Hirek a Magyar Népi Demokráciából, 1953 (6. évfolyam, 11-51. szám)
1953-05-23 / 21. szám
- 6 -adott egy Írást, beutaltak a görömbölytapolcaiba.- Hát az meg mi?- Szanatórium. Munka után az autóbusz egyenest-odavisz. Diétás ebédet, vacsorát adnak, én meg csak pihenek, olvasok, hallgatom a rádiót, mint egy herceg. A tízórait meg velem adják. Kétszersültet, sonkát. Hát nem tudok ón két ebédet enni, minek lentre nekem az üzemi koszt is ? Most már lassan letelik a négy hét, amire beutaltak, de ha kell, meg is hosszabbítják.- Miért nem szakmunkás? - kérdezem újra. Átmegy az el csöndesedéit gépek között, átlép vasdarabokat, kikerüli a közelgő darut, de a kérdésre nem válaszol. Odaérünk a főbejárathoz, a nyitott mühelyajtónoz. A sarkig tárt Ajtókon át hatalmas építkezés nyüzsgése látszik. A középhengersor épül ott, láttam a tervrajzait.öszszel már dolgozni fog, egészséges, tágas lesz a műhely,nem fenyeget lópten-nyomon baleset. * nehéz és fárasztó munkákat gép végzi, nem lesz hőség és gázszag. A régi kohásszati mü egymásra pré3elődő össze-vi3sza üzemrészei helyett tudatos rend születik. A kohók, martinkemencék, hengersorok, kovácsmühelyek úgy sorakoznak majd, hogy minél gyorsabban, egyszerűbben adhassák tovább az anyagot, ^rre gondoltam, amig keresztülbotorkáltam a hengerdén. Kísérőmre néztem. Mire gondolhat? Talán 6 is az uj műhelyekre? vagy arra, hogy hányszor kérdeznették meg már tőle eddig is, akar-» szakmunkásnak jelentkezni. És miért nem akar ? Lehet-e az, hogy valaki, aki itt él a gyér közepén és körülötte uj kohók szöknek a magasba és uj gépeket szerelnek és az uj technika ezerféle kísérlete folyik, ő maga nem akarja megérteni a műszaki rajzokat, a kemence szerkezetét, a'fehéren izzó, szikrázó acélt, hogy ne akarjon többet és szebbet adni 6 maga is a hazának, cserébe saját boldogságéért?- Hát tudja - szólal meg végre - két elemivel nehéz tanulni, amikor már hatvan felé megy az ember... - Nehéz - motyogja még egyszer, szinte bocsánatkérően. És elindul vissza a műhely felé. Utánanézek. A hengerdében újra izzó kígyók cikáznak, a föld dübörög a gépek, mozdonyok mozgásától és a kovácsműhely nagykalapácsa alatt. Él, lélegzik minden. Szinte eleven lényekként ágaskodnak az épitőéllványok és a növekvő falak is. És egyszerre világosan látom az Őszbajuszost is és még sok ezret, akikről az első percekben azt hinnők.hogy egyhelyben topognak, de azt hiszik ők magamagukról is... Pedig ebben a forró, kavargó, alkotó levegőben megnövünk valamennyien... Fehér Klára
