Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-02-09 / 6. szám
MAGVAK til KAM) FARSANGI SZOKÁSOK írta: PÉTER IMRE Az év első felének élénk színfoltja mindenkor a farsangi időszak volt, amikor mulatozással, mókázással töltötték az időt. A farsangi lármás és táncos felvonulásnak valamikor kettős célja volt. Egyrészt a tél haldoklását ünnepelték, másrészt ezzel a „gonoszűző eljárással” a bő termést kívánták biztosítani. A farsangi ünnep fénye csak emelkedett ezáltal, hogy az egyház a húsvéti ünnepek előtt — a farsangot bezáróan — Péter Imre negyven napi szigorú böjtöt rendelt el. (ami már a magyar faluvilágban is kiveszett.) A farsangolás, nyírségi nevén „maskarázás”, különösen a Szamosmenti községekben dívott, de a régi farsangról a nyírségi falvakban is sok emléket őriznek. A maskarázás sikere mindenkor a maskarába öltözött legények ügyességétől, leleményességétől és rögtönző képességétől függött. Eljárogattak a tollfosztókba, fonókba, lakodalmakba. Farsang vasárnapján az egész falut végigjárták, öregasszonyoknak, házalóknak, kéményseprőknek, stb. öltöztek, arcukat belisztezték, bekormozták, vagy álarccal fedték. Természetes, hogy étellel és itallal kínálták őket. Igyekeztek mindenütt minél nagyobb riadalmat kelteni. Verebeket engedtek el a szobában, összekuszálták az ágyakat, bekormozták a jelenlevőket, felverték a ház földjét (ahol még földes szoba volt, ami már kivesző jelenség), betyárbandának adták ki magukat, szalmásmedvének öltözködtek, vaskos rigmusokkal temetést, lakodalmat játszottak és más egyéb rendetlenséget műveltek. A fonókból gyakorta gjjzsallyal zavarták ki a maskarásokat. Még a céhes világban a nyíregyházi legények farsangi felvonulást rendeztek. A menet élén két kengyelfutó haladt, csengővel felszerelt papirsüvegekben, kezükben karikásostorral. Utánuk két magyarruhás táncmester, majd két pirosbugyogós török haladt. A „törökök” egy „tőrökleányt” fogtak közre. Végül a borgazdák és a szűcslegények meneteltek. A legények tengelyen, kocsikereket húztak, amelyen bábuk forogtak, táncoltak. A vidám felvonulás a báltermekben ért véget, ahol másnap reggelig tartott a mulatság. Farsang utolsó napján, húshagyó kedden bőségesen ebédeltek és vacsoráztak, mivel éjfélkor hat hétre beállt a böjt. Töltött káposztát, sült húst és kalácsot ettek, csaknem pukkadásig. Ejfél után volt a fogöblités, amikor a zsírt lemosták a fogukról, természetesen borral. Böjt idején a görög katolikusok a zsíros edényeket feltették a padlásra és hamvazó szerdától nagyszombatig csak „bojtos fazékok”-ban és olajjal főztek. Nagyböjt idején a görög katolikusok — hétfőn, szerdán és pénteken — még tejet sem ittak. Húshagyó kedd estéjén a fiatal legények csoportokba verődtek. Kongót, csengőt, karikás ostort fogtak a kezükbe és az utcákon végig haladva nagy zajt csaptak. Azoknál a házaknál, amelyekben pártában maradt leány lakott, hamuval telt rossz fazekat csaptak a kapuhoz és kiabálták: „Húshagyó, itt maradt az eladó!” Ha a lány kijött a házból, előre elkészített vödör vízzel nyakon öntötte őket. De szaladás közben a sihederek még visszakiabáltak: „Emelj tőkét, szakadj meg! Miért nem házasodtál meg?” Az ugyancsak nyírségi Ramocsaházán egy marék tengerit dobtak a vénlány ablakára, hogy olyan gyorsan menjen férjhez, amilyen gyorsan a tengeriszemek lepattognak. A farsangi lakodalmas játékok közül leglátványosabb a nyugat-dunántúli rönkhuzással összekötött mókaházasság. 1968 farsangján a rábatótfalusi férfiak 31 méter magas fát döntöttek ki és ezt húzták végig a legényekből, lányokból alakult párok, a Szentgotthárdtól Rábatótfaluig vezető utón. 168 álarcos, jelmezes figura vett részt a fejvonuláson: Az álmenyasszonyokon és álvőlegényekén kívül a „násznép”: ördögök, cigányok, bohócok, mesteremberek. A menet kétszer is megállt és bohókás „esküvő” játszódott le. (Némelyikből később valóban házasság lett.) A rönkhuzást, vagyis tuskóhuzást olyankor rendezik meg, mikor a községben abban az évben nem volt lakodalom. Régebben az ország sok más részén is szokás volt hushagyókedden a pártában maradt leányokkal tuskót huzatni. CSALÁDI TŰZHELY (Folytatás a 14. oldalról) tűzérzéketlen fakir, aztán ellobban, ahogy ellobbannak éveink, életünk. Lobogunk, izzunk és lassan elhamvadunk. Közös sors ez. A sötét szobábán csak az izzó parázs világit. Körül üljük, mint nomád őseink a tüzet. Van ebben az ember-tűz barátságban valami varázsos, valami összetartozás. Régi, meghitt pillanatok őrzője, talán egy-két sötétben izzó parázsu cserépkályha. őrzi gyermekkorunk első rácsodálkozását a tűzre, ifjúságunk ábrándozásait, felnőtté serdült éveink ki nem mondott vallomásait, távolba néző szemünk szomorúságát, eltávozott kedveseink arcát, sóhaját, ujjongását, téli esték meghitt, családi hangulatát. Központi fűtés vagy távfűtés forró, száraz melege soha vissza nem adhatja azt a hangulatot, amelyet egy nyitott ajtajú cserépkályha ropogó tüze nyújt. Gyermekkorom emlékéből kilép most a kis vaskályha, amely felett bádogcső kígyózott és amelyet évről-évre fekete festékkel kentünk be, jómagam a nyári szalmakalapomat is. Gyorsan termelte a meleget, de csak annyit, amennyit fűtőanyagban beleinvesztáltunk, lobbanékony volt, hangosan égett, lármával és ahogy kialudt, megkomorult körülötte a világ, meghűvösődött a levegő, mint azok körül az emberek körül, akik könnyen lángralobbannak, gyorsan lobognak, lelkesülnek és gyorsan ellenkadnak és nem marad utánuk, csak komor hűvösség. Az iskolánkban is volt vaskályha. Csöve a fal mellett kígyózva vitte a füstöt ki, a kéménybe. Vödörbe hordtuk neki a szenet versengve a ki-biija-együtt-vinni roppant tétért. És hideg napokon ott topogtunk körülötte indián táncot lejtve és kitárt tenyérrel közeledtünk izzó testéhez, hogy kezünket felmelegitse. A vicinális vonatot, amely döcögött velünk hazafelé, gőzzel fűtötték és nem volt szabad a vasúti fülke ajtaját nyitvahagyni, nehogy kiszökjön a meleg. A gyermekek legnagyobb öröme az első hó volt és apánk által összeeszkábált kezdetleges deszkaszán. A templomokat nem fűtötték, de mindig volt ott benne kicsi és nagy, öreg és fiatal. Senki sem fagyott meg, pedig sokszor a saját leheletünket is láttuk. Melegített az együtt-éneklés, együtt-imádkozás, együtt-hallgatás forró akarása. Nem véletlen, hogy már az ókorban is a legfontosabb családi események a családi tűzhely körül zajlottak le. Aki a családi tűzhelynél keresett menedéket, oltalom alatt állt. Ez a hely szent volt és sérthetetlen. A családi tűzhely az otthont jelentette, a család központját, azt a helyet, amelyet a család körülvett, és amelynek oltalmat nyújtó melegéhez menekültek a külvilág elől. A családi tűzhelyen a családi szeretet lángja égett egyenletes lobogással, fénye megnyugtató volt, békét adó. Bármikor jöttünk hozzá, mindig betakarta didergő szivünket. A családi tűzhely oltalmazója az édesapa, a tűz őrzője az édesanya volt. Évszázadok óta az édesanyák vigyáztak arra, hogy a szeretet lángja soha ki ne aludjon, mindenkinek legyen mellette helye. íratlan szabályok tisztasága lobogott benne, befogadott minden hazatérőt. Amikor a fiatalok kirepültek a házból, magukkal vittek egy kis parazsat és saját otthonukban is meggyujtották a tüzet. így ment ez nemzedékről-nemzedékre. Mert amióta a világ fennáll, az ember nem élhet szeretet nélkül, szüksége van az éltető melegre, családra. Modem otthonainkat láthatatlan csövek hálózzák be, amelyek rejtve viszik a meleget, süllyesztett vezetékek hordozzák a fényt. Mindegyik gombnyomásra működik. De a családi tűzhely melegét semmi sem pótolja. Erezzük mindannyian, tudom. Kidobtuk a régi tűzhelyet és nincs ami mellé telepedjünk, nincsen szeretet-parazsunk, amit majd tovább adjunk a következő nemzedéknek. Otthonunkban a fűtés mellett is gyakran fázunk. Nekem sincs fafűtéses cserépkályhám, villanytörtéből hullik rám is a fény. Már családom sincsen, mind elköltöztek, és mégis van családi tűzhelyem. Drága szüleimtől hozott parazsam kis otthonomban szakadatlanul ég. Fáradt és vidám, gondatlan gondbasüllyedt emberek ülnek tűzhelyemnél. Barátok, öregek és fiatalok, oltalma alá jönnek, hozzák a maguk szeretetlángját és odateszik a tűzhelyre, hogy az enyém jobban lobogjon. Ülünk körülötte, mint egy nagy család. Egyetértésben, szeretetben. Tűzhelyem melege megoldja a némaságot, kibontja a gondcsomókat, együtt nevet az örvendezőkkel és oltalmat nyújt mindenkinek, akit riaszt az élet, fél a magánytól és retteg az öregségtől. Fagyosak már az éjszakák, hidegebbek a nappalok. De izzik a parázs. Gyarmathy Irén EPEGRAMMOK l„SZÁLLÓIGE"l Egyik barátom ,,úgy hazudik, mintha könyvből olvasná!”; a másik meg úgy, — mintha könyvét írná... I („HUERÉKA!”) Ez a Törvény (nem mese!): Aki egyszer végre holt; annyi barát temesse, — ahány ellensége volt... Vitó Zoltán.
