyugodtan az anyjuk: a gyermekek ezentúl nem szenvednek semmiben hiányt. Lovas István, a turkevei Vörös Csillag termelőszövetke
