Hirek a Magyar Népi Demokráciából, 1953 (6. évfolyam, 11-51. szám)

1953-05-23 / 21. szám

tam magamban Vörösmarty varsát, mint valami jnádságot:

Hazádnak rendületlenül Légy hive, c5 magyar!

Bölcsőd az, s majdan sirod is,

Mely ápol s eltakar.

^gszámlálhatatlan. s eltéphetetlen kötelékek fűznek minket a hazánkhoz. A tájak, amelyeknél érdekesebbeket, szebbeket talán találhatni másutt - nekünk mégis a legszebbek. Nemzetünk múltja, Jobbágy-apák és szabadságharcos ősök kinullott vére, s az, hogy kilencmillid ember szive egyszerre, s egyformán dobban meg Dózsa, Rákóczi, Kossuth nevére. A nyelv, amelyre azt mondják kemény é3 nehéz nyeli; de mi anyánktól ezt tanultuk, nekünk ez a legdallamosabb, legzengzetesebb. A kenyér és a bor ize, a rózsa és a muskátli, nádasok és kukoricások, motorzaj és kéményfüst-Családunk, szeretteink, akiket naponta látunk, átkarolunk, s azok is, akiknek sirja ebben a földben van. Az emberek, barátok és ismeretlenek, akik mind ismerősek, mert egyetlen szó, egyetlen szemvillanás elég ahhoz, hogy értsük őket s megértsenek minkst. Mennyi látható s láthatatlan kötelék, erősek, örökké tartók. Hanem a legerősebb most fonódott, alig nyolcesztendős: az, hogy ez a haza a miénk.

Mert ezer esztendőnél hosszabb idő óta él itt a magyar nép, s a haza mégis a másé volt. Törököké, németeké, királyoké, szultánoké, uraké, nemeseké, birtokosoké,gyárosoké, cafrangos tiszteké, bankároké. Csak a népé nem. A nép a hazáé volt testestől-lelkestől, csak a haza nem volt a népé. Az urak tépték a szájukat - hazafiságról, talajgyökérről, ezerévről, de nekik a haza: az ezorholdak voltak, nekik a hiszekegy: a pénz hite-imádata volt, nekik az ezerév: a kiváltságok voltak, nekik a talajgyökér az volt, hogy mit, mennyit szipolyozhatnak ki a földből, s a népből. Nem a hazát szerették, sohasem a hazát, hanem a hasznok, amit a haza hozott nekik. A hazát akkor is a nép szerette, vérével, verejtékével a nép öntözte, az urak ezerszer elárulták, a nép sohasem árulta el, aa urak ezerszer lerombolták, a nép felépítette, mert bízott a jövőjében.

Nyolc esztendő óta a népé a haza. Kezünkbe adták a szovjet harcosok drága ajándékként, megőrzendő kincsként. Ka azelőtt azt mondtuk: "De szép is a tatai tó", hozzá kellett tenni: az Esztorházy herceg uradalma. Ha rágondoltunk: "gazdagok a tatai bányák", hozzágondoltuk: a Vida Jenő bányái. Ma mér miénk a föld szépsége, de maga a föld is, minden, ami a föld fölött, s a föld alatt van, miénk a bányák gazdag hire, de miénk a szene i3, miénk az egyetemek tekintélye, de a tudás is, arait a falaik között osztogatnak.